A Hét, 1985 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1985-03-14 / 12. szám

A Ködből előtűnik valaki 100 éve született Mateiu Ion Caragiale AZ AMATŐR VÁRÚR. Mateiu Ion Cara­­giale az a fajta író, aki nem csupán az életművével, írásaival keltett — tartós — olvasói érdeklődést. Ma már kétségtelen: regényét, a Craii de Curtea-vechét vi­lágirodalmi mércével kell mérnünk. Ám a szerző alakja körül is regények gomolyog­nak. Színes, ellentmondásos és legfőkép­pen talányos személyiség volt. A talányok­ra pedig mindannyian szeretünk magyará­­zatokat keresni. Mateiu Ion Caragiale, „a nagy Ion Luca Caragiale" elsőszülött fia esetében ez eléggé kétséges és hiú vál­lalkozás; keressük, kutatjuk, de nem talál­juk a különös személyiség „kulcsát". Hála a szorgalmas irodalomtörténészeknek már több kulcscsomót zörgethetünk, de szá­momra legalábbis, úgy tűnik, a végső zárat senkinek nem sikerült felnyitnia. A „Mateiu regény" körül továbbra is titkok köde szitál, kérdőjelek felhői hemzsegnek. Nevének minden elemét vitatták, míg Alexandru Oprea közzé nem tette (Mateiu I. Caragiale — un personaj, Dosar al existenţei című, 1979-ben megjelent vas­kos kötetében) az író születési bizonyít­ványát. Mely szerint az újszülött „hímne­mű" és Constantinescu Mátéinak hívják . .. A nagy „láncú" törvénytelen fiaként édes­anyja, (Maria) Constantinescu nevén kezd­te a gőgicsélést és a futkosást, írói pá­lyáját már Caragiale néven futja meg. Bár nem elsőszülött fia édesanyját vette feleségül, az apa gondoskodott Matei sor­sáról és jövőjéről. Aki — ilyen körülmé­nyek között, ez talán érthető is — fura, gátlásokkal teli gyerek lett, és gátlástalan gőggel, hiúsággal próbálta rejtegetni, el­lensúlyozni (lelki) sérültsége nyomait. Kortársai vallomásai szerint nagyravágyó, a külsőségekre már-már komikusan adó, majdnem­ piperkőc fiatalember volt. Ez a majdnem azért dukált, járt ki neki, mert tehetségét, műveltségét tisztelte, aki is­merte. Bár az ifjú fejében felhalmozódott tudásanyag is erősen sajátosan gyűlt és szerveződött. Mátéi főként a múlt és a heraldika iránt érdeklődött. Hiúsága sok­szor képzelgésekből táplálkozott (melyeket a nagy láncú kinevetett, kigúnyolt, de fia fejéből kiverni nem tudott). Ábrándozás, grandomán fantáziálás — és irónia élesí­tette valóságérzék egyaránt jellemezte ezt a különc férfit és nagy írót. A „régiesebb" csengés végett a Mátéi név végére a­t biggyesztett, hogy az irodalomtörténészek évtizedekig vitatkozzanak, ejtendő-e ez a hang, és végül megegyezzenek: csak „pa­tina" akar lenni az ódonnak szánt­­, ele­gánsan néma díszítmény-szerűség. Mateiu úgy tűnik, nagynevű, gazdag középkori várúr lett volna legszívesebben, de hát valami ostoba tévedés folytán — melyet ő sajnált a legjobban — a huszadik szá­zadba csöppent vágyaival. A nagy (bár nem „történelmi") nevet — a Caragialét ■— végül felvehette, sőt még nagyobbá te­hette, de amúgy: se vár, se gazdagság... Persze, megtett ő mindent, amit megtehe­tett. 1923-ban megnősült, s felesége, a nála huszonöt évvel idősebb Maria G. Sión egy kis funduleai birtokot hozott a házasságba: „várat" és anyagi biztonsá­got. .. Regényes volt a házasságkötés is. A hatvanhárom éves menyasszony egész­ségi állapotára való tekintettel a hivata­los szertartást háznál celebrálták. “A nagy névre és jeles felmenőkre áhítozó vőlegény hamis tanúkkal „igazolja", édesanyja született Piteșteanu, és Tusnádon hozta világra őt, született Mateiu Ion Caragia­lét... Édesanyjához fűződő viszonyáról még mindig tisztázatlan legendák kerin­genek. Az viszont tény és való, hogy re-i­gényírónk „várat alapított". Funduleát csak Siona-nak volt hajlandó írni. Címert tervezett házának és a lobogót, melyet ünnepélyesen fel is vont (vártorony híján) a tetőre... Így élte komikusan fura, gro­teszk, és hitem szerint mélyen szomorú életét ez az amatőr várúr; ez a kitűnő író. A MŰ. Sokan kerestek valamiféle hason­lóságot apa és fia, a csúfondáros, józan Ion Luca és a fantaszta, hőzöngő Matei(u) között. Nem találtak. Pedig ha az írói al­katra figyelnünk — mert végül is ez a fon­tos és nem az életrajzi kuriózumok (hogy a realista öreg sörözőt nyitott, az álmodo­zó „örökös“ pedig várat alapított) —, ak­kor észrevehetjük e két nagy alkotó ter­mése közötti rokonságot, sőt folytonossá­got. Mindketten őszinték voltak annak a valóságnak a feltárásában, mely elméjü­ket izgatta, és mindketten virtuózai voltak a nyelvnek, melyen írtak. Mateiu Cara­giale életműve néhány vers­­értékükre utóbb figyelt fel igazán a kritika. 