Új Élet, 1969 (24. évfolyam, 1-24. szám)
1969-07-15 / 14. szám
Akár hiszik, akár nem Úgy érzem, hogy a személyes élmény jogán és hitelével megírhatom most, huszonhét év elmúltával, hogy a rosszemlékű időkben farkasok közt sokan meg tudtak maradni embernek. Tehetem ezt nyugodt önérzettel, hiszen megjártam Bort, ötszáz méternyire dolgoztam Radnóti Miklóstól és egy alkalommal sem tudtam vele beszélni. A visszavonuláskor bekerültem Cservenkán a téglagyár udvarába és ottrekedtem az ötszázötven között, akiket tarkón lőttek a hóhér pribékjei. Én magam megszöktem és míg október közepén eljutottam a diadalmasan előrenyomuló jugoszláv partizánokig, még négyszer álltam puskacső előtt. Van tehát olyan menekülési priuszom, amely feljogosít az igazmondásra. Ezerkilencszáznegyvenkettő nyaráról mesélek. A behívó az Aréna úti laktanyába szólított. Sok ezren nyüzsögtünk viharkabátban, hátizsákosan, izzadva a laktanya hatalmas udvarán. Ordítozás, szaladgálás, általános zűrzavar, amit teljes fejetlenség követett. Végre délre bejutottam egy századba. Vaktában kijelöltek négy szakaszparancsnokot magunk közül, kaptunk egy cetlit és paránesőt, hogy ezzel vonuljunk ki a Fővárosi Sörgyárba, összenéztünk. A szakaszparancsnokok is összenéztek, ami könynyebben ment, miután csak négy pár szemet kellett összeakasztani. Bólintottak és zárt alakulatban kimasíroztunk az udvarról. Egyenest a villamosmegállóig. Senki sem tiltotta meg a villamos használatát, senki sem adott arra parancsot, hogy gyalog kell Kőbányára eljutni, no meg negyven évesek voltunk és a hátizsák nagyon húzta a könyvelői, cipőkereskedői, újságírói és hasonló vállakat. Egy vastag fél óra múlva megérkeztünk. Valaki azt mondta, hogy a körletünk a szomszédos futballpályán, a barakkban lesz. Odavonultunk. A bevonulásnál vigyáztunk a zárt alakzatra és a stramm menetelésre, de csak fölös erőpazarlás volt, mert a kutya sem törődött velünk. A négy szakaszparancsnok enyhén sértődötten nézett körül. Szemük szinte kérdezte: — A jófene egye meg, itt nincs senki. Hát ki fog itt minket szekálni? — Végül úgy döntöttek, hogy ők négyen bemennek a gyárba lejelentkezni. Mi addig heverjünk le és viselkedjünk illedelmesen. Hát úgy egy óra hosszát illedelmeskedtünk, amikor tűnődő arccal visszaérkezett a négy szakaszparancsnok. Az egyik, aki beszámolt, nagyon savanyú arcot vágott, mert nem hitt az egészben. — A mi felettesünk — kezdte — egy Alexa nevű művezető. Hát ez az Alexa, amikor bemutatkoztunk neki, megvakarta a fejét és azt kérdezte: ״ No, most mit csináljak az urakkal? ” így mondta: urakkal, értitek. Aztán folytatta: ״ Nézzék, a parancs az parancs, a katonai parancsnok, a százados úr... hogy is mondjam ... eléggé vaddisznó... de hát én magukat nehéz munkára nem használhatom. (Itt egy kicsit halkítot szaván és körülnézett — mondták a fiúk). Nem használhatom, egyrészt emberségből, mert egy idős, lúdtalpas német-angol levelező nem tud vagont rakodni, másrészt nem teszem gazdaságosságból, mert mindent elrontanának. Majd lesz valahogy. Most pihenjenek.” Így is lett. Másnap aztán elosztottak minket. Alexa úgy látszik keveset aludt éjjel, de kifundálta, hogyan lehet százhúsz embert vicik-vacak munkára állítani. Engem egy Szegő nevű kalaposmester