A Hét, 1979 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1979-06-15 / 24. szám

IRODALOM Jobbá tette az embereket Karinthyról jegyezték fel, hogy mikor hazatért a stockholmi agymű­tét után, ezzel toppant be a szer­kesztőségbe : — Mutassátok a nekrológomat. Jól tudta, hogy minden eshetőség­re készen, kiszedve áll az őt elpa­­rentáló cikk. Sajnos. Baranga már nem kérheti el tőlünk a nekrológját. Elképzelem, ha itt ülne, velem szem­közt a karosszékben, bizonyára fa­nyarul elhúzná a száját, és azt mon­daná: — Csak semmi ünnepélyesség, nagyzolás... Valóban, ezt egész életében gyű­lölte. Talán azt ajánlaná: eszeljek ki egy aforizmát arról, hogy a víg­játékírónak is meg kell halnia előbb ahhoz, hogy halhatatlanná válhas­­sék. Ő most már a nagy próba előtt áll, mert a vígjáték igazi vizsgája valóban az idő. Csak így derülhet ki: a pillanatról szólt vagy a jövőről is. Baranga óvakodott — már humor­érzéke miatt is — a nagy szavaktól, az ünnepélyességtől, az álmélysé­gektől. Utálta a nagyképűséget — többször ki is gúnyolta —, irodalmi vezérségre sem vágyott, de tény, hogy színházi életünk egy elég hos­­­­szú korszakára rányomta a bélyegét Elámulnánk, ha összeszámlálhatnók, hány színház játszta a darabjait, hány százszor, hány ezerszer, az­ or­szághatárokon belül, románul, ma­gyarul, németül , és az országhatá­rokon túl is. Nem az újítók, hanem a beteljesí­tők közé tartozott. A francia víg­já­­tékiskola híve, a pontosan kimódolt, káprázatos dialógustechnikát igény­lő vígjáték stílusát fejlesztette to­vább. A tótágasra állított helyzete­ket egy akrobata könnyedség« moz­dulattal állította ismét talpra, s köz­ben mosolygott magában: ismét megtörtént a színpad csodája, sike­rült megnevettetni és kinevettetni. Nagyszerű színdarabtechnikus volt, de nem öncélú mulattató. Éles szem­mel figyelte a társadalom mozgá­sait, bámulatra méltó valóságérzék­kel fedezte fel az átalakuló társada­lom botlásait, a köz- és magánélet ferdeségeit A legélesebb fegyvert használta: nevetségessé tette a lus­tát, a nagyszájút, az ügyeskedőt, a karrieristát. Caragiale után vígjátékot írni ro­mánul, félelmesen nehéz feladat. Caragiale-epigonok sora bizonyítja ezt. Barangának sikerült új hangot, új magatartást kialakítania. Művé­szi erejének csalhatatlan jele, hogy néhány mondatának elolvasása után ráismerünk: ezt csak ő írhatta. Leg­jobb vígjátékai fűszeres-csípős nyel­vezetükkel, em­beri á 11­a­tás­u­kka­l, az írói szándék kifejezése érdekében végletekig sarkított helyzetekkel egy mindenki mással össze nem hason­lítható új, baranyai utat jelöltek meg. Caragiale után többé nem lehetett úgy írni, mint azelőtt. Ugyanígy be­szélhetünk Baranga utáni román vígjátékról is. Mindenki tanult tőle, még azok is, akik szembeszálltak vele, ha mást nem: a jóra, rosszra egyaránt érzékeny szellemet, harci kedvet, a társadalom érdekéért min­dig bajvívásra kész írói alapállást, a hibákkal bátran szembenéző, az igazságot humorba ágyazva, de ker­telés nélkül kimondó közéleti maga­tartást. Boldog ember volt, áldott író, mert nem élt hiába. Megnevettette az embereket, s ezzel talán kissé­ jobbá is tette őket. Néhány órányi örömet szerzett millióknak, s talán ez a legtöbb, amit embertársainkért tehetünk. MÉHES