Új Élet, 1969 (24. évfolyam, 1-24. szám)
1969-10-15 / 20. szám
A holland zsidóság tiltakozása a háborús bűnösök szabadon bocsátása ellen A három árnyalatú hollandi zsidó közösség tagjai dr. Carel H. F. Polak igazságügy-miniszterhez beadvánnyal fordultak, amelyben felháborodásuknak adtak kifejezést, még annak a gondolatnak a felvetésére is, hogy háborús bűnösöket szabadlábra helyezzenek. A hollandiai Auschwitz Bizottság — amely e szörnyű emlékű haláltábor túlélőiből áll — nyílt levelet intézett a miniszterhez, a képviselőkhöz, a holland néphez, és ebben többek között a következőket írják: ,,Aki a háborús bűnösöket Nyugat-Németországba visszatérni engedi, támogatja a régi és a neofasiszta szellemet Mi, emberségesek akarunk lenni — mondja továbbá a nyílt levél — azokhoz, akik ma élnek és jóindulatúak azokhoz, akik utánunk következnek. I. A nyílt levél tiltakozás volt a készülőben levő törvénytervezet ellen, amely az életfogytiglanig elítélt háborús bűnösök szabadonbocsátását tenné lehetővé. Ez három büntetését töltő német háborús bűnös szabadlábra helyezésére adna módot. Egy negyedik háborús bűnöst, aki szintén a brenai börtön rabja volt, 1966- ban szabadon bocsátották. Mind a négyen holland zsidók tízezreinek deportálásában voltak bűnösök Prof. /. G. Wciss halála Megdöbbentő hírt vettünk Londonból. Meghalt 51 éves korában Weisz József György, az ottani egyetemen a héber irodalom professzora, önkezével vetett véget életének, mint a judaisztika művelői közül D. S. Blondheim, Rási francia gnosszáinak megfejtője és J. Starr, a bizánci zsidók történetírója. öngyilkossága mögött többszörös családi tragédia, lelki egyensúlyának megingása rejtezik. A zsidó gimnáziumban kezdte tanulmányait, ahol Komlós Aladárt vallotta tanítójának. Innen az Országos Rabbiképző Intézetbe került. Két tanévet hallgatott nálunk és a pesti egyetemen (1938/39—1939/40), de már a második év folyamán eltávozott. Irodalmi zsengéi is itt jelentek meg: A zsidó barokkról írt dolgozata (Libanon. IV. 1939.) és Waxman zsidó irodalomtörténetének ismertetése (MZsSz. Lili. 1940.). A Héber Egyetemen folytatja tanulmányait. G. Scholem vezetése mellett elmélyed a misztikába. Később professzora legszorosabb köréhez tartozik. Nyugalomba vonulása után tanszékét is Neki ajánlják fel, amit elhárít magától. A londoni egyetemen doktorál s 1953-tól ezen is tanít. Ő volt az utolsó másfél évtizedben az angol-zsidó tudomány szervezője. Mint tanár, mint az Institute of Jewish Studies igazgatója, mint a Journal of Jewish Studies c. folyóirat, a Papers c. tanulmánykötet és a Scripta Judaica c. monográfiasorozat szerkesztője. Irodalmi munkái a chászidizmpus egy-■egy alakját vagy problémáját kutatták: Braclavi Nachmant (Schocken Jubilee Volume. Jerusalem, 1951; Tarbiz. XXVII. 1957/58; Schalem Jubilee Volume. Jerusalem, 1967; Kirjath Sepher. XLIV. 1969.); Ábrahám Kaliskert (JJS. VI. 1955.); a Koszovi Nachman körét (uo. VIII., 1957.); az ima alatti „kánánot” fogalmát a korai chászidizmusban (uo. IX. 1958.); a via passivát a korai chásaidizmusban (uo. XI. 1960.) Szerződése volt a Mászád Bialikkal a chászidizmus kétkötetes történetének megírására. A tudósnál csak az ember volt nagyobb benne. Halk volt, finom, szerény és álmodozó. Gazdag könyvtárszobájában elragadó vendéglátó. A barátkozás művésze. A Vele testvérként összeforrott S. M. Stern, oxfordi professzor, úttörő jelentőségű munkáját (Les Chansons Mozarabes. 