hívott: — Bondy, nem akarsz szódásüveget reparálni. Jó munka, könnyű munka, csak ritkán robban fel az ember kezében. — Vállaltam. A norma elég alacsony volt, ha semmit sem csináltunk, azt sem kifogásolta senki. Este parancskiadásra sorakozott a század. Most már keret is volt. Sorakozónál gyermekkori barátom, Leichter Sanyi iparkodott mellém. Töprengő arca valami titkot takart. Nem volt időm megkérdezni mi baja, mert sürgősen helyet cserélt a mögötte állóval. Az egész században egy kis mozgás támadt. A szakasz parancsnokok a szokásos alibi-ambícióval ordibáltak, de senki sem hallgatott rájuk, emberek helyeket csereberéltek, míg nagy nehezen helyreállt a rend. Ebben a percben belépett a kapun a századparancsnok-helyettes, egy hadnagy. Zubbonya kínosan feszes volt, láttatni engedte, hogy egy enyhe kis pókhasat takar. A kard is nagyon zavarhatta. Tipikus tartalékos és nagyon ismerős. Végigdefilrozott a század előtt, meghallgatta a napiparancsot, tisztelgett és elfüstölgött. Mi ez? Semmi szónoklat, semmi fenyegetés? Hol vagyunk? Erdőben? Ekkor került elő vigyorogva Leichter Sanyi. — No mit szólsz hozzá? — kérdezett. — Mihez? — bámultam vissza. — Hát a századparancsnokhelyetteshez. László Imre, az énekes. Azért bújtam el a második sorban, mert munka közben meglátott a gyárban és magához intett. Nagyon csendesen a következőt mondta: — Szervusz. Én vagyok a parancsnokhelyettes. Magát a parancsnokot nem igen fogjátok látni, nem szereti a beosztást, megteszem neki, hogy én elvégzem. Kérlek, láttam rajtad kívül még a Sallait meg a Grünfeldet. Biztos van még hat-hét fiú, aki főpajtásom. Arra kérlek, hogy szolgálatban csináljatok úgy, mintha nem ismernétek. És nehogy valaki letegezzen, mert abból mindkettőnknek baja lehet kézihorgoláshoz értő és varrógéppel rendelkező bedolgozókat felveszünk. Budapest VII״ Sipa. X ״ Ramóna” / Finom kötött áru KTSZ Új boltjai A NAGYKÖZÖNSÉG RENDELKEZÉSÉRE Méretes javító szolgálat HOZOTT fonalakból is vállalónk Pulóverek kardigánok ruhák kötését VIII. ker. Rákóczi út 13. Vili״ kér. József körút CT. Szervusz Sanyi. Tisztelgett és elment. Ezért nem akart az a nyolc-kilenc fiú az első sorban állni. Féltek, hogy elröhögik magukat. Mindnek jó cimborája a László Imre, majd meglátod. Nekem már volt egy tizenegy hónapot tartó igen komisz munkaszolgálat a hátam mögött, tehát bizalmatlanul tünődve mentem „haza” a körletbe. Amint megyek rámrikkant egy keretes: — Szevasz Bondy, hát te is itt vágja? — Azzal átölel. Mühl Nándi volt, sváb fiú, jazzdobos. Egy kicsit sok volt már a meglepetésből, ezért vele már kissé leereszkedően fogtam kezet. Nem vette zokon. Másnap Leichter Sanyi közölte, hogy a századparancsnok-helyettes hadnagy úr parancsára a század fele hazamehet Pestre eltávozásra. Minden nap egy fél század. Reggel fél hétre, reggeli osztásra mindenki megjelenjen, különben megvonják a kedvezményt. Én mindenesetre Sanyi jóvoltából kaptam egy eltávozási cédulát. Hajnalban otthon meghallgattam a londoni rádiót és pontosan ott voltam a reggeli osztásánál. A londoni híreket azon melegében továbbítottam. Melegebbek voltak, mint a köménymagleves. Egyébként legmohóbb hallgatóim Szerb Antal volt, akit sohasem láttam másként, mint mosolygósan és aki minden