A Hét, 1979 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1979-06-15 / 24. szám
IRODALOM Jobbá tette az embereket Karinthyról jegyezték fel, hogy mikor hazatért a stockholmi agyműtét után, ezzel toppant be a szerkesztőségbe : — Mutassátok a nekrológomat. Jól tudta, hogy minden eshetőségre készen, kiszedve áll az őt elparentáló cikk. Sajnos. Baranga már nem kérheti el tőlünk a nekrológját. Elképzelem, ha itt ülne, velem szemközt a karosszékben, bizonyára fanyarul elhúzná a száját, és azt mondaná: — Csak semmi ünnepélyesség, nagyzolás... Valóban, ezt egész életében gyűlölte. Talán azt ajánlaná: eszeljek ki egy aforizmát arról, hogy a vígjátékírónak is meg kell halnia előbb ahhoz, hogy halhatatlanná válhassék. Ő most már a nagy próba előtt áll, mert a vígjáték igazi vizsgája valóban az idő. Csak így derülhet ki: a pillanatról szólt vagy a jövőről is. Baranga óvakodott — már humorérzéke miatt is — a nagy szavaktól, az ünnepélyességtől, az álmélységektől. Utálta a nagyképűséget — többször ki is gúnyolta —, irodalmi vezérségre sem vágyott, de tény, hogy színházi életünk egy elég hosszú korszakára rányomta a bélyegét Elámulnánk, ha összeszámlálhatnók, hány színház játszta a darabjait, hány százszor, hány ezerszer, az országhatárokon belül, románul, magyarul, németül , és az országhatárokon túl is. Nem az újítók, hanem a beteljesítők közé tartozott. A francia vígjátékiskola híve, a pontosan kimódolt, káprázatos dialógustechnikát igénylő vígjáték stílusát fejlesztette tovább. A tótágasra állított helyzeteket egy akrobata könnyedség« mozdulattal állította ismét talpra, s közben mosolygott magában: ismét megtörtént a színpad csodája, sikerült megnevettetni és kinevettetni. Nagyszerű színdarabtechnikus volt, de nem öncélú mulattató. Éles szemmel figyelte a társadalom mozgásait, bámulatra méltó valóságérzékkel fedezte fel az átalakuló társadalom botlásait, a köz- és magánélet ferdeségeit A legélesebb fegyvert használta: nevetségessé tette a lustát, a nagyszájút, az ügyeskedőt, a karrieristát. Caragiale után vígjátékot írni románul, félelmesen nehéz feladat. Caragiale-epigonok sora bizonyítja ezt. Barangának sikerült új hangot, új magatartást kialakítania. Művészi erejének csalhatatlan jele, hogy néhány mondatának elolvasása után ráismerünk: ezt csak ő írhatta. Legjobb vígjátékai fűszeres-csípős nyelvezetükkel, emberi á 11atásukkal, az írói szándék kifejezése érdekében végletekig sarkított helyzetekkel egy mindenki mással össze nem hasonlítható új, baranyai utat jelöltek meg. Caragiale után többé nem lehetett úgy írni, mint azelőtt. Ugyanígy beszélhetünk Baranga utáni román vígjátékról is. Mindenki tanult tőle, még azok is, akik szembeszálltak vele, ha mást nem: a jóra, rosszra egyaránt érzékeny szellemet, harci kedvet, a társadalom érdekéért mindig bajvívásra kész írói alapállást, a hibákkal bátran szembenéző, az igazságot humorba ágyazva, de kertelés nélkül kimondó közéleti magatartást. Boldog ember volt, áldott író, mert nem élt hiába. Megnevettette az embereket, s ezzel talán kissé jobbá is tette őket. Néhány órányi örömet szerzett millióknak, s talán ez a legtöbb, amit embertársainkért tehetünk. MÉHES