Új Élet, 1979 (34. évfolyam, 1-24. szám)
1979-01-01 / 1. szám
VJ- tí :"Kf r .Ai UJ UTAKON AZ IBUSZ "״ SZÁL Ajánlatunk egyénileg utazóknak EURÓPA NAGYVÁROSAI Részvételi di személyenként három félpanzióval: Város Részvételi díj útiköltség nélkül Ebből valutában fizetendő kb. : Párizs 1850,— 65,— London 1850,— 65,— Róma l.lt.,— 45,— München 2450,— 85,— Athén 1300,— 45,— Isztambul 1300,— 45,Barcelona 1450,— 50,— Madrid 1950,— 68,— Bécs 1700,— 45,— Salzburg 1450,— 50,— Innsbruck 1300,— 60,— A programok májustól szeptemberig tetszés szerinti időpontokra megrendelhetők, kívánságra összkapcsolhatók és az egyes városokban a tartózkodási napok száma változtatható. Részletes felvilágosítás és jelentkezés az IBUSZ irodákban ( ) Adorján József esperes beiktatása Ünnepélyes istentisztelet keretében december 24-én iktatta be tisztébe a Gorkij fasori református templomban dr. Tóth Károly a dunamelléki ״ református egyházkerület püspöke Adorján József esperest a gyülekezet új lelkipásztorát. Az istentisztelet után presbitériumi ülésen köszöntötték az új lelkipásztort paptársai, a megjelent felekezetek és intézmények képviselői. A MIOK és BIH elnöksége nevében dr. Sinper Ödön főrabbi üdvözölte, a fasori gyülekezet új lelkipásztorát. Köszöntőjében a 20. zsoltár igéit héberül majd magyar fordításban olvasta fel és annak igéi megvalósulását kérte a Mindenható Isten kegyelmében.״,,Adjon neked mindent szíved óhaja szerint, teljesítse szép ésnemes tervedet a magad és családod örömére, gyülekezeted és társadalmunk üdvére, szép hazánk boldog békés fejlődésére.” Szekszárdi Molnár István: • Önvallomás Úgy játszom az életemmel, mint kék ég a fellegekkel, mint a lány a szerelemmel, mint a nap a fénykévékkel. Néha ugyan csupa sebbel, küszködöm a gyűlölettel. De lobogó lázas szívvel győzni fogok szeretettel. S míg közben a lelkem ég el, lépkedek az emberséggel.. Egyedül csak értelemmel Mit érek az életemmel!? . Ember az embertelenségben Wesenmayer népbírósági kihallgatása alkalmából a budapesti Zeneakadémia nagytermében azt vallotta, hogy a német fasisztáknak Magyarországon nagyon könnyű dolga volt, mert hazai szálláscsinálóik, kollaboránsaik kész listákkal várták őket. Ezeken a politikailag nem kívánatos személyek pontos címei, valamint prominens zsidó értelmiségiek és más baloldali funkcionáriusok felsorolása voltak megjelölve. Sajnos, ez történelmi tény, több idevágó kutatás és irodalom ezt megállapította. Emellett mégsem szabad a negatív általánosítás álláspontjára helyezkedni. Éppen a zsidóság európai tragédiája bizonyította az általánosítás jóvátehetetlen következményét. Visszaemlékezve a nehéz időkre, felidézem egy ember emlékét, akit Korányi Zoltánnak hívtak, és a XI. KMSZ zászlóalj parancsnokhelyettese volt. ismerik és tisztelik nevét mindazok az élő bajtársak, akik 1939 októberében Rimaszombatba kaptak behívót, és ennek engedelmeskedni kényszerültek. Tettei, emberi magatartása sok ember életét mentette meg. Azonkívül még többnek adta vissza életkedvét, hitét. Korányi Zoltán rimaszombati fényképész volt. Mint ő mondotta, nevelésében érvényesült a polgári, demokrácia társadalmi szelleme és felfogása. Ezenkívül Rimaszombatban és környékén sok zsidó és zsidó származású barátja is volt. Legnagyobb érdemének azt tartom, hogy az 1943—44-es években, amikor már Magyarországon sokan meg sem ismerték megbélyegzett volt barátaikat, ismerőseiket, Korányi Zoltán egyenrangú embereknek, partnereinek tartotta a munkaszolgálatosokat! Tudom gyakorlatból, hogy gyermekeink ezt nem tudják — szerencsére — értékelni és kellőképpen felfogni. Alkotmányunk