hírhallgatás előtt megsimogatta az arcomat. Ez volt a honorárium a hírekért. Durva, kocsmaízű hang szakította félbe a reggelizés hangulatát: — No, mi van, maguk csűrhe? Mit gondolnak, az Országos Casinóban vannak. Gyerünk, fogják a cájgákat és munkára, mert akit én alapon billentek, megemlegeti... Megdermedtem, de ugyanakkor egy kis elégtételem is támadt. Hiába, nekem mesélhetinek, nincsen rózsa keretlegény nélkül. Szinte örültem, hogy feszengett a jól ismert tónus. Mindenesetre fogtuk a cájgot és mentünk. Én saódásüveget reperálni. Este Mühl Nándor közhonvéd, keretlegény várt a körlet ajtajában. — Nesze — mondta titokzatosan és kezembe nyomott egy eltávozási cédulát. Bár nem voltam soros, hiszen tegnap otthon jártam, elfogadtam. Hiába, mindég hajlamom volt a korrupcióra és Szerb Anti úgy várja a londoni híreket. Ez így ment vagy két hétig. Egyik nap Leichter Sanyi, másik nap Mühl Nándi szerezte az eltávozást, László hadnagy úr minden nap bemasírozott a napiparancs felolvasására, tisztelgett, elment és mi biztonságban éltünk védőszárnyai alatt. A kellemetlen csak a reggeli megérkezés volt. A bejárati bódéban mindennap az a bizonyos kellemetlen tizedes vette át az eltávozási jegyeket. Gorombán, ordítva, fenyegetőzve, szuperkereti hangon. Rettegtem, hogy egyszer csak észreveszi, hogy én mindennap ellógok. De úgy látszott, sokkal primitívebb, semhogy arcokkal is törődjék. Mígnem egy szép napon egy félórát hibáztam. A vekker rosszul csengett és én egy egész órával előbb ébredtem. Visszafeküdni nem mertem, féltem az elalvástól, meghallgattam Londont, azzal ugyi, ki az első villamoshoz. Így a szokásos fél hét helyett már hatkor állítottam be. Udvariasan kopogtam az őrbódé ajtaján és beléptem. A vér meghalt bennem. A piszok tizedes snapszlit játszott kettesben Kalmárral, a szakácsunkkal. Egy zsidóval. Felnézett a tizedes, rám ismert és gyorsan reszelt egyet a torkán. Időt akart nyerni zavara leplezéséhez. Aztán lesütött szemmel így szólt: — Tudja valaki muszáj pokróc legyen. Hát hadnagy úr parancsára én vagyok az. No nem bánom, most egy kicsit kibicelhet, de aztán pofa be, te jössz Kalmár! Egy félóra múlva huszasával-harmincasával ugráltak le a munkaszolgálatosok az érkező villamosokról. Tizedes úr türelmetlenül intett: — Menjen már־, mert még itt látják... — és amikor jó húsz lépést megtettem, biztonság okáért vadul utánamozdított׳. — Az anyja úristenit magénak! Bondy Endre ne dobja el. MEGJAVÍTJUK! az Óra és Ékszerkereskedelmi Vállalat üzleteiben: Budapest V., Szabadsajtó út 6. VIII., József krt. 44. XII., Böszörményi út 18. Móra Ferenc humanizmusa Most lenne 90 esztendős és már 35 éve halott. Nemcsak jelentős író volt. Egyike volt a legjelentősebb embereknek. Nem felejthetem el, és senki, aki valaha találkozott és beszélt vele, nem felejtheti el a szelíd jóságnak, a bölcsességet árasztó nyugalomnak, a szerényen megnyilatkozó, mégis lenyűgöző tudásnak azt a varázsát, ami annyira jellemző volt Móra Ferencre. Költő volt, aki kevés verset írt. De csupa poézis volt a prózája is. Élete utolsó tíz esztendejében megjelent regényei kora legolvasottabb írásai közé tartoztak. Tudós volt. Fáradhatatlan kutatója elmúlt évezredeknek. Mint előadó, valóságos művésze ennek a műfajnak