GYÖRGY Eminescu Európája Több mint fél évtizede már, hogy takaros külsejű, vékonypénzű diáknak is elérhető, magvas tanulmánykötetek sorjáznak elő ezzel a feleimmel fedőlapjukon: Eminesciana. Gondozza és kiadja őket a Junimea Könyvkiadó, Iași-ban: ott, ahol kényszerű „vándorévei“ során legtermékenyebb évszakait töltötte a költő. És neves irodalmár, Mihai Drágán hangolja össze a megjelenésüket: szakmáját kiválóan ismerő egyetemi ember, aki szüntelenül tájékozódik. Gyűjtőnév hát a hangzásában latinos, de igazából mindenkinek ab ovo ismerős forma Eminesciana (melyhez hozzáértendő ugyebár a Studia): kötetei barométerként jelzik, hol tart, merre tart a legnagyobb román géniusz titkolt kincset feszegető vizsgálódás, kutatás, milyen újabb tájakat-nyelveket hódít meg föld körüli diadalútjában a halhatatlan mű, hol született róla számottevő exegézis. A NEMZETI ÚJJÁSZÜLETÉS ROMANTIKUSA A rangos sorozat legfrissebb, csak a minap megvásárolt vaskos kötetében olvasom: „Elmondhatom, hogy Eminescu — a sorsom. Szinte az egész munkásságom e névhez fűződik. S akkor is, amikor látszólag messze kanyarodtam a nagy költő alkotásától, láthatatlanul, a tudatalatti régióimban mindig velem volt, hiszen éppen azért költözhetett a lelkembe, mert ott előre elkészített helye volt." Aki ezeket írja, 57 esztendős műfordító és egyetemi tanár, Jurij Kozsevnyikov. Románul (amint meséli) a háború vége felé tanult meg, csak úgy kedvtelésből. Történt pedig 194ában, hogy amint Moldvában egy szörnyen zsúfolt vonatfülkében bumlizott, valaki felolvasott előtte egy Eminescu-verset. Villámcsapásként hasított egész valójába a szépség-mélység igézete, s ettől kezdve román irodalmi stúdium lett a nyelvtanulás célja, s műfordítás szegődött az irodalomtörténeti-irodalomelméleti kutatás nyomába. Kozsevnyikovot ma úgy tartják számon, mint Eminescu, Bacovia, Blaga „felfedezőjét" az orosz olvasó számára. De Caragiale, Sadoveanu, Sahia művéből is sokat fordított, a regényíró George Calinescu, Eugen Barbu, sőt részben Zaharia Stancu is neki köszönheti, hogy a Szovjetunióban ismerik. A költők közül pedig Ben íuc, Jebeleanu, Miron Radu Paraschivescu, Veronica Porumbacu, de még olyan ifjabb poéták is, mint Nichita Stanescu, Marin Sorescu, Ion Alexandru vagy Ana Blandiana — adósai a szó legnemesebb értelmében. Kozsevnyikov könyve — a szóban forgó gyűjtemény legújabb, sorban a 16. darabja — jó tíz esztendeje jelent meg oroszul; az hogy most (Ariton Vradu fordításában és bevezető tanulmányával) románul is napvilágot lát, önmagában is jelzi reális értékét. Mihai Eminescu ți problema romantismului în literatura română — Mihai Eminescu és a romantika kérdése a román irodalomban. Újszerűsége abban áll, hogy fejezeteiben külső szem közelíti meg belülről — tiszteletet parancsoló tárgyismeret birtokában — a román romantika bonyolult képletét, szerteágazó oknyomozó alapossággal keresve és jelölve meg Eminescu pontos helyét, súlyát, jelentőségét az európai és egyben regionális jellegű áramlatban. Kozsevnyikov mindenekelőtt a múlt század elején virágba szökkent stílusirányzat háza táján néz körül, amilyen mélyrehatóan, csak lehet. Nem fogad el készen kapott meghatározást, de