A Hét, 1985 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1985-03-14 / 12. szám
A Ködből előtűnik valaki 100 éve született Mateiu Ion Caragiale AZ AMATŐR VÁRÚR. Mateiu Ion Caragiale az a fajta író, aki nem csupán az életművével, írásaival keltett — tartós — olvasói érdeklődést. Ma már kétségtelen: regényét, a Craii de Curtea-vechét világirodalmi mércével kell mérnünk. Ám a szerző alakja körül is regények gomolyognak. Színes, ellentmondásos és legfőképpen talányos személyiség volt. A talányokra pedig mindannyian szeretünk magyarázatokat keresni. Mateiu Ion Caragiale, „a nagy Ion Luca Caragiale" elsőszülött fia esetében ez eléggé kétséges és hiú vállalkozás; keressük, kutatjuk, de nem találjuk a különös személyiség „kulcsát". Hála a szorgalmas irodalomtörténészeknek már több kulcscsomót zörgethetünk, de számomra legalábbis, úgy tűnik, a végső zárat senkinek nem sikerült felnyitnia. A „Mateiu regény" körül továbbra is titkok köde szitál, kérdőjelek felhői hemzsegnek. Nevének minden elemét vitatták, míg Alexandru Oprea közzé nem tette (Mateiu I. Caragiale — un personaj, Dosar al existenţei című, 1979-ben megjelent vaskos kötetében) az író születési bizonyítványát. Mely szerint az újszülött „hímnemű" és Constantinescu Mátéinak hívják . .. A nagy „láncú" törvénytelen fiaként édesanyja, (Maria) Constantinescu nevén kezdte a gőgicsélést és a futkosást, írói pályáját már Caragiale néven futja meg. Bár nem elsőszülött fia édesanyját vette feleségül, az apa gondoskodott Matei sorsáról és jövőjéről. Aki — ilyen körülmények között, ez talán érthető is — fura, gátlásokkal teli gyerek lett, és gátlástalan gőggel, hiúsággal próbálta rejtegetni, ellensúlyozni (lelki) sérültsége nyomait. Kortársai vallomásai szerint nagyravágyó, a külsőségekre már-már komikusan adó, majdnem piperkőc fiatalember volt. Ez a majdnem azért dukált, járt ki neki, mert tehetségét, műveltségét tisztelte, aki ismerte. Bár az ifjú fejében felhalmozódott tudásanyag is erősen sajátosan gyűlt és szerveződött. Mátéi főként a múlt és a heraldika iránt érdeklődött. Hiúsága sokszor képzelgésekből táplálkozott (melyeket a nagy láncú kinevetett, kigúnyolt, de fia fejéből kiverni nem tudott). Ábrándozás, grandomán fantáziálás — és irónia élesítette valóságérzék egyaránt jellemezte ezt a különc férfit és nagy írót. A „régiesebb" csengés végett a Mátéi név végére at biggyesztett, hogy az irodalomtörténészek évtizedekig vitatkozzanak, ejtendő-e ez a hang, és végül megegyezzenek: csak „patina" akar lenni az ódonnak szánt, elegánsan néma díszítmény-szerűség. Mateiu úgy tűnik, nagynevű, gazdag középkori várúr lett volna legszívesebben, de hát valami ostoba tévedés folytán — melyet ő sajnált a legjobban — a huszadik századba csöppent vágyaival. A nagy (bár nem „történelmi") nevet — a Caragialét ■— végül felvehette, sőt még nagyobbá tehette, de amúgy: se vár, se gazdagság... Persze, megtett ő mindent, amit megtehetett. 1923-ban megnősült, s felesége, a nála huszonöt évvel idősebb Maria G. Sión egy kis funduleai birtokot hozott a házasságba: „várat" és anyagi biztonságot. .. Regényes volt a házasságkötés is. A hatvanhárom éves menyasszony egészségi állapotára való tekintettel a hivatalos szertartást háznál celebrálták. “A nagy névre és jeles felmenőkre áhítozó vőlegény hamis tanúkkal „igazolja", édesanyja született Piteșteanu, és Tusnádon hozta világra őt, született Mateiu Ion Caragialét... Édesanyjához fűződő viszonyáról még mindig tisztázatlan legendák keringenek. Az viszont tény és való, hogy re-igényírónk „várat alapított". Funduleát csak Siona-nak volt hajlandó írni. Címert tervezett házának és a lobogót, melyet ünnepélyesen fel is vont (vártorony híján) a tetőre... Így élte komikusan fura, groteszk, és hitem szerint mélyen szomorú életét ez az amatőr várúr; ez a kitűnő író. A MŰ. Sokan kerestek valamiféle hasonlóságot apa és fia, a csúfondáros, józan Ion Luca és a fantaszta, hőzöngő Matei(u) között. Nem találtak. Pedig ha az írói alkatra figyelnünk — mert végül is ez a fontos és nem az életrajzi kuriózumok (hogy a realista öreg sörözőt nyitott, az álmodozó „örökös“ pedig várat alapított) —, akkor észrevehetjük e két nagy alkotó termése közötti rokonságot, sőt folytonosságot. Mindketten őszinték voltak annak a valóságnak a feltárásában, mely elméjüket izgatta, és mindketten virtuózai voltak a nyelvnek, melyen írtak. Mateiu Caragiale életműve néhány versértékükre utóbb figyelt fel igazán a kritika. 