szelleme és paragrafusai, a szocialista nevelésük és társadalmunk szelleme, világnézete teszi ezt számukra érthetetlenné! Ismeretes a tragikus történelemből, Kassáról és környékéről indult meg Magyarországról a zsidó vallású és származású állampolgárok deportálása. Korányi főhadnagy, amint hírül vette a tragédia első felvonását titokban rendelkezést adott ki. Naponta az Ózdiól Miskolc és Budapest, valamint a Felvidék felé induló vonatokra kettesévelhármasával szánjanak fel munkaszolgálatosok az ő aláírásával ellátott menetlevelekkel. Így adott lehetőséget, hogy bajtársaink elköszönhessenek — ma már tudjuk — a halálba induló szeretteiktől. Egyéni vállalkozásnak minősítette a hazautazásokat, mert kiderült, hogy több emberünket a menetlevél ellenére elfogtak, és soha többé nem kerültek elő. Ekkor, mint a XI. munkaszolgálatos zászlóalj törzse Hangonyban, egy Ózd melletti, a szlovák határ közelében levő faluban, egy elhagyott csendőrlaktanyában helyeztek el bennünket. Sokat beszélgettünk a kulturált fényképészfőhadnaggyal, akinek idegen volt a katonai egyenruha, még inkább a szellem, amelyet az egyenruha képviselt. Többször szó esett közöttünk a Bibliáról, a Tóráról, mint az emberi műveltség alapjairól és a zsidó vallás fundamentumáról. Abban is egyetértettünk, hogy tisztelni kell minden olyan hívőt, aki megtartja vallását, és az a társadalmi haladást nem sérti.* Ebbéli felfogásból és tiszteletből, kezdeményezésére az elszállításra kész ózdi gettóból az ő oldalkocsis motorkerékpárján elhoztunk — katonai pokrócba csavarva — két Tóra-tekercset. Asztalos műhelyünkben a századirodán levő iratszekrény hasonmását elkészítettük, és abban rejtettük el a Szent Tekercseket. Amikor 1944 októberében Hangonyból Csöglére (Veszprém megye) vezényeltek, az iroda berendezéseként elszállítottuk az elrejtett frigyszekrényt is. Csöglére menet 1944. október 15-én Celldömölkre érkeztünk. E szerencsétlen emlékű, történelmi napon megérkeztünkkor megdöbbentett bennünket a szálláselőkészítésre odaküldött keretlegénység magatartása. Mekkorát változtak néhány nap alatt. Kikerültek Korányi Zoltán emberi hatása alól. A pályaudvaron szitkozódtak, zsidóztak, sőt néhány bajtársunkat ütlegelték is. A szálláscsinálók a tiszti étkezdét egy elhagyott, polgári módon berendezett volt zsidó lakos házában jelölték ki. Korányi Zoltán lakhelyéül a fehér bútoros leányszobát jelölték meg. Ő kijelentette: csak akkor foglalja el a szobát, ha a bútorokat és mindent, ami az elhurcolt családra emlékeztetné, a padlásra szállítják. A szobában katonai vaságyat, szekrényt és mosdóberendezést kér. A szőnyeget felszedni rendelte el. Miután volt rejtett rádiónk, amin Moszkvát és Londont rendszeresen vele együtt hallgattuk, érdekünkben is állott, hogy a közelünkben fedezze a rádió tartását. Rohantak közben az események, a Szálasi-uralom alatt már több emberünk , akik különböző ״ szolgálati ügyben” Korányi Zoltán aláírásával és pecsétjével Budapestre utaztak lebukott és soha nem tért vissza. Időközben tudomására jutott, hogy szállás, csináló emberei jogtalanul elhagyott zsidó javak birtokába jutottak. A szerzés mohóságától és az italtól megrészegültek. Azonnal „kezelésbe” vette őket. Öszszehívta a tiszti étkezdének kijelölt lakás legnagyobb szobájába, az ,,étterem”-be. Letört, szomorú hangon közölte értesüléseit. Megjegyezte, hogy most ta- lán szünetelhetnek az írott törvények, de az erkölcsi magatartásra és a felelősségérzetre nincs halasztás. Határidőre követelte, mindenki adja vissza a lopott holmit, mert — mint mondta lágy emberi hangján — „azokhoz könny és vér