odáig sem tágítja a sokat vitatott (és továbbra is vitatható) fogalom körét, hogy magáévá tehetné Brémond abbé szellemes áldefinícióját: „Ahány romantikus — annyi romantika." A szovjet irodalomtudós hadat üzen az itt-ott még felbukkanó felfogásnak, mely szerint az európai romantika csak néhány nyugati irodalomnak köszönheti létét, s csatlakozva I. K. Neupokojeva véleményéhez kimutatja: azoknál a népeknél, amelyek viszonylag későn léptek a polgári fejlődés útjára, egyidejűleg bontakozik ki a romantikus eszmeáramlat és a nemzeti szabadságharc. Eminescut Kozsevnyikov por excellence romantikus alkatnak minősíti, és nyomós érveket vonultat fel azok ellen, akik realizmust próbáltak belemagyarázni. A román költő romantikussága azonban nem Byrontól—Novalistól ellesett vagy átvett attitűd, hanem a helyi és alkati adottságok egybefonódásából kikerekedő eredmény. Kozsevnyikov egyfelől korszakokra osztja a romantika romániai fejlődését, másfelől pedig a haladó szellemű, Victor Hugo-típusú romantikusok közé sorolja Eminescut. Vizsgálódásai végösszegét aztán meghatározás-félébe sűríti: a nemzeti újjászületés romantikája néven emlegeti a Kelet- és Délkelet-Európában kibontakozó irányzatot, anélkül, hogy a Nyugathoz fűződő szálait önkényesen elmetszené, ellenkezőleg, egy csapásra az olasz romantika tőszomszédságába Alecsandri—Eminescu emeli Alexandrescu— működését, hiszen a Risorgimento (Mazzirvi, Garibaldi) és a Romanticismo (Leopardi, Manzoni) Itáliában is majdnem egyet jelent. (Egyébként hogy Kozsevnyikovnak mennyire igaza van, arra csak olyankor döbbenünk rá, ha fájdalmasan érint valamely nyugatos lekezelés. Mert igaz ugyan, hogy Paul van Tieghem összehasonlító irodalomtörténeti műve, Le mouvement romantique, amelyben kizárólag angol, német, olasz és francia mintákból vezeti is a romantika jellegzetességeit, 1913-ban jelent meg, de nemrég kiadott, diákoknak szánt kézikönyvben olvasom a következőket: „Másrészt Kisfaludy megteremti a nemzeti színházat, s különösen egy tragédia, a Bánk bán révén ér el nagy sikert (sic!); a magyar Melpomenée gyöngyszeme . . (Karl Petit: Livre d’or du romantisme — A romantika aranykönyve, Verviers, Belgique, 1968. 36. l.)) TAGLIAVINI, BERTONI, ROȘA DEL CONTE EdiV 1977-ben megjelent Eminesckmokötet Olaszországba vezet. „Itália megfeledkezett a románokról! — mondatja valakivel a Geniu pustiu szerzője. A tași-ban megjelenő sorozat 9. kötete — Mihai Eminescu în critica italiană (Mihai Eminescu az olasz kritikában) — örvendetesen cáfol rá a kissé elhamarkodott véleményre. Tartalomjegyzékéből kitűnik, hogy külföldön talán sehol nem él s dolgozik annyi eminescológus, mint Dante, illetve Leopardi hazájában. Pedig a válogatás nem is terjed ki a hídverés hőskorára, mikor egy bizonyos Romeo Lovero például egy mikromonográfiában (La letteratura romeno, 1908) 21 oldalon tárgyalja Alecsandrít és csak 18 oldalon Eminescut. Carlo Tagliarini, Ramiro Ortiz, Giulio Bertoni, Umberto Cianciolo, Cina Lupi, Rosa de Conte, Maria Ruffini? — Közös vonásuk, hogy Romániát járt (vagy itt is működött) egyetemi emberek — tudósok, de nem rétorok! —, és Eminescu lírajövő eredetiben ismerkedtek meg: innen a