is. Mint újságíró, lapszerkesztő megfélemlíthetetlen harcosa humanista meggyőződésének. Előítéletektől mentes, tiszta ember volt egy előítéletektől terhelt, boldogtalan korszakban. Minden szelídsége ellenére — forradalmár volt. Sohasem feledte szegényparaszti származását és szószólója volt mindig a szegényeknek, az üldözötteknek, a kizsákmányoltaknak. Az első világháború kitörésekor, a mesterségesen szított háborús pszichózis idején — magyar Romain Rolland-nak is nevezték — szenvedélyesen állást foglalt a háború ellen. Az októberi polgári forradalomban a Szegedi Nemzeti Tanács egyik szervezője és vezéralakja volt. Az 1919- es Tanácsköztársaság Szegeden rövidebb életű volt, mint az ország többi részében, mert a francia megszállás alatt álló városban az ellenforradalom már áprilisban nyíltan szervezkedhetett. Csak a francia katonai parancsnokság nagyrabecsülése mentette meg a múzeumigazgató és Béranger-fordító Mórát attól, hogy ő is egyik áldozata legyen a fehérterror bosszújának. Azt azonban kiprovokálta 1919-ben az ellenforradalom, hogy az állandó fenyegetettségben élő Móra lemondott a Szegedi Napló főszerkesztői állásáról. Az országos közvélemény azonban csak ezután, a húszas években kezdett felfigyelni publicisztikai és írói munkásságára. Legharcosabb cikkeit éppen az ellenforradalom legvadabb korszakában írta. A ״ SZEGED” című lap 1924. február 23-i számában írott, ״ Konstrukció bombával és „ököllel” című vezércikkében a Bethlen-kormányt tette felelőssé azért, hogy szabadon járnak az orgoványi gyilkosok, hogy sűrű homály borítja Somogyi Béla gyilkosainak kilétét, hogy nem kerültek meg sem a nyomdamerénylők, sem az Erzsébetvárosi Kör, sem a csongrádi Zsidó Nőegylet bálján elkövetett bombamerényletek tettesei. Maró gúnnyal tette nevetségessé az igazságügyi kormányzat tehetetlenségét: ״... Mernék fogadni egy kézigránátba, mint mindennapos forgalmi cikkbe, hogy most sem találják meg a gyilkosokat...” ״...A bombaszakmát az ú. n. nemzeti megújhodás teremtette...” ״ ... Ez az, ami a magyar politikai gyilkosságoknak valami különös nemzeti zamatot ad ...” Ezek a kitételek akkor persze ügyészért kiáltottak, de a szegedi kir. törvényszék vonakodva, csak négy hónappal a cikk megjelenése után, kormányutasításra hozta meg végzését, amellyel Mórát ״ a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló bűntett címén” vád alá helyezte. Az igazságügyminiszter azonban — nemzetközi kulturális botránytól tartva — hamarosan pertörlést rendelt el. * Mórát haláláig meleg barátság fűzte Lőw Immánuelhez, Szeged nagyhírű főrabbijához. Amikor a tudós főpap ellen 1924-ben ״ a magyarság meggyalázásáért és elárulásáért” hamis vádat emeltek és több mint egy éven át vizsgálati fogságban tartották őt. Móra ismételten kiállott az ártatlan zsidó főpap mellett. Móra betegsége idején a főrabbi gyakran ült író barátja ágya mellett. Egyik látogatásáról Móra így emlékezik: ״ Tegnap meglátogatott egy fehér fejű öregember, akit az én szememben az agya és karaktere már harminc évvel ezelőtt is olyan méltósággá tett, amilyennel azóta is kevéssel találkoztam az életben. Megmondhatom a nevét is: Lőw Immánuelnek hívják. Olyan szívvel jött el kezet szorítani velem, a lábadozóval, amilyennel a másik nagy