2. kiadás. Oxford, 1964.) A talmudi fordulattal ajánlja Neki: ״ Ami az enyém és a tiétek — az Tőle való.” Utolsó lapját hozzám Kódexmaradványok c. munkám vételekor írta: ״ Nagy könyv — nagy sírkő.” A Scholem-Emlékkönyvben megjelent tanulmányának egy Rilke-vers a mottója: ״ Das war der Mann, der immer wiederkehrt” Ha nemes, igaz jellem hiányát érezzük, Reá fogunk gondolni s ő vissza-visszatér hozzánk. Jó lesz emlékénél időznünk. Dr. Scheiber Sándor Hazajött Tizenegy év után. A pályaudvar rosszul világslott csarnokában húszan várták. A legszűkebb baráti kör. Jávor ott áll a baráti körben, kissé lefogyva, kissé elnyúzottan és sápadtan. Még nem tudjuk, hogy testébe már beleharapott a halálos kór. Megérkeztünk a szigeti szállóhoz. Amíg jöttünk, a sofőrnő néha hátrakapta a fejét, néha a szélvédő fölött, a kis tükörbe nézett fürkészőn. Mikor kiszállunk a kocsiból, kezét úgy tartja, szórakozottan, hogy nem is nézi a beleszámolt pénzt, csak az utas arcát, leesett állal. — Ugye ő az? — kérdi tőlem kislányos elájulással. — Ó! — mondom a kislánynak. Aki már lehet negyvenéves, de lehet, hogy ennél is több. — Van ilyen odaát? — kérdem. — Ugyan kérlek? Még a saját hírességeikkel, kedvenceikkel sincs. Belépünk a hallba. Tetszik nekem most valami. Nem húzza ki se a derekát, se a mandzsettáját a kabátujjából, sőt, a szemüvege lecsúszik majdnem az orra hegyére, nem igazítja meg, így marad. — Felelj Őszintén. Jól esik, hogy megnéznek? — Hát hogyne esnék jól. — Hát akkor? Hogyan lehetett ezt kibírni... tizenegy évig? — Sehogy. De annyira sehogy, hogy ha ő nincs mellettem, valamelyik híd alatt rohadok el. Az ő — egy asszony. Az élettárs. Ezért az asszonyért, Jávor a múltunk egyik sötét szakaszában a csillagot lerúgta az égről. Sőt. A csillagot az asszony és az üldözöttek melléről. Ifjúkori verekedéseiből megmaradt fenegyerek ökle a veszett világ orrába vágott. Kínzókamra lett belőle__ Sopronkőhida ... Mauthausen... — Látod, ez a kicsi asszony, ez hozott engem haza négy־ venötben is. Hogyan csinálta, nem tudom. — Fülemhez hajól. — Áldja meg a jó Isten! — mondja súgva. — Mondhatod hangosan is. — Tudom — mondja. — Mondd. Te miért is mentél el? — Én nem mentem el. Én csak kimentem, egy hathónapos szerződésre. És kint maradtam, tizenegy évig. Teszek neked egy vallomást. Az egész tizenegy esztendő nem volt más, mint egy nagy monológ: hogyan fogadnak, ha hazajövök. — Monológ? És a feleséged? — Na látod. Nincs borzasztóbb, mintha egy monológon ketten rágódnak, emésztődnek. Egyik este, megint taxiban robogunk Jávorral. A lámpák sűrűzve, vakító fényárban, igazi, világvárosi panorámát teremtettek ide. — Milyen szép! Hátradől. Kalapja előbbre nyomódik, nem nyúl hozzá. Egyáltalán, ahányszor együtt vagyunk, figyelem. Még egyszer se kaptam rajta, hogy a nyakkendőjét, vagy a nadrágja húgját megigazította volna. Talán nem is véletlen, hogy amikor megjött, nem úgy lépett be a régi színtérre, mint egy bonviván, lépcsősor tetején megállva, zenekari tussal, hanem szerényen, néma csöndben, egy bölcs férfi körültekintésével. És tapintatával. Igen, tapintatával. A fenegyerek ökléből szelíd puha kéz lett, amellyel gyengéden meg lehet szorítani a felé nyúló baráti kezeket. A halálos ágyán majd annak a kezét is. Boross Elemér: Jávor akinél, a szobrát összetörte. A megtört és megtért színészkollégáét, aki derűs jövőt jósoló lelkendezéssel terelte el a végórák hangulatát, amikor így búcsúzott: „Hát akkor Palikám, majd rövidesen otthon, nálad. Szívesen látsz, igaz?” Milyen engesztelően finom volt Jávor válasza, a hangjába becsempészett tapintatos irónia halk rezgéseivel is: „Csak úgy mint régen.” De most még semmi hiba. Jávor mosolyog, örül mindennek, örül, hogy szigeti tanyája felé megindul a népvándorlás, örül, hogy a kis vörös komikus, Kabos