szívből fakadó lelkesedés, amellyel művét Dante nyelvén propagálják. Tagliavini kiváló romanista, a padovai egyetem nyugalmazott professzora. (Aki sziporkázó gyors beszédét és bámulatos poliglottizmusát csak egyszer is hallgatta — sohasem felejti el.) Eminescuval „egyebek közt" foglalkozik (A román nyelv nyelvtana, Ion Heliade Radulescu italianizmusa stb.), de idevágó tevékenysége így is jelentős, s 1923-ban megjelent tanulmánya — Michele Eminescu — mai napig sem avult el. Kedvenc román költőjében főleg a filozófiai gondolatok és a költői forma tökéletes egybeolvadását csodálja, valamint azt, hogy a nép ősi nyelvéből fakaszt új ízeket-színeket verseiben. Eminescu életművét éppen ezért a román irodalom sajátos viszonyai között méltatja, taglalja, kárhoztatja hát a kézenfekvő, de felületen mozgó társításokat, és nem ért egyet azokkal, akik (mit sem törődve a német vagy az olasz irodalom előzményeivel) hol Lenauhoz, hol Leopardihoz fűzik túlontúl szorosra rokoni szálait. A Leopardi—Eminescu párhuzam érthető módon foglalkoztatta Giulio Bertonit is. Romanisztikai tanulmányai mellett elsősorban Caragialét és Rebreanut fordította (Una lettera smarrita, Ciuleandra), de vizsgálódásai természetesen Eminescura is kiterjedtek. Éles szemre, finom érzékenységre vall egy megállapítása:„Eminescu olvasta Leopardit, de nincs kizárva, hogy a két költő egymástól függetlenül bukkant finomságot sugalló képekre, amelyek minket arra késztetnek, hogy fájdalomban gyökerező, varázs és révület közt lebegő analóg lelkiállapotra következtessünk. Ám a szenvedélyektől való szabadulás Eminescunál nem olyan teljes, mint Leopardinál. A román költő szemében a hold inkább éjszakai titkos találkák cinkosa, mint leopardis kozmikus élmények ősforrása.” Roșa del Conte hosszú éveken át vezette a római egyetem román tanszékét, miután egy ideig Bukarestben volt az olasz nyelv és irodalom lektora. Monográfiája Mihai Eminescu vagy az abszolútum (1962) — iskolapéldája a filológiai pontosságot költői szárnyalással egyesítő nemes igyekezetnek. (Arghezi híres poémáját ezzel a címmel fordította olaszra: Irino all' Uomo.) De Eminescu európai költő-rokonai után kutatva Rosa del Conte A romlás virágaiból áradó keserédes illatot idézi. „Eminescuhoz egyedül Baudelaire-t lehet hasonlítani, már-már beteges vonzódásával mindenhez, ami az anyagban csillogás. Csakhogy Eminescu szavaiban a színek tiszta mámora tobzódik, amely alkonyatkor irizáló fénybe borítja a San Vitale templomhajóit vagy a Szent Szófia kupoláit." nem érdekes? Amint az eminescui motívumok mibenlétét taglalja, Rosa del Conte ugyanazokra az eredményekre jut Rómában, mint Zoé Dumitrescu-Butulenga idehaza. Ilyen meglepetéssel Mario Ruffini is szolgál: colinescui gondolatokat fogalmaz újra Eminescu szerelmi lírájáról. A Vénusz és Madonna költője Petrarcához mérhető lírikus az olasz irodalmár szemében, mert örök emberi csillapíthatatlan sóvárgást fejez ki utolérhetetlen művészi eszközökkel. Musset költészete, véli Ruffini, alig több holmi kaján ars omandinál; a nagy Goethe sem merészkedik túl a józan ész Herkules-oszlopain, „míg Eminescu ámulatba ejt azzal, hogy az erotika milyen mély gyökereket eresztett a lelkében, mélyek és szívósak ezek a gyökerek, akár egy szexuális vallásosság, amely sohasem juthat el a teljes lelki beteljesülésig.