Dudek János szerk.: Religio, 1910.
15. szám
232 RELIGIO LX1X. évf. 1910. tünteti föl, másrészt pedig világosságot vet a szorosabb értelemben vett actio theandricara. Az előbb kifejtett elvek szerint, mint birtokosan működő alany (principium quod operator), az emberi természet és oly részt kér az isteni Személy sajátos működésében, mint ez az előbbiében. Krisztus énjének konstitutiója hozza ezt magával, amelynek alapján e suppositalis egész minden egyes alkotó részének működése az éné, az Istenemberé. Ennek alapján joggal mondhatjuk pl. Krisztust teremtőnek, bár a teremtésben Krisztus emberi természetének egyáltalában nincs más része, minthogy az isteni természet egyik személyében önállósul. Másként áll azonban a dolog ott, ahol Krisztus emberi természete eszközileg működik együtt az istenség sajátos cselekedeteivel, körülbelül úgy, amint fönnebb az actus humanusokról megjegyeztük. A működő alany (principium quod) megmarad ugyan a maga egységében ez esetben is, a cselekvés azonban már nem egy, hanem kettős és pedig határozott értelemben, mint fennebb az istenség, mint ilyen, általános együttműködéséről hangsúlyoztuk. Az istenség eme közreműködése olyan cselekedetekre szorítkozik, amelyek egészen sajátos működései Istennek, s amelyekre a teremtmény önmagában nem elégséges. Krisztus emberi természetének az istenség eme sajátos műveiben való eszközi részessége alapja a szorosabb értelemben vett actio theandricanak. A gratia unionis ugyanis, amint fennebb említettük, az emberi nem megváltására rendeltetett, vagyis közvetlen célja az, hogy Krisztus emberi természetét oly cselekedetek valóságos alanyává tegye, amelyek különben Isten sajátos működései. Mint első oknak nem lehetett ezen működéseket valami teremtménynek közölni, mivel azonosak az isteni természettel, hanem csak mint eszközi okkal és pedig a lehető legtökéletesebb alakban ezáltal, hogy az emberi természetet az instrumentum cum Divinitate coniunctum méltóságára emelte föl a gratia unionis által. Krisztus énjének ezen méltósága teszi Őt Megváltónkká, ez teszi, hogy Isten megengesztelésében, az elégtételben s minden, az emberek üdvösségére szolgáló tényben emberi természetének activ szerep jut osztályrészül. Csodatétel, bűnbocsátás, megváltás stb... Istennek sajátos művei s a teremtmény csakis, mint Istennek alárendelt eszköz vehet bennök némi részt. Krisztus embersége a gratia unionis révén sokkal felsőbb módon részesült az istenség eme műveiben, mint bármely más teremtmény. Emberi természetének eszközisége ugyanis nem vonatkozik magára a puszta emberi természetre, hanem az örök igétől határolt emberségre, úgy hogy a Krisztus által művelt csodák jogosabban mondhatók Krisztus embersége műveinek, mint a szentek által történt csodák, hiszen azon isteni személy, akiben embersége önállósult, az isteni természetnek époly részese, mint a Szentháromság többi személyei, akiknek e sajátos isteni cselekedetek közös művei voltak. Továbbá az így önállósult emberi természet (mint quod) teljes proportiót mutathat föl az ilyszerű isteni működésekhez, bár, mint közvetlenül együttműködő eszköz (mint quo), épúgy megkívánja az eszközi elevatiót, mint más teremtmény. E mellett úgy az unió hypostatica olyatén fölfogása, mint fönnebb a perichoresis alapján magyaráztuk, mint pedig Krisztus emberségének méltósága megkívánja, hogy Krisztus embersége valóságos részt vegyen a megváltásunkhoz tartozó összes isteni művekben, vagyis hogy az instrumentum physicum s nem pusztán morale címen működjék együtt az istenséggel. Csak így lesz egészen igaz, amit a régiek hangsúlyoznak, hogy az isteni műveket emberileg végezte, mint a lélek is a magáért testileg s csak így látom a maga egész valóságában azon elv igazságát, amelyet szent Tamásnál találtam : «Christus per humanitatem suam voluit manifestare divinitatem». Ezek után értem, ha az Istenember azt mondja magáról: in digito Deiendio daemonia, t. i. nem a magam erejében, hanem az istenségnek az enyémtől különböző működése folytán. Értem, ha mondja, hogy az Atya műveit ő is vele együtt műveli, hisz azért vétetett föl oly különös módon az istenségbe, hogy ennek sajátos műveit a magáénak is mondhassa. Értem, ha azt mondja: erő ment ki belőlem, hiszen minden csodáját öntudatos eszköz gyanánt végezte. Értem, ha szent testének éltető erőt tulajdonít, hiszen az ő embersége ajándékozza nekünk az összes malasztokat. Értem, ha a próféta róla mondja egész különösen: diffusa est gratia in labiis tuis, hiszen szavai sokkal több malasztról, sokkal mélyebb meggyőződésről tanúskodtak, mint bárki másé is, aki a «hit»ből beszél, s sokkal közvetlenebbül járt velük a malaszt, sokkal jobban találhatták meg az utat a szívekbe, mint bárki másé. Ebből a szempontból ölti magára a gratia unionis a gratia gratis data jellegét, amelynek első és legfőbb célja mások üdve. A gratia unionis, mint a Megváltó malasztja, sokkal jobban rendeltetett mások üdvére, mint bármely más gratia gratis data, sokkal hathatósabb természetfölötti tényekre képesített, mint bárki ilynemű malasztja. Horváth Sándor O. P. Az egyéniség elve. (in.) (Principium individuationis.) De ha az eszme nem állag, talán az az alak, a forma ? Itt már nagy nehézségek merültek föl s Arisztotelész minden erőlködése dacára sem volt képes azokat megoldani. Mert ha fölvetjük most már a kérdést, mi az egyéniség alapja, elve: az anyag-e, vagy a forma ?2 Először azt mondja, az 1 lb. Q. XL. a. 1. ad 1. 2 U. o. X. 9 -10 (1058—1059.) Ilaec autam dubitatio fere eadem est, cur haec contrarietas specie diversa faciat, liaec