1983- ban Romulus Vulpescu rendezte őket saj­tó alá, jelentette meg kétnyelvű — román és francia — kiadásban a Cartea Roma­­neascănál) és három prózai mű. Közülük csupán kettő befejezett. A Remember című elbeszélés egy rejtélyes történet em­lékként való felidézése, mely a maga ho­mályosságában, befejezetlenségében, élet­szerű. . .véleményem szerint minden tör­ténetnek csak a titokzatos része érdekes; ha ezt föltárod, elveszíti a varázsát". Nem biztos, hogy ez minden történetre érvé­nyes, de a Rememberre feltétlenül. Az írónak döntenie kell: vagy egy léthangu­latot ragad meg — vagy pletyka- és szen­zációadalékok szintjére zuhan az, amit át­élt, s aminek részesévé kívánja avatni ol­vasóját. .. A Crais de Curtea-veche szin­tén a hangulatával ragad el. Bár itt tör­ténetben, sőt történetekben sincs hiány. Néha pár mondatban tovasuhanó életek, sorsok bukkannak fel — melyek így a re­gény tömött, perzsaszőnyegszerű szövevé­nyébe veszve színező, árnyaló elemekként hatnak. A három „gavallér" és Pirgu kö­rüli eseményeket az elfogulatlan elvegyü­lő és az ábrándozó, a­ misztifikáló kettős szemszögéből láttatja az író. Mintha az elbeszélő egyik szeme sírva, másik szeme olykor kacagva, olykor gunyorosan vagy hűvös objektivitással szemlélné a világot. És ez a szerkesztés, a stílus tüneményes­sége, hogy az az érzésünk: Mateiu Ion Caragiale mindig nyitva tartja mindkét szemét. Ritkán bukkanunk olyan regény­re, melyben így szemlélhetjük a világot. Amikor az elbeszélő (a Gyónások című fejezetben) áthaladt Paladia lakásán, úgy érezte, hogy ott „olümposzi gőgjében és édeskés, bukolikus hangulatában lebegett a gáláns század, mintha valami balzsam óvta volna..." Az olvasó is így halad át a Crais de Curtea-véb­én. Benne Kelet- Európa nem is egy, hanem több százada, e századforduló nagyszerűnek maszkírozott kisszerűsége, szánalmas dombocskák ön­veszélyes, közveszélyes, ám valahol mé­giscsak megható olümposzkodása, a kocsmák közönségessége, arisztokratát játszó uracsok vélt fennköltsége... Itt az egész kelet-európai panoptikum­ lebeg előttünk, mintha élne. Mateiu Caragiale utánozhatatlan stílusa mint valami bal­zsam, úgy hat... A ködből előtűnik valaki­valami, majd ismét eltűnik. Könnyedén él­ MÁRTON ÁRPÁD MARCEL IANCU rajza Féltés ( Élő nyelvünk Ki mivel számol? Nem újdonság senki számára, hogy a nyelv különböző tényezők hatására rétegződik. Területi vonatkozásban beszélünk nyelvjárásokról, tájnyelvek­ről, újabban regionális köznyelvekről. Társadalmi rétegződés alapján elkü­lönítünk különböző szakmai nyelveket (pontosabban nyelvezeteket) és így to­vább. A társadalmi érintkezésben így kialakulnak bizonyos „normák“, írott vagy íratlan szabályok, „előírások“, amelyek megszabják, hogy az egyes nyelvi formák, szavak, kifejezések melyik rétegben szokványosak, me­lyikben megszokottak — mondjam így —, helyénvalók valamely kor­szakban, társadalomban. S ha valaki minden ok nélkül eltér ettől a nor­mától, szokatlan, a közösség igényei­től eltérő nyelvhasználata miatt ke­resettnek, rendellenesnek, talán ide­genszerűnek minősítik eljárását. Vegyünk ennek igazolására egy új­ságnyelvi példát. Egyik napilapunk statisztikai adatokat ismertet és azt írja: „Statisztikák becslése szerint, 2025-ben, amikor a világ hozzáve­tőleg 8,22 milliárd emberrel fog számolni a fejlődő országok la­kossága 6.818 milliárd fő lesz“ (a ki­emelés tőlem származik).__ A statisztikát hasznosítják a keres­kedelmi életben is, akárcsak a tudo­mányok területén. Emiatt tehát nem kellene idegenszerűnek éreznünk a fog számolni szókapcsolatot a kira­gadott mondatban. De ebben az össze­függésben: a világ ... 