1983- ban Romulus Vulpescu rendezte őket sajtó alá, jelentette meg kétnyelvű — román és francia — kiadásban a Cartea Romaneascănál) és három prózai mű. Közülük csupán kettő befejezett. A Remember című elbeszélés egy rejtélyes történet emlékként való felidézése, mely a maga homályosságában, befejezetlenségében, életszerű. . .véleményem szerint minden történetnek csak a titokzatos része érdekes; ha ezt föltárod, elveszíti a varázsát". Nem biztos, hogy ez minden történetre érvényes, de a Rememberre feltétlenül. Az írónak döntenie kell: vagy egy léthangulatot ragad meg — vagy pletyka- és szenzációadalékok szintjére zuhan az, amit átélt, s aminek részesévé kívánja avatni olvasóját. .. A Crais de Curtea-veche szintén a hangulatával ragad el. Bár itt történetben, sőt történetekben sincs hiány. Néha pár mondatban tovasuhanó életek, sorsok bukkannak fel — melyek így a regény tömött, perzsaszőnyegszerű szövevényébe veszve színező, árnyaló elemekként hatnak. A három „gavallér" és Pirgu körüli eseményeket az elfogulatlan elvegyülő és az ábrándozó, a misztifikáló kettős szemszögéből láttatja az író. Mintha az elbeszélő egyik szeme sírva, másik szeme olykor kacagva, olykor gunyorosan vagy hűvös objektivitással szemlélné a világot. És ez a szerkesztés, a stílus tüneményessége, hogy az az érzésünk: Mateiu Ion Caragiale mindig nyitva tartja mindkét szemét. Ritkán bukkanunk olyan regényre, melyben így szemlélhetjük a világot. Amikor az elbeszélő (a Gyónások című fejezetben) áthaladt Paladia lakásán, úgy érezte, hogy ott „olümposzi gőgjében és édeskés, bukolikus hangulatában lebegett a gáláns század, mintha valami balzsam óvta volna..." Az olvasó is így halad át a Crais de Curtea-vébén. Benne Kelet- Európa nem is egy, hanem több százada, e századforduló nagyszerűnek maszkírozott kisszerűsége, szánalmas dombocskák önveszélyes, közveszélyes, ám valahol mégiscsak megható olümposzkodása, a kocsmák közönségessége, arisztokratát játszó uracsok vélt fennköltsége... Itt az egész kelet-európai panoptikum lebeg előttünk, mintha élne. Mateiu Caragiale utánozhatatlan stílusa mint valami balzsam, úgy hat... A ködből előtűnik valakivalami, majd ismét eltűnik. Könnyedén él MÁRTON ÁRPÁD MARCEL IANCU rajza Féltés ( Élő nyelvünk Ki mivel számol? Nem újdonság senki számára, hogy a nyelv különböző tényezők hatására rétegződik. Területi vonatkozásban beszélünk nyelvjárásokról, tájnyelvekről, újabban regionális köznyelvekről. Társadalmi rétegződés alapján elkülönítünk különböző szakmai nyelveket (pontosabban nyelvezeteket) és így tovább. A társadalmi érintkezésben így kialakulnak bizonyos „normák“, írott vagy íratlan szabályok, „előírások“, amelyek megszabják, hogy az egyes nyelvi formák, szavak, kifejezések melyik rétegben szokványosak, melyikben megszokottak — mondjam így —, helyénvalók valamely korszakban, társadalomban. S ha valaki minden ok nélkül eltér ettől a normától, szokatlan, a közösség igényeitől eltérő nyelvhasználata miatt keresettnek, rendellenesnek, talán idegenszerűnek minősítik eljárását. Vegyünk ennek igazolására egy újságnyelvi példát. Egyik napilapunk statisztikai adatokat ismertet és azt írja: „Statisztikák becslése szerint, 2025-ben, amikor a világ hozzávetőleg 8,22 milliárd emberrel fog számolni a fejlődő országok lakossága 6.818 milliárd fő lesz“ (a kiemelés tőlem származik).__ A statisztikát hasznosítják a kereskedelmi életben is, akárcsak a tudományok területén. Emiatt tehát nem kellene idegenszerűnek éreznünk a fog számolni szókapcsolatot a kiragadott mondatban. De ebben az összefüggésben: a világ ... 