főpap, Balthazár Dezső küldte áldását a kórágyon fekvőnek. Azt kérdezte tőlem, micsoda vakmerőség az, hogy már megint az íróasztalnál garázdálkodok. — Nem vakmerőség az, csak kötelességtudás — mutatom neki a levelek karjait, amikre vissza kell köszönni. — Az nem megy, fiam — csóválta meg bibliásan szép, ősz fejét —, általános köszönetet kell mondani az újságban. Előhúztam egy levelet a legutóbb érkezettek közül. S. Cecilia írta Budapestről: — Kicsoda az? — Nem tudom, bátyám, de azt látom, hogy a te nyájadba tartozik. — Hogyhogy? Válaszul elolvasom neki a levélnek ezt a passzusát: ״ A mi magasztos ünnepeink alatt imádkoztunk önért az örökkévaló Jehovához. De én imádkozom a ״ szeretet Istenéhez" is, a Jézus Krisztushoz, hogy adja vissza önt, az embert azoknak, akiket szeret és mindnyájunknak, akik szeretjük.” A főpap meghajtotta fejét: — Igazad van. Az ilyent nem lehet sablonnal elintézni. Ezért igazi köszönet jár. * Gyakran ült a nagybeteg Móra ágya mellett régi barátja, Roóz Rezső, a Magyar Hírlap akkori szerkesztője, az Új Élet későbbi felelős szerkesztője. Irodalomtörténeti adat, hogy Móra Hannibál föltámasztása című regényének kéziratát — amelynek megjelentetését Supka Géza az íróra való tekintettel „jobb időkre” halasztotta el, — Roóz Rezső őrizte meg és a 44-es évek hurcolkodásai alatt, védett házakban és bujkálás közben is, egyetlen kofferjének mélyén rejtegette. Ennek köszönhető, hogy a regény 1949-ben megjelenhetett. Sőt a „Hannibál tanár úr” című sikeres film megismerésével a következő nemzedék is közelebb került Mórához, akire kortársai szinte rajongó szeretettel tekintettek. * Hogy a kortárs olvasóknak ez a rajongása milyen írásélményekből táplálkozhatott, ta- lán elég egyetlen adalék. Egyik elbűvölő karcolatéban azt írta meg, hogyan találkozott kicsiny unokája, a ״ Vadember" első ízben a ״ felekezeti kérdéssel” Egyszer arra lépett be leánya otthonába, hogy unokája, a kicsiny Ferenc — mi tagadás — éppen verést kapott. Sőt, hallgatnia kellett anyukája méltatlankodását is: — Hogy kitől tanulhat ilyeneket ez a kis béka a mi házunknál?!... Képzeld, összeveszett az előbb a szomszédok Jankójával és azt mondta neki, hogy „zsidó”. — Ezért ütöttél a szájára? — Ezért hát! Csak azt szeretném tudni, kitől hallhat ilyet minálunk. — Ferencnek igen kiterjedt baráti köre van — mosolyodott el a nagypapa — és a konyhától a kapualjig a legkülönbözőbb forrásokból szedi az információit a világi dolgokról. A kis Ferenc meglapult a sarokban és nagyapja mosolygásából reményt merített: — Ugye, apapám, te nem ütöttél volna szájon? Idézzük pontosan Móra szavait, nehogy bármi elvesszék előadása bájából: ״ Tudtam, hogy tekintélyt rongálok, de azért csak megcirógattam puha arany haját: — Ferencem, mi az, hogy „zsidó” ? — Nem tudom, apapám. Hát persze, hogy nem tudja. Én sem tudom még most megmagyarázni neki, de azért megpróbálom. — Tudod, amikor apapa olyan kis gyerek volt, mint te vagy, akkor néha egész nap maga volt a háznál. Olyankor átjött hozzá a szomszédból a Stross néni, aztán hozott neki kávét, meg olyan nagy fehércukrot, mint a te kis öklöd. Ez a Stross néni zsidó volt, tudod? — Tudom — bólintott Ferenc és közelebb húzódott hozzám. — Mesélj még, a papa. — Aztán, amikor