8,22 milliárd emberrel fog számolni mégsem hat természetesen a használata, önkénte­lenül is ilyen képzettársítások szület­nek hallatára: a vállalat ennyi és ennyi többlet­jövedelemmel fog szá­molni, ilyen és ilyen százalékos arány­nyal fog számolni stb., stb. Nem be­szélve arról, hogy maga a világ ... fog számolni szerkezet sem a legsze­rencsésebb. Igaz ugyan, hogy a világ fogalmi szempontból rokon értelmű szava lehet az emberiség szónak, de mégis más jellegű volna a fogalma­zás, ha a világ helyett az emberiség szó állana a mondatban. A szöveget talán így lehetne módosítani, helyesbí­teni, hogy kereskedelmi nyelvezet jel­legét elveszítse. Statisztikák becslése szerint 2025-ben, amikor az emberiség lélekszáma eléri hozzávetőlegesen a 8,22 milliárd főt, a fejlődő országok lakossága 6,818 milliárd lesz.“ Emellett megemlíteném még, hogy a 2025 évszám elé tett vessző fölösle­ges, mert semmi sem indokolja a kité­telét. Az előtte álló szerkezetet — úgy lehet — önálló mondatnak tekintette a mondat megfogalmazója és emiatt választotta el vesszővel, pedig az nem mondatértékű. Tanácsunk az lehet: használjunk mindent a maga helyén. GÁLFFY MÓZES MŰVÉSZETI A kenyér színei Vallomás? önvallomás alkotásról, környezetről, és a közösségi formáról, amiből vétettem? Ami meghatározta utamat, célomat és mondanivaló­mat? ... Ott születtem, ahol az ég félgömb alakban borul a hegyekre, a tenger­szint felett nyolcszáz méter magasság­ban. A hőmérő higanyszála itt süllyed a mínusz alá legtöbbször. Gyergyóal­­falu zord éghajlata határozza meg az emberek lelkét és munkához való vi­szonyát. Munkáim alaphangvételét !­tt kell keresni, amit eddig sikerült megfogal­maznom, annak minden kis részlete — szálanként — ide kötődik. Keresgélé­seim kimeríthetetlen és örökké visz­­szatérő motívuma: az ember és a ke­nyér. Nem véletlen, magamban hor­dom a vidék egyetemes képletét: FÖLD+MUNKA,KENYÉR Itt az emberek dolgozva élnek és él­ve dolgoznak, senki sem volt kivétel ez alól, apraja-nagyja vívta a harcát a létfenntartásnak. Ebbe születnek bele és ebből halnak ki... élet,munkaköröm és bánat összenőttem a nap minden kis moz­zanatával. Bárhova is kerültem, meg­tagadni nem tudtam, nem is akartam. Csak hozzáadtam, hogy teljesebb le­gyen. Tegnapi világom minden kis rez­gését próbálom képi formában megfo­galmazni, azt a tegnapot, ami újra és újra feltölt tiszta élményeivel, hogy ebből megteremtsem a holnapot. Felvetődik talán a kérdés munkáim kapcsán: miért ezt és miért így? Erre legjobb, ha megidézem emlékeimet, az elraktározódott, felgyűlt és mindegy­re átélt élményeimet. A reggeli derengés, a friss illatú mezők ébredésével, a feszülő iz­mok ritmusával kezdődött a haj­naltól napestig tartó kemény munka a kenyérért. Kékre kala­pált kaszák, recés élű sarlók könnyed suhintásától zengett a jég, és azzal a biztos tudattal, hogy mire a­­ Nap nyugovóra tér, a fűből széna, a gabonatáblából kenyérnek való, a susogó fenyő­ből téli tüzelő lesz ... Egy nap, egy életritmus ez ... Élő, cselekvő részesként tanúja vol­tam szűk közösségem tegnapjának, és szomorúságomra — hiába, ez az élet rendje —, a holnapra már ebből nem marad semmi:­ a kor fejlődése, az el­változások és a gyorsuló idő elrohan mellette, elsodorván mindent. Élmé­nyeim ezekből a tegnapi hétköznapok­ból ivódtak-maradtak belém. Nem kel­lett keresnem, utánajárnom... A tu­datom eszmélésének, majd beérésének, az időnek kellett visszahatnia, hogy újra felfedezzem „mikrokozmoszomat“. Mondanivalómat azért érzem emberi­nek, mert úgy érzem, sikerült letisztí­tanom minden, külsőségében idegen hatástól, leegyszerűsítve a festői esz­közöket és az emberek lelkivilágát, a hétköznapok igazát a lehető legszeré­nyebben megközelíteni, mind színben, mind pedig formában. Igaz, az élmény, amelyből ezek a képek születnek, na­gyon is helyhez kötött, de, úgy érzem, a megfogalmazás már bárhol behe­lyettesíthető az egyetemes emberi lét­formával — az élettel. Keresve keres­tem azt a lehetőségét a kifejezésnek, hogy ne csak lefessek valamit, hanem­ 1985. március 14. A HÉT .

Next