8,22 milliárd emberrel fog számolni mégsem hat természetesen a használata, önkéntelenül is ilyen képzettársítások születnek hallatára: a vállalat ennyi és ennyi többletjövedelemmel fog számolni, ilyen és ilyen százalékos aránynyal fog számolni stb., stb. Nem beszélve arról, hogy maga a világ ... fog számolni szerkezet sem a legszerencsésebb. Igaz ugyan, hogy a világ fogalmi szempontból rokon értelmű szava lehet az emberiség szónak, de mégis más jellegű volna a fogalmazás, ha a világ helyett az emberiség szó állana a mondatban. A szöveget talán így lehetne módosítani, helyesbíteni, hogy kereskedelmi nyelvezet jellegét elveszítse. Statisztikák becslése szerint 2025-ben, amikor az emberiség lélekszáma eléri hozzávetőlegesen a 8,22 milliárd főt, a fejlődő országok lakossága 6,818 milliárd lesz.“ Emellett megemlíteném még, hogy a 2025 évszám elé tett vessző fölösleges, mert semmi sem indokolja a kitételét. Az előtte álló szerkezetet — úgy lehet — önálló mondatnak tekintette a mondat megfogalmazója és emiatt választotta el vesszővel, pedig az nem mondatértékű. Tanácsunk az lehet: használjunk mindent a maga helyén. GÁLFFY MÓZES MŰVÉSZETI A kenyér színei Vallomás? önvallomás alkotásról, környezetről, és a közösségi formáról, amiből vétettem? Ami meghatározta utamat, célomat és mondanivalómat? ... Ott születtem, ahol az ég félgömb alakban borul a hegyekre, a tengerszint felett nyolcszáz méter magasságban. A hőmérő higanyszála itt süllyed a mínusz alá legtöbbször. Gyergyóalfalu zord éghajlata határozza meg az emberek lelkét és munkához való viszonyát. Munkáim alaphangvételét !tt kell keresni, amit eddig sikerült megfogalmaznom, annak minden kis részlete — szálanként — ide kötődik. Keresgéléseim kimeríthetetlen és örökké viszszatérő motívuma: az ember és a kenyér. Nem véletlen, magamban hordom a vidék egyetemes képletét: FÖLD+MUNKA,KENYÉR Itt az emberek dolgozva élnek és élve dolgoznak, senki sem volt kivétel ez alól, apraja-nagyja vívta a harcát a létfenntartásnak. Ebbe születnek bele és ebből halnak ki... élet,munkaköröm és bánat összenőttem a nap minden kis mozzanatával. Bárhova is kerültem, megtagadni nem tudtam, nem is akartam. Csak hozzáadtam, hogy teljesebb legyen. Tegnapi világom minden kis rezgését próbálom képi formában megfogalmazni, azt a tegnapot, ami újra és újra feltölt tiszta élményeivel, hogy ebből megteremtsem a holnapot. Felvetődik talán a kérdés munkáim kapcsán: miért ezt és miért így? Erre legjobb, ha megidézem emlékeimet, az elraktározódott, felgyűlt és mindegyre átélt élményeimet. A reggeli derengés, a friss illatú mezők ébredésével, a feszülő izmok ritmusával kezdődött a hajnaltól napestig tartó kemény munka a kenyérért. Kékre kalapált kaszák, recés élű sarlók könnyed suhintásától zengett a jég, és azzal a biztos tudattal, hogy mire a Nap nyugovóra tér, a fűből széna, a gabonatáblából kenyérnek való, a susogó fenyőből téli tüzelő lesz ... Egy nap, egy életritmus ez ... Élő, cselekvő részesként tanúja voltam szűk közösségem tegnapjának, és szomorúságomra — hiába, ez az élet rendje —, a holnapra már ebből nem marad semmi: a kor fejlődése, az elváltozások és a gyorsuló idő elrohan mellette, elsodorván mindent. Élményeim ezekből a tegnapi hétköznapokból ivódtak-maradtak belém. Nem kellett keresnem, utánajárnom... A tudatom eszmélésének, majd beérésének, az időnek kellett visszahatnia, hogy újra felfedezzem „mikrokozmoszomat“. Mondanivalómat azért érzem emberinek, mert úgy érzem, sikerült letisztítanom minden, külsőségében idegen hatástól, leegyszerűsítve a festői eszközöket és az emberek lelkivilágát, a hétköznapok igazát a lehető legszerényebben megközelíteni, mind színben, mind pedig formában. Igaz, az élmény, amelyből ezek a képek születnek, nagyon is helyhez kötött, de, úgy érzem, a megfogalmazás már bárhol behelyettesíthető az egyetemes emberi létformával — az élettel. Keresve kerestem azt a lehetőségét a kifejezésnek, hogy ne csak lefessek valamit, hanem 1985. március 14. A HÉT .