László, akit hírből már ismer, növendék alázattal és nem titkolt büszkeséggel sündörög a „nagy Jávor” oldalán és boldog volt, mikor nálam vendégségben Szakasits Árpád öleli át, ahogy Szaki mondja neki: a hazatért Peer Gynt-öt. Most meg is fiatalodik, emlékezik Németh Antal doktorra, aki Párizsból telefonon szerződtette át őt a Vígtól a Nemzetihez. Ez a fiatalember, aki fentről kapott jobboldali seprővel érkezett a Nemzetibe, amint lecövekelt, teret adott a baloldali szerzőknek —az első magyar darabbal, Jávorral és a vígszínháziakkal nekem — színészeknek. Szerepeire gondol, azokra, amelyekben ennek a fiatalembernek a jóvoltából bizonyíthatta — kritika és közönség előtt — hogy nemcsak a frakkot és a monoklit tudja hordani, de a szenvedély tüzeit, a szenvedések keresztjeit is. Folynak a próbák, tizenegy év után, újra itthon. Jávor nagyon beteg. Ezt már mindenki tud׳ az azon t20 éve hurcolták el a ״ zsidóbérenc” Jávor Pált.) ban tagadja és azzal is álcázza, hogy mosolyogva tűri a megpróbáltatásokat. Szemüveg nélkül egy méterre nem lát el, de a közönség elé nem megy ki üveggel. Bízik abban, hogy a próbák alatt betájolódik, így is volt. Elnézték kis botlásait, mindenki tudta, miért van ez. Viharosan ünnepelték. Színházban és színházon kívül. De rosszullétei később mindennaposak lettek. Egyik nagyobb görcse után lekéste a jelenését. Fegyelmi elé állították. Elment a fegyelmire. Benyitott a terembe és visszalépett. ״ Ide, ide — kiáltott a bizottság az évi elnöke. A színház kitűnő tagja, aki azonban egy kis kitérővel érkezett idáig, ״ annak idején” a Színészkamara alelnöke volt. Jávor mosolyogva kérdezte: ״ Hát te mindig elnök vagy?” Természetesen az lett, aminek lennie kellett: egyhangú szavazattal fölmentették, kihallgatás nélkül. Tudták, hogy beteg. De az orvosok már nem mentették fel. Lefektették, megoperálták. Fölépült. Talpra állt. És játszott újra. Színpadon és színpadon kívül. Egészen addig, amíg ki nem osztották rá az utolsó szerepet. * Hat napja nem vett magához egy korty vizet sem. Klinikai csoda. Jávor birkózik a halállal. Nem, a halál birkózik Jávorral. Nem könnyű eset. Betört borda, barakk és tifusz, de nem adta meg magát. Akkor a halál eloldalgott mellőle. És most itt fekszik. Olga, az a fisztrix, akinek nemrégen generálozták a szívét ugyanebben a kórházban, riadtan lesi a nővérek arcát. Hogyan bírja? Huszonöt év van mögöttük. Itt a betegszobában ülték meg az ezüstlakodalmat, így igaz, ülték, Jávor az otthonról elhozatott kedvenc fotőrben. Pezsgőt is isznak. ״ Isten áldjon meg téged, Mukikám.” — Muki, a feleség, akiért csatázott a nyilas pokolban, visszafojtotta könnyeit. — Huszonöt év lement, előttünk a jövő” — mondta a színész, szétmálló teste maradék erejével. Bizakodott? Nem. Játszott. Azt játszotta, hogy nem tud semmit a betegségéről. Most már teljes önkívületben fekszik. Néhány napja is így feküdt. A szobában csend. Jávor szeme lehunyva. Alszik? Vagy játszik most is? Kint lárma. A vasárnapi látogatás zajai. Majd odalent a kertben, cigányzene zendít rá. Feketeszárú cseresznye. Aztán a Darumadár. A cseresznyétől piros lesz a haldokló arca, a Daru felemeli a szemhéját. Figyel. Jávornét kiküldi, tudja meg, mi ez. Az asszony kimegy. A zenészek egyik társa fekszik a klinikán, annak szól a szerenád. Mire Jávorné visszatér, Jávor az ágy szélén ül, készülődik. ״ Lemegyünk hozzájuk” — suttogja. Nem lehet visszatartani. Kabát, papucs, sál. És a hóna alatt — ő viszi, ehhez ragaszkodik — egy üveg bor. Elindul az erőltetett menet. Odalent, amikor kilép a kertbe, kihúzza karja alól a támasztó kezeket. Odavonszolja magát a