GYÖRGY Eminescu Európája Több mint fél évtizede már, hogy taka­ros külsejű, vékonypénzű diáknak is elér­hető, magvas tanulmánykötetek sorjáznak elő ezzel a feleimmel fedőlapjukon: Emi­nesciana. Gondozza és kiadja őket a Ju­nimea Könyvkiadó, Iași-ban: ott, ahol kényszerű „vándorévei“ során legterméke­nyebb évszakait töltötte a költő. És ne­ves irodalmár, Mihai Drágán hangolja ös­­­sze a megjelenésüket: szakmáját kiválóan ismerő egyetemi ember, aki szüntelenül tájékozódik. Gyűjtőnév hát a hangzásá­ban latinos, de igazából mindenkinek ab ovo ismerős­ forma Eminesciana (melyhez hozzáértendő ugyebár a Studia): kötetei barométerként jelzik, hol tart, merre tart a legnagyobb román géniusz titkolt­ kincset feszegető vizsgálódás, kutatás, milyen ú­­jabb tájakat-nyelveket hódít meg föld kö­rüli diadalútjában a halhatatlan mű, hol született róla számottevő exegézis. A NEMZETI ÚJJÁSZÜLETÉS ROMANTIKUSA A rangos sorozat legfrissebb, csak a mi­nap megvásárolt vaskos kötetében olva­som: „Elmondhatom, hogy Eminescu — a sorsom. Szinte az egész munkásságom e névhez fűződik. S akkor is, amikor látszó­lag messze kanyarodtam a nagy költő al­kotásától, láthatatlanul, a tudatalatti ré­gióimban mindig velem volt, hiszen éppen azért költözhetett a lelkembe, mert ott e­­lőre elkészített helye volt." Aki ezeket ír­ja, 57 esztendős műfordító és egyetemi tanár, Jurij Kozsevnyikov. Románul (amint meséli) a háború vége felé tanult meg, csak úgy kedvtelésből. Történt pedig 194á­­ban, hogy amint Moldvában egy szörnyen zsúfolt vonatfülkében bumlizott, valaki fel­olvasott előtte egy Eminescu-verset. Vil­lámcsapásként hasított egész valójába a szépség-mélység igézete, s ettől kezdve román irodalmi stúdium lett a nyelvtanu­lás célja, s műfordítás szegődött az iro­dalomtörténeti-iroda­lomelméleti kutatás nyomába. Kozsevnyikovot ma úgy tartják számon, mint Eminescu, Bacovia, Blaga „felfedezőjét" az orosz olvasó számára. De Caragiale, Sadoveanu, Sahia művéből is sokat fordított, a regényíró George Ca­­linescu, Eugen Barbu, sőt részben Zaharia Stancu is neki köszönheti, hogy a Szovjet­unióban ismerik. A költők közül pedig Ben íuc, Jebeleanu, Miron Radu Paraschi­­vescu, Veronica Porumbacu, de még olyan ifjabb poéták is, mint Nichita Stanescu, Marin Sorescu, Ion Alexandru vagy Ana Blandiana — adósai a szó legnemesebb értelmében. Kozsevnyikov könyve — a szóban forgó gyűjtemény legújabb, sorban a 16. darab­ja — jó tíz esztendeje jelent meg oroszul; az hogy most (Ariton Vrad­u fordításában és bevezető­ tanulmányával) románul is napvilágot lát, önmagában is jelzi reális értékét. Mihai Eminescu ți problema ro­mantismului în literatura română — Mi­­hai Eminescu és a romantika kérdése a román irodalomban. Újszerűsége abban áll, hogy fejezeteiben külső szem közelíti meg belülről — tiszteletet parancsoló tárgyismeret birtokában — a román ro­mantika bonyolult képletét, szerteágazó oknyomozó alapossággal keresve és jelölve meg Eminescu pontos helyét, súlyát, je­lentőségét az európai és egyben regio­nális jellegű áramlatban. Kozsevnyikov mindenekelőtt a múlt század elején vi­rágba szökkent stílusirányzat háza táján néz körül, amilyen mélyrehatóan, csak le­het. Nem fogad el készen kapott megha­tározást, de