A Hét, 1986 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1986-10-09 / 41. szám
Mintegy évszázadot adatott meg élnie Iorgu Iordan professzornak de rosszul mondom, mert inkább a régies név illett, s illik továbbra is az időben hozzá, a preceptor, a tanító, vagyis nemcsak a katedrán oktató tanáré, hanem a mindenkit, egész népet tanítóé. Aki nem kevesebbre tanította annyi sok évtizeden át millió és millió tanítványát, mint legértékesebb s varázserejű kincsének istápolására, anyanyelvére. Mert hiszen merő látszat, hogy amit mindenki, vagyis egy nemzeti vagy etnikai közösség beszél, azzal máris úgy bánik, azt úgy is használja, ahogyan azt a nyelv törvényei, szelleme, gazdagsága, hajlékonysága, kifejezőereje valójában megkívánja, sőt egyenesen megköveteli. A spontán nyelvtudástól még hosszú az út a nyelvi tudatosságig, az anyanyelvi kompetenciáig. E hosszú út különböző és különféle stációinak szellemirányító munkájából vállalt oroszlánrészt, amidőn többek között megírta a jelenkori román nyelv tévedéseinek nyelvtanát, a nyelvápolás e modern remekét, a román nyelv stilisztikáját, s végül, de nem utolsósorban átfogó művét a jelenkori román nyelvről. Mindezek megalapozásaként jeles kutatója volt a neolatin nyelvek összjelenségének, Bevezetés a neolatin nyelvek tanulmányozásába című, a tudományág egyik alapmunkájaként értékelt művét angolra, németre, spanyolra, oroszra, portugálra és olaszra is lefordították. Jeles helynévkutatásai mellett számtalan munkájában foglalkozott a román irodalmi nyelvvel, eligazító tanulmányokat írt Eminescuról és Creangáról (akik még éltek, amikor ő megszületett), Caragialéról (akinek ifjúkorában kortársa volt), Sadoveanuról, amelyek kétségtelenül a stíluselemzés modellérvényű remeklései. A kutató, fölfedező és elemző tudós szenvedéllyel vállalta a nyelvtanítás fáradságos, vesződséges aprómunkáját, volt középiskolai, majd egyetemi tanár, írt nyelvtankönyvet a középiskolások és az egyetemi hallgatók számára. Minden munkájában az a meggyőződése vezette, hogy az anyanyelvet ápolnia kell „mindenkinek, aki megszólal, de mindenekelőtt az íróknak, az újságíróknak, a tudósoknak, mindazoknak, akiknek új társadalmunkban elfoglalt helyük révén megadatott, hogy a helyes és szép kifejezés példájául szolgáljanak, s akiket a románul beszélők nagy tömegei ilyeténként tisztelnek.“ Látóköre befogta a kortárs világ minden kérdését és kérdésességét, s nem szakmai önszerelem okán ismerte föl és hirdette váltig, hogy instrumentális világunkban a technológiák gyors mutációi mellett a nyelv, mint a kommunikáció fő eszköze, mint a nemzeti sajátosságok legszívósabb hordozója megőrzi, sőt megsokszorozza jelentőségét. Amellett, hogy elragadó és elbűvölő személyiség volt, akinek lankadatlan munkabírására jellemző, hogy élete utolsó percéig a Román nyelv nagyszótárán dolgozott — melynek munkálatait Al. Graurral együtt ő irányította —, Iorgu Iordan a közösségi elkötelezettség, az antifasiszta militantizmus és a szocialista humanizmus egyik nemzetközileg is kiemelkedő alakja volt. A szélsőnacionalista, fasiszta uszulásokkal szemben a harmincas években vállalta a Román Antifasiszta Bizottság elnöki tisztjét, s a háború után is odaadóan szolgálta, tudományos munkáján túl, az országos közérdeket, amidőn hazánk nagykövete volt a Szovjetunióban, majd később az UNESCO romániai bizottságának vezető munkáját végezte. Meggyőződése