a papa már nagyobb kisgyerek volt, küldözgették ide-oda és sokszor megszúrta a lábát a szög, meg felhasította az üvegcserép, mert nem volt neki cipője. Akkor a Svéd bácsi megsajnálta és csinált neki olyan cipőt, amibe még csikorgót is tett. Ez a Svéd bácsi is zsidó volt, tudod? — Tudom, a papám — bújt a hónom alá a gyerek. — Mondjál még nekem ilyen mesét. — Apapa már nagy deák volt, az egyetemre járt Pesten. Csakhogy apapának még anynyi pénze sem volt, mint amennyit tele szoktál dobni az udvarra a falábú bácsinak. Kenyere sem volt, lakása sem volt, éhezett is, fázott is... és Waldapfel bácsi szerzett neki jó meleg szobát is, ennivalót is. Ez a Waldapfel bácsi is zsidó volt, tudod? Ferenc akkor már olyan szorosan ölelt, hogy csak úgy szuszogott bele. — Tudom, a papa. Mesélj még ilyen szépet. — Most már nem mesélek többet. Majd, ha látom, hogy jó kisgyerek vagy és nem szomorítod meg többet anyukát, akkor megint mesélek. Ezzel aztán összeölelkeztettem anyát és gyermekét. A történethez még csak az tartozik, hogy este Ferenc ezzel búcsúzott kedvenc sündisznójától: „Jó éjszakát, édes kis zsidókám.” Azt hiszem, Ferenccel az egész életre el van intézve a zsidókérdés. Mindazáltal szükségesnek láttam följegyezni a történetet az ő érdekében. Hátha egyszer, mikor id. Ferenc már fölveszi a néhai nevet, ifj. Ferenc könnyebben kap valami díjnoki állást, ha nyomtatásban igazolhatja, hogy szépen indult ő az életnek, zsidózott már ötödféléves korában és nem tehet róla, hogy nagyapja az egész életre megmételyezte. * Kévész írónak adatott meg, hogy úton-útfélen meggyőződhessen róla, milyen szeretettel viszonozzák olvasói a tőle kapott szeretetet. Egyik személyes élményemet idézem. 1929-ben történt, hogy egy vidéki város Zsidó Nőegylete előadás megtartására hívta meg Móra Ferencet. Arra kértek fel, hogy üdvözöljem a pódiumra lépő írót. Amikor követtem a színpadra lépő Mórát, a zsúfolt nagyterem közönsége nem az ilyenkor szokásos udvarias tapssal fogadta a Vendéget. Ahogy feléje fordultam, hogy méltassam néhány szóval, az emberek helyükről felállva, szűnni nem akaró, meghatott ünnepléssel fejezték ki hálájukat annak az írónak, aki nemcsak regényeiben, hanem apró karcolataiban is, szinte napról napra hangot adott az egyszerű emberek érzéseinek, szorongásainak, lázadozásainak. A lelkes előadóest után kettesben jártuk a városka holdsütötte utcáit. Móra sokáig szótlanul haladt mellettem. Hosszú hallgatás után szóba hoztam az est különösen meleg hangulatát: — Ezt a közönséget még nem láttam ilyen lelkesnek. Móra szemében bölcs mosoly: — Ilyenkor mindig az az érzésem, az embereket az hatja meg, hogy rávezetem őket, milyen jók.* Sándor Dezső Bárhová hívja, mindenhol gondos munkát végez a TMURITÓ KTSZ A lakosság részére soron kívül vállal ablaktisztítást, féregirtást, faradírozást, légelzárást. Budapest, VH., Majakovszkij a. T7—79. Telefon: 220—059 TAKARÍTÁS: Budapest, VII., Majakovszkij n. W. Telefon: 223—852 Budapest, ÖI., Bécsi út 111—112. Telefon: 686—527 Budapest, XIX., Kossuth J.Lajos u. 36. Telefon: 271—962 kifogástalan minőség Templom festett üvegablakok, ólomfoglalatú üvegezések készítése és javítása ÜVEGESEK KTSZ üvegfestő részlege Budapest, TOI., Baross u. 59. Telefon: 143—354