odáig sem tágítja a sokat vi­tatott (és továbbra is vitatható) fogalom körét, hogy magáévá tehetné Brémond abbé szellemes áldefinícióját: „Ahány ro­mantikus — annyi romantika." A szovjet irodalomtudós hadat üzen az itt-ott még felbukkanó felfogásnak, mely szerint az európai romantika csak néhány nyugati irodalomnak köszönheti létét, s csatlakoz­va I. K. Neupokojeva véleményéhez kimu­tatja: azoknál a népeknél, amelyek vi­szonylag későn léptek a polgári fejlődés útjára, egyidejűleg bontakozik ki a roman­tikus eszmeáramlat és a nemzeti szabad­ságharc. Eminescut Kozsevnyikov por ex­­cellence romantikus alkatnak minősíti, és nyomós érveket vonultat fel azok ellen, a­­kik realizmust próbáltak belemagyarázni. A román költő romantikussága azonban nem Byrontól—Novalistól ellesett vagy át­vett attitűd, hanem a helyi és alkati adott­ságok­ egybefonódásából kikerekedő ered­­mény. Kozsevnyikov egyfelől korszakokra osztja a romantika romániai fejlődését, másfelől pedig a haladó szellemű, Victor Hugo-típusú romantikusok közé sorolja E­­minescut. Vizsgálódásai végösszegét aztán meghatározás-félébe sűríti: a nemzeti új­jászületés romantikája néven emlegeti a Kelet- és Délkelet-Európában kibontakozó irányzatot, anélkül, hogy a Nyugathoz fű­ződő szálait önkényesen elmetszené, ellen­kezőleg, egy csapásra az olasz romantika tőszomszédságába Alecsandri—Eminescu emeli Alexandrescu— működését, hiszen a Risorgimento (Mazzirvi, Garibaldi) és a Romanticismo (Leopardi, Manzoni) Itáliá­ban is majdnem egyet jelent. (Egyébként hogy Kozsevnyikovnak men­­nyire igaza van, arra csak olyankor döb­benünk rá, ha fájdalmasan érint vala­­mely nyugatos lekezelés. Mert igaz ugyan, hogy Paul van Tieghem összehasonlító irodalomtörténeti műve, Le mouvement ro­­mantique, amelyben kizárólag angol, né­met, olasz és francia mintákból vezeti is a romantika jellegzetességeit, 1913-ban jelent meg, de nemrég kiadott, diákoknak szánt kézikönyvben olvasom a következő­ket: „Másrészt Kisfaludy megteremti a nemzeti színházat, s különösen egy tragé­dia, a Bánk bán révén ér el nagy sikert (sic!); a magyar Melpomené­e gyöngy­szeme . . (Karl Petit: Livre d’or du ro­­mantisme — A romantika aranykönyve, Verviers, Belgique, 1968. 36. l.)) TAGLIAVINI, BERTONI, ROȘA DEL CONTE EdiV 1977-ben megjelent Eminesckmo­­kötet Olaszországba vezet. „Itália megfe­ledkezett a románokról! — mondatja va­lakivel a Geniu pustiu szerzője. A tași-ban megjelenő sorozat 9. kötete — Mihai Emi­nescu în critica italiană (Mihai Eminescu az olasz kritikában) — örvendetesen cá­fol rá a kissé elhamarkodott vélemény­re. Tartalomjegyzékéből kitűnik, hogy kül­földön talán sehol nem él s dolgozik an­­­nyi eminescológus, mint Dante, illetve Leo­pardi hazájában. Pedig a válogatás nem is­­ terjed ki a hídverés hőskorára, mikor egy bizonyos Romeo Lovero például egy mikro­mon­ográf­iá­ba­n (La letteratura rome­­no, 1908) 21 oldalon tárgyalja Alecsand­­rít és csak 18 oldalon Eminescut. Carlo Tagliarini, Ramiro Ortiz, Giulio Bertoni, Umberto Cianciolo, Cina Lupi, Ro­sa de­ Conte, Maria Ruffini? — Közös vo­násuk, hogy Romániát járt (vagy itt is működött) egyetemi emberek — tudósok, de nem rétorok! —, és Eminescu lírajö­vő­ eredetiben ismerkedtek meg: innen a szívből fakadó lelkesedés, amellyel művét Dante nyelvén propagálják. Tagliavini kiváló romanista, a padovai egyetem nyugalmazott professzora. (Aki sziporkázó gyors beszédét és bámulatos poliglottizmusát csak egyszer is hallgatta — sohasem felejti el.) Eminescuval „egye­bek közt" foglalkozik (A román nyelv nyelv­tana, Ion Heliade Radulescu italianizmu­­sa stb.), de idevágó tevékenysége így is jelentős, s 1923-ban megjelent tanulmánya — Michele Eminescu — mai napig sem avult el. Kedvenc román költőjében főleg a filozófiai gondolatok és a költői forma tökéletes egybeolvadását csodálja, vala­mint azt, hogy a nép ősi nyelvéből fakaszt új ízeket-színeket verseiben. Eminescu élet­művét éppen ezért a román irodalom sa­játos viszonyai között méltatja, taglalja, kárhoztatja hát a kézenfekvő, de felületen mozgó társításokat, és nem ért egyet azok­kal, akik (mit sem törődve a német vagy az olasz irodalom előzményeivel) hol Le­­nauhoz, hol Leopardihoz fűzik túlontúl szo­rosra rokoni szálait. A Leopardi—Eminescu párhuzam érthe­tő módon foglalkoztatta Giulio Bertonit is. Romanisztikai tanulmányai mellett elsősor­ban Caragialét és Rebreanut fordította (Una lettera smarrita, Ciuleandra), de vizsgálódásai természetesen Eminescura is kiterjedtek. Éles szemre, finom érzékeny­ségre vall egy megállapítása:­­„Eminescu olvasta Leopardit, de nincs kizárva, hogy a két költő egymástól függetlenül bukkant finomságot sugalló képekre, amelyek min­ket arra késztetnek, hogy fájdalomban gyökerező, varázs és révület közt lebegő analóg lelkiállapotra következtessünk. Ám a szenvedélyektől való szabadulás Emi­­nescunál nem olyan teljes, mint Leopar­­dinál. A román költő szemében a hold in­kább éjszakai titkos találkák cinkosa, mint leopardis kozmikus élmények ősforrása.” Roșa del Conte hosszú éveken át vezet­te a római egyetem román tanszékét, miu­tán egy ideig Bukarestben volt az olasz nyelv és irodalom lektora. Monográfiája Mihai Eminescu vagy az abszolútum (1962) — iskolapéldája a filológiai pontosságot költői szárnyalással egyesítő nemes igye­kezetnek. (Arghezi híres poémáját ezzel a címmel fordította olaszra: Irino all' Uomo.) De Eminescu európai költő-rokonai után kutatva Rosa del Conte A romlás virágai­ból áradó keserédes illatot idézi. „Emines­­cuhoz egyedül Baudelaire-t lehet hason­lítani, már-már beteges vonzódásával min­denhez, ami az anyagban csillogás. Csak­hogy Eminescu szavaiban a színek tiszta mámora tobzódik, amely alkonyatkor iri­­záló fénybe borítja a San Vitale templom­­hajóit vagy a Szent Szófia kupoláit." nem érdekes? Amint az eminescui motí­­­vumok mibenlétét taglalja, Rosa del Conte ugyanazokra az eredményekre jut Rómá­ban, mint Zoé Dumitrescu-Butulenga ide­haza. Ilyen meglepetéssel Mario Ruffini is szol­gál: colinescui gondolatokat fogalmaz új­ra Eminescu szerelmi lírájáról. A Vénusz és Madonna költője Petrarcához mérhető lírikus az olasz irodalmár szemében, mert örök­ emberi csillapíthatatlan sóvárgást fe­jez ki utolérhetetlen művészi eszközökkel. Musset költészete, véli Ruffini, alig több holmi kaján ars omandinál; a nagy Goe­the sem merészkedik túl a józan ész Her­kules-oszlopain, „míg Eminescu ámulatba ejt azzal, hogy az erotika milyen mély gyö­kereket eresztett a lelkében, mélyek és szívósak ezek a gyökerek, akár egy sze­xuális vallásosság, amely sohasem juthat el a teljes lelki beteljesülésig.