zenészekhez. Meghajtja magát, bemutatkozik. Erre bizonyos fokig szükség is van, a zenészek ebben a csontvázban alig ״ sanerik . Dankó Pistát , Jávor Pál művész urat. Röszkét a kezük, vibrál a szemük héja, de vigyáznak magukra. Jávor egy padra huppan le. Poharakat hozat, ő tölt, a bor itt-ott mellécsurog, de a színész nem enged. Aztán énekelni kezd. Az ég erre a negyedórára egy angyallal leküldi torkába hangja régi fényét. A kórház ablakai megtelnek. Orvosok, betegek, látogatók az ablakokban. Zsúfolt ház. A nézők visszafojtott lélegzettel figyelik a megrázó jelenetet. A haldokló színész, Jávor Pál mulat. ״ Fújja a szél fújja.” De bizony fújja. Balról jobbra libeg a fej, csettintenek az ujjak, a láb taktust ver az anyaföldön. Jávor mulat. És nótakát rendel Utolsónak ezt. Most van a nap lemenőben. A dal azokat is megrázza, akik nem tudják, hogy ezután ez a sor jön. Kivisznek a temetőbe. Zokog mindenki, ő ezt nem láthatta. Nem a szeme miatt. Nem is figyelt most másokra, önmagának játszott. Dankó Pista a klinika kertjében. Föltámogatták a szobájába. Lefeküdt. Várta, hogy az Ügyelő csengessen. Az Ügyelő márrégen csengetett. Talán nem hallotta, vagy nem akart a Jelenésre menni. Tizenkettőkor éjjel a láthatatlan maszkőr teljesen elkészült a maszkjával. De ő csak hajnali négykor adta át magát az Öltöztetőnek. * A Farkasréten temettek. Messzi városokból, országszéli falvakból kerekedtek fel, hogy ott legyenek a végtisztességen. Üzemekben munkaszünetet kértek és kaptak, mentek, meneteltek, tíz és tízezren, hogy lerójják kegyeletüket. Sírján már díszkő áll. És ismeretlen kezektől mindig friss ■virág * Az terű most !*eg.telent *toterem.” elnöksége MEGHÍVÓ A Magyar Izraeliták Országos Képviselete és a Budapesti Izraelita Hitközség a magyar zsidóság náci üldözésének 33. évfordulója alkalmából 1969. október 19-én de. 7211 órakor a Magyar Zsidóság Házának, VII., Sip utca 12. II. emelet 33 szám alatti dísztermében emlékező nagygyűlést tart. Tárgysorozat 1. Megnyitó beszéd: DR. SEIFERT GÉZA, a MIOK és BIH elnöke. 2. A naggyűlésen részt vevő külföldi vendégek felszólalásai. 3. SCHÜCK JENŐ főrabbinak, az Ortodox Rabbitanács elnökének beszéde. 4. Zárszó: DR. LÁNG VIKTOR, a MIOK alelnöke, a BIH elnökhelyettese. A kegyeletes ünnepségre a kistestvéreket ezennel tisztelettel meghívom és szíves megjelenésüket kérem. Budapest 1969 október hó DR. SEIFERT GÉZA sk. a MIOK és BIH elnöke MEGHÍVÓ A Magyar Izraeliták Országos Képviselete és a Budapesti Izraelita Hitközség a náci üldözések 25. évfordulója alkalmából 1969. október 17-én délután 5 órakor a Dohány utcai zsinagógában rendezendő emlékező istentiszteletre a hittestvéreket tisztelettel meghívja és szíves megjelenésüket kéri. Ezen az istentiszteleten a meghívott külföldi hittestvéreink is megjelennek. Az ünnepi beszédet dr. Benoschofsky Imre országos főrabbihelyettes mondja. Budapest, 1969 október hó Dr. Seifert Géza sk. a MIOK és BIH elnöke szabad idővel rendelkező nőket kézikötő és horgoló bedolgozó munkára felveszünk korhatár nélkül, bökkent munkaképességűeket és mellékfoglalkozásként dolgozókat is. »JELENTKEZÉS AZ ALÁBBI FELVÉTELI HUVLAK.N: sva., Baross u. 4. (Rákoshegy/ XVIl.