tapad”. A holmik jó része visszakerült eredeti helyére. Néhány nap múlva Jaum Kippur következett. A főhadnagy engedélyével a hívők a műszaki műhelyt alkalmi imaházzá alakították át. Sok gyertya égett. Zsúfolásig megtelt a helyiség. Az előimádkozó felvidéki bajtársunk remegő hangját elnyomta a tömegsírás, a családokra való sóhajukkal történő vissszaemlékezés. Az istentiszteleten szolidaritásból és az együvétartozás kihangsúlyozásáért részt vettek a nem hívők és a fehér karszalagos bajtársaink is. Egyszer felcsapódott az ajtó és ordítva beállított a pályaudvaron is hetvenkedő őrmester. A látványtól elhallgatott, majd zavarában tisztelgett , és hangosan bocsánatot kért a zavarásért. Szabályos hátraarcot csinált és elvonult. Ez a változás is Korányi hatása volt. Csöglén már azt hittük, hogy itt fogjuk átvészelni a legválságosabb heteket és visszatérhetünk az ország már felszabadított részeibe. — De nem ez történt. Parancs érkezett az Ausztriában történő elvonulásunkra. Erre az eseményre külön csendőrkülönítmény érkezett, ami egyet jelentett Korányi Zoltán leváltásával. Január 4-én gyalogmenetben indultunk Torony- Búcsú határátkelőhely felé, hogy azon keresztül Mauthausenbe hajtsanak. A falu lakossága szomorúan, az asszonyok sírva, de tehetetlenül nézték végig a megalázott csoport szomorú elvonulását. Ma is él előttem a felejtet ellen kép. A falu főutcáján ,,vonultunk” végig. Az iskola előtti kis dombon állt Korányi főhadnagy, mellette két tisztesünk. Nyilván a főhadnagy hatására tisztelegve búcsúztak a halálba tartóktól. És emlékezetemben a „Zoli bácsi” (így hívtuk egymás között) borostás, borotválatlan, megtört arca, és tehetetlenségében folytak szemeiből a könynyek. Azt írom: tehetetlenségében! Ha minden tizedik tiszt, akik muntha századoknál szolgáltak, akkoriban ilyen és emberien tettrekész lett volna, sok ezermunkaszolgálatos ma boldogan élne és nem gyászolnák őket megmaradt — ha megmaradt— családjaik. Csögle elhagyásának van még zsidó és emberi szempontból egy felejthetetlen és felemelő mometuma. Amikor megjött az elvonulási parancs a Veszprém megyei kis falucskába, az utolsó éjszakán elástuk a magunk ácsolta a „frigy ládában” elrejtett Tóra-tekercseket. Korányi Zoltán világított e munkához a sötét éjszakában zseblámpájával, feszülten vigyázta hűségből fakadó tevékenységünket. Amikor a poklok pokla után 1945-ben a századtörzs kisebbik része megmenekült és hazaérkezett, elmentünk kiásni a frigyszekrényt. Elvittük Ózdra és átadtuk a megmaradt helyizsidó- ság képviselőinek. Ha ma még olvassák a Tórát az ózdi imaházban, akkor az mindenekelőtt Korányi Zoltán emberségének, bátorságának, mások hite iránti tiszteletének köszönhető. Az igazolások idejében természetesen kiálltunk érte és a demokratikus rendőrség századosa lett. Az ötvenes évek elején a személyi kultusz idő előtt nyugdíjba kényszerítette. Betegeskedett, de csalódottsága is siettette elmúlását. Minden ilyen visszaemlékezés nagy megrázkódtatással jár. Újra végig kell élni a történelmi eseményeket, mert az utókor számára át kell adni a teljes igazságot. Kevesen voltak Korányi Zoltánok, de létestek, segítettek, mentettek — miközben életüket, szabadságukat kockáztatták meggyőződésükért, emberségükért, bátorságukért! Ezért jár nekik tisztelet — akár élénk még, akár csak gyermekeik, utódaik hallják apáik hőstetteit. A társadalmi haladás, a közszellem fejlődése is megköveteli, hogy az ilyen történelmi események nyilvánosságra kerüljenek. זÉlünk még néhányan, akik Korányi Zoltán sírja előtt mély tisztelettel — az elpusztultak nevében is — fejet hajtunk. Fidelius