volt, hogy a nyelvek, a nemzeti jelleg nem elválasztja, hanem közelíti egymáshoz a népeket, s hogy minden kísérlet, mely a különbözőségeket az ellenségesség visszájára fordítja, merénylet az egyetemes emberi szellem és a népek testvériesülése ellen. Számtalan külföldi egyetem tisztelte meg a „doctor honoris causa“ címmel. A „causa“, az ügy, a nyelvek s az anyanyelv tudománya rendkívüli nagyságrendű személyiséggel lett szegényebb, akinek hiányát valamelyest kárpótolja maradandó életműve. SZÁSZ JÁNOS Kettő híján száz Égi medúza Pihenőszabadságom utolsó tiszta éjszakáján, 1986. augusztus 28-án észlelési céllal kimentem a teraszra, s alighogy elhelyezkedtem csillagászati távcsövem okulárja előtt, felfigyeltem a látómezőt röpke időre bevilágító fényvillanásokra! Hasonlított azokhoz, melyeket a látóhatár szélén meglapuló zivatarfelhők villámlásai idején szoktam tapasztalni. Körbetekintve, a csillagos égen halvány, kékes színű vibrálásokat láttam, amelyek forrását sehogyan sem tudtam elhelyezni egy kitüntetett irányban, az égbolt egészére kiterjedtek. Gyakran, körülbelül tízpercenként ismétlődtek egyedi fénylésekként, legtöbbször azonban csoportba tömörültek, s olyankor villogássorozatok remegtek a sötétben. Zivatarfényeket könnyű azonosítani a látóhatár bármely pontján, ezeknek a lehetőségét mégis kizárhatjuk, hiszen most a villogások nem korlátozódtak a horizont egy szűkebb területére; az említett időpontban meteorológiai térképek és űrfelvételek tanúsága szerint időjárási front sem tartózkodott az észlelőhely több száz kilométer átmérőjű környékén. A Bucureşti—Măgurele-i Földrengéskutató Intézet jelentése szerint augusztus 31-én öt másodperccel nulla óra huszonkilenc perc előtt enyhe földrengés pattant ki hazánkban. Különösen a tömbházak gyenge hullámzását észlelte a lakosság. A földmozgás középpontja a Kárpátok kanyarulatában, a Vrancea-hegység térségében volt. Amikor a hajdani hegységképződés folyt, s a föld erői a Kárpátokat ívben felgyűrték, a Délkeleti-Kárpátok alatt egy nagyjából cukorsüveg, azaz kúp alakú litoszféradarab leszakadt, s önállósult mozgással lassan a mélybe süllyedt. Teteje jelenleg 70 kilométer, feneke pedig 200 kilométer mélységben van — itt található a földrázkódások valamennyi fészke is, ebben a „veszélygócban.“ A jelentősebb földrengéseket rendszerint megelőzik, kísérik vagy követik fénytünemények — ezekre mindmáig nem találtak kielégítően pontos magyarázatot. A talajon és a levegőben egyaránt felbukkannak, eloszlásuk és irányuk teljesen rendszertelen, a rengés epicentrumától igen messzire is előfordulnak, ami arra utal, hogy a fények egész országunk területére kiterjedő földkéregdeformációkkal kapcsolatosak. Nem kétséges, hogy ilyen jellegű fények villogtak augusztus 28-án is, előrejelezve a három nappal későbbi földmozgást. Szeptember elsején hajnalban Csukás Mátyással már a csillagászati megfigyelések befejezéséhez készülődtünk, amikor észak-északkelet felé kicsi, felfelé domborodó fénybuborék jelent meg két közeli épület és a távoli fák között. Nagyon lassú, fokozatos mozgással emelkedett egyre magasabbra, terebélyesedése mind feltűnőbbé vált, végül hatalmas, félkörívben hajló kupolává nőtte ki magát. Néhány percig semmiféle változást nem mutatott, valósággal „kimerevedett“. Szembetűnt homogén szerkezete. Erős, ezüstös-kékes fénnyel világított, ami igencsak elütött a