♦ Ungvári u. 7. (Pestlőrinc) XIX., Vöröshadsereg útja37. XX., Dobolna u. 3. (Pesterzsébet) XX., Marx Károly út 10t (Soroksár) XXII., Vörösmarty u. 11. (Budafok) V., Semmelweis u. 17. I., Pesthidegkúti út 2. II., Szépvölgyi út 40. *II., Szentendrei út SIS (Csillaghegy) KV- Gőgös I. u. 38. (Pestújhely) XVL, Klare sétány 84. (Sashalom) XVII., Kossuth u. 113. (Rákoscsaba) Fejér Lipótra emlékezünk Tíz éve távozott örökre az életből, de mozgékony kis alakját, melyet a világhír fénylő palástja borított, most is úgy látom, mintha élne, szellemének termékeny és termékenyítő ragyogásában, ha derekát meg is hajlították kissé az íróasztal mellett és a tanári pulpituson töltött évek. Nemcsak a tudósra emlékezem, aki szakadatlan lelkesedéssel munkálta a számok birodalmának maga választotta parcelláját, hanem a művészre is, aki otthonosan mozgott a szépség világában, s mint annyi nagy matematikus, felfrissült a muzsikában; nap mint nap órákat töltött zongorája mellett, melyet elmélyedő művészettel szólaltatott meg. Bár száztizenkét értekezés szerzője volt, melyeket mestermunkáknak ismertek el a matematika nemzetközi tudományának hivatott művelői, s bár mint szabályerősítő példa „próféta” volt saját hazájában is — hiszen 25 éves korában egyetemi tanárnak hívták meg s 28. életévét éppen csak betöltötte, mikor tagjai közé választotta a Magyar Tudományos Akadémia —, szabad idejét következetesen a művészek klubjában töltötte, mert ott nem a világhírű tudóst tisztelték benne, hanem az új eszmeáramlatok iránt fogékony, lobbanékony, humanista szellemét, derűs életfilozófiáját, pompás humorérzékét. Sok jóbarátot szerzett a művészklub szabadabb, bohémesen közvetlen légkörében, akik előtt szívesen emlékezett gyermek- és ifjúkorára s a családi tanácsra, mely mikor a budapesti egyetemen megnyerte a matematikai tanulmányverseny első díját, összeült, hogyan biztosítsák számára a tandíjat, havi 30 márkát, a berlini egyetemre. A család tagjai szegény, küszködő kis zsidók voltak, de azért nagykeservesen összeadták a pénzt s a kis Lipót tovább tanulhatott és sohasem álmodott dicsőséget szerzett a famíliának. Már az első évben felismerték a tehetségét; egyéni felfogással oldott meg egy, a tanár által tévesen táblára vetett egyenletet; a következő fél évben, már nemcsak tanult, előadást is tartott a göttingeni egyetemen. Azóta, egyre gyarapodott hírben, elismerésben s munkásságát élete végéig a világ nagy matematikusainak érdeklődése kisérte. Közben a legfrissebb generációnak adta át tudását, a budapesti egyetem matematika tanszékének valamennyi tanára egykor tanítványa volt... De nem egy a hírnéves külföldi matematikusok közül is Utolsó éveiben is nyitott szemmel figyelte a világfolyását. Abban bizakodott, hogy a világ egy részén szemünk előtt kibontakozó szociális fejlődés a technika meglepő eredményeinek felhasználásával olyan körülményeket teremt, melyek között megszelídülnek a vad ösztönök s átveszi a béke boldog birodalmát. Úgy vélte, a nagy elmék ennek a boldog világnak az eljövetelét siettethetik. Fejér Lipót nagy ember volt. És gyönyörűek voltak az álmai is. Most, halálának tizedik évfordulóján gondoljunk rá büszkeséggel, szeretettel. Lengyel István Felszabadulási ünnepség a bukaresti főtemplomban Románia felszabadulásának 25. évfordulója alkalmából ünnepi istentiszteletet tartottak a bukaresti zsidó főtemplomban, amelyen az ünnepi beszédet dr. Moses Rosen főrabbi mondotta. Román és jiddis nyelven tartott beszédében a többi között elmondta, hogy most szabad vallási életet élnek, a zsinagógák minden kegyszerrel ellátottak, egyenlő elbánásban részesülnek az állam többi polgáraival, a zsidók előtt nyitva áll az egyetem. Visszaemlékszik azokra az időkre, amikor nem mindig ez volt a helyzet. Azért ünnepelik a felszabadulás 25. évfordulóját, mert ha a szovjet hadsereg nem érkezik meg idejében, akkor a náci gyilkosok egyetlen zsidót sem hagytak volna életben. Síremlékein KŐFARAGÓ KTS2 Vhi. fe Mező Imre út 1® !Hőkölt VH. Dob utcs1 X. Sirteen utcs 42 XI Németvölgy׳ út tv'b