“­­A képlet, úgy hiszem, világos. Nem­csak a román Parnasszus nyer azzal, hogy legnagyobb alkotóját sokra értékelik s be­csülik a határokon túl: az illető külország — a jelen esetben Itália — is hasznát lát­ja az illusztris vendégnek, hiszen a vele folytatott, egyre meghittebb beszélgetés ú­­jabb árnyalatokkal gazdagodó önismeret­ben is kamatozik.) EMINESCU APRÉS EMINESCU illetve Eminescu dupá Eminescu, mivel a sorozat 14. kötete végig kétnyelvű. És konkrét eseményhez, a Sorbonne egyetem égisze alatt 1975 márciusában lezajlott kollokviumhoz kapcsolódik. Bukaresti, ia­ SÍ-i, temesvári tanárok és irodalomtörté­nészek mellett francia, olasz, angol, hol­land, svéd Eminescu-szakértők és -kutatók olvastak fel dolgozatokat. George Munteanu: Mi az eminescia­­nizmus, Eugen Todoran: Eminescu, túl a romantikán, mint modern költő, Const. Ciopraga, Eminescu és Sadoveanu és így tovább. A román résztvevők dolgozatai mind eredeti és lényegbevágó, időszerű kérdéseket taglalnak: ékes bizonyítékai arrnak, hogy Eminescu eleven és tehát igaz „vátesze" népének — hagyatékát szünte­lenül tanulmányozzák. Hogy a kollokvium jellegéről fogalmat alkothassunk, George Munteanu s még előtte Pompiliu Marcea tudományos közlését fogom vállalóra. Eddig is tudtuk, de Pompiliu Marcea jó­voltából most világosabban látjuk, hogy szemben Maiorescu klasszicista Eminescu­­képével, melynek alapja mindössze 64 an­tumusz költemény, Calinescu egy merőben romantikus, hallatlanul komplex, polivo­­lens, azaz több értékű Eminescut fedezett fel számunkra. A jeles regényíró és iroda­lomtörténész, mondja Marcea, munkaru­hával cserélte fel az ünnepi tógát,, és 15 000 oldalnyi kézirattal felszerelve res­taurálja Eminescu szellemi arculatát, mely­nek megvilágítása az antumusz és posztu­musz versek — az egész eminescui termés — közös érdeme. Szobor helyett eleven lángelme, romantikus titán váltja ki hát csodálatunkat, akinek művészete közel áll minden emberhez. Mert Calinescunak hála — gyűrűzteti tovább gondolatait a tanul­mányíró — Eminescu nem egy költő a töb­bi között, nem is csak virtuóz formaművész, hanem a poézis kiapadhatatlan forrása, „totális költő“. Eminescu u­izmmus? — George Munteanu tisztázza, hogy ez nem úgynevezett Emi­­nescu-irányzat, nem burkolt epigonizmus, nem is egyszerűen hódolat vagy kultusz (ami ellen maga Eminescu tiltakoznék a leghevesebben). A költő nevéből képzett izmus — eminescianism — „az emberi szellem megkülönböztető kategóriája; en­nek jegyében a románok nemzeti költője az emberi nem annyi kvalitását aktivizál­ja — szilárd egységbe ötvözve valamen­­­nyit —, hogy most már elkezdhetjük őt abból az egyetemes perspektívából érté­kelni, mely a »danteizmus«, »shakespeare­­izmus", »goetheizmus« esetében régóta polgárjogot nyert." (Az Eminesciana-sorozat e legérdeke­sebb kötete adósunk marad a külföldi szakértők párizsi szereplésével. Pedig szí­vesen értesültünk volna, hogy mivel já­rult hozzá egy Alain Guillermon vagy Pi­erre-Georges Castex például a nemzetkö­zi kollokvium sikeréhez.) OLÁH TIBOR KÓS ANDRÁS A kertész és felesége A HÉT 4

Next