“A képlet, úgy hiszem, világos. Nemcsak a román Parnasszus nyer azzal, hogy legnagyobb alkotóját sokra értékelik s becsülik a határokon túl: az illető külország — a jelen esetben Itália — is hasznát látja az illusztris vendégnek, hiszen a vele folytatott, egyre meghittebb beszélgetés újabb árnyalatokkal gazdagodó önismeretben is kamatozik.) EMINESCU APRÉS EMINESCU illetve Eminescu dupá Eminescu, mivel a sorozat 14. kötete végig kétnyelvű. És konkrét eseményhez, a Sorbonne egyetem égisze alatt 1975 márciusában lezajlott kollokviumhoz kapcsolódik. Bukaresti, ia SÍ-i, temesvári tanárok és irodalomtörténészek mellett francia, olasz, angol, holland, svéd Eminescu-szakértők és -kutatók olvastak fel dolgozatokat. George Munteanu: Mi az eminescianizmus, Eugen Todoran: Eminescu, túl a romantikán, mint modern költő, Const. Ciopraga, Eminescu és Sadoveanu és így tovább. A román résztvevők dolgozatai mind eredeti és lényegbevágó, időszerű kérdéseket taglalnak: ékes bizonyítékai arrnak, hogy Eminescu eleven és tehát igaz „vátesze" népének — hagyatékát szüntelenül tanulmányozzák. Hogy a kollokvium jellegéről fogalmat alkothassunk, George Munteanu s még előtte Pompiliu Marcea tudományos közlését fogom vállalóra. Eddig is tudtuk, de Pompiliu Marcea jóvoltából most világosabban látjuk, hogy szemben Maiorescu klasszicista Eminescuképével, melynek alapja mindössze 64 antumusz költemény, Calinescu egy merőben romantikus, hallatlanul komplex, polivolens, azaz több értékű Eminescut fedezett fel számunkra. A jeles regényíró és irodalomtörténész, mondja Marcea, munkaruhával cserélte fel az ünnepi tógát,, és 15 000 oldalnyi kézirattal felszerelve restaurálja Eminescu szellemi arculatát, melynek megvilágítása az antumusz és posztumusz versek — az egész eminescui termés — közös érdeme. Szobor helyett eleven lángelme, romantikus titán váltja ki hát csodálatunkat, akinek művészete közel áll minden emberhez. Mert Calinescunak hála — gyűrűzteti tovább gondolatait a tanulmányíró — Eminescu nem egy költő a többi között, nem is csak virtuóz formaművész, hanem a poézis kiapadhatatlan forrása, „totális költő“. Eminescu uizmmus? — George Munteanu tisztázza, hogy ez nem úgynevezett Eminescu-irányzat, nem burkolt epigonizmus, nem is egyszerűen hódolat vagy kultusz (ami ellen maga Eminescu tiltakoznék a leghevesebben). A költő nevéből képzett izmus — eminescianism — „az emberi szellem megkülönböztető kategóriája; ennek jegyében a románok nemzeti költője az emberi nem annyi kvalitását aktivizálja — szilárd egységbe ötvözve valamennyit —, hogy most már elkezdhetjük őt abból az egyetemes perspektívából értékelni, mely a »danteizmus«, »shakespeareizmus", »goetheizmus« esetében régóta polgárjogot nyert." (Az Eminesciana-sorozat e legérdekesebb kötete adósunk marad a külföldi szakértők párizsi szereplésével. Pedig szívesen értesültünk volna, hogy mivel járult hozzá egy Alain Guillermon vagy Pierre-Georges Castex például a nemzetközi kollokvium sikeréhez.) OLÁH TIBOR KÓS ANDRÁS A kertész és felesége A HÉT 4