közvilágítástól mentes, fekete égi háttértől. Majdnem egészen eltakarta a Nagy Göncölt, melynek öt fényesebb csillaga tisztán átszüremlett rajta. A kupola pereme éles körvonallal húzódott a teljes boltozat mentén, de később a fényalakzat jobb oldalának alsó részéből különvált egy halvány, hosszú fonatot képező csápszerűség, amely „észrevétlenül“ hajlott a kupolára, attól vékony résnyire. A jelenség váratlansága miatt jó ideig tanácstalanul álltunk. Nagyobb páratömegre, füstre, ködre, esetleg vékony felhőre gyanakodtunk, ezeket viszont mint találgatáson alapuló tényeket gyorsan elvetettük, a levegő ugyanis átlátszó volt, s a látótávolság az általában gyenge éjszakai viszonyokhoz képest rendkívül jó — körülbelül 15 kilométernyi — volt, és a szokásosnál sokkal több halvány csillag látszott. Azon is tanakodtunk, hogy vajon milyen anyag alkotja ezt az egészet? A légkör milyen magasságában levő jelenséggel állunk szemben? Megdermedten néztük a némileg tengeri medúzára emlékeztető jelenséget — talán a mitológiai Medúza bűvölt el, a női alak, akinek kígyó tekergett a fején, s a puszta látásától kővé vált az ember. Aztán a selymes külsejű kupola alig észrevehető átmenettel veszíteni kezdett a fényéből, majd kínos lassúsággal zsugorodott, mintegy visszahúzódott. Néhány perc múlva nyomtalanul-hangtalanul eltűnt. A jelenség helyi idő szerint öt órakor kezdődött és 23 percen át tartott. Kísérteties hasonlóságot mutat a Japán Honshu-szigetén levő Matsushiróban, 1965—1967 között lezajló földrengéssorozat idején készült fényképfelvételeken mutatkozó éjszakai fényekkel! Nagyon valószínű, hogy az augusztus 28-án látott villámlásszerű fények és a négy nappal később felbukkant fénykupola földrengésfények lehettek: az előbbi megelőzte, az utóbbi követte a mérsékelt erősségű hazai földmozgást. KÓSA-KISS ATTILA ot ΛV O O 11u in — oto Szógazdagodás vagy szószaporítás? A Hét augusztus 7-i számában érdekes eszmefuttatás olvasható a klasszikus görög — és egyben újgörög — küon szó (a.m. kutya) filozófiatörténeti és irodalomtörténeti vonatkozásáról. A szerző egy 210 évvel ezelőtt Kolozsváron megjelent kézikönyv lapjairól idézi a cinizmus filozófiai tanáról és megalapítójáról, hogy „a künoszargeszi gümnazionról, hol oktatott, vagy a kutyaerkölcsről hívják konikusnak." Majd figyelembe veszi: 1. a cinizmus mint filozófiai doktrína és 2. a szó mai, modern értelme közti különbséget, s oda következtet, hogy: „jobb tehát konikusnak nevezni ezt az ókori iskolát, mint cinikusnak, mert az utóbbi szónak modern köznapi értelme van.“ Azonban a cinizmus mint ókori görög iskola, tan vagy doktrína lévén főnév, ennek görög megfelelője a küniszmosz, nem pedig a szerző által javallt künikus. Utóbbi kifejezést legfeljebb akkor fogadhatnánk el, ha egykoron az illetékes fórum — amennyiben mindenáron tudálékosabb, „finomkodóbb“ óhajtana lenni — kicserélné a már nagyon régóta forgalomban levő és megszokott cinikus szót a szerző által javasolttal. Utóbbi azonban már a cikkében is saját szakállára a kinikus szót használja, feltételezhetően önhatalmúlag, mivel nincsen tudomásom a kérdéses kifejezés érdembeli kooptálásáról akadémiai szinten. A görög szavak átírása, értelmezése terén létező visszásságokról már egyszer írtam (A Hét 1982. június 11-i számában), és akkor felületességből Hyppokratesről, Hüppokratészről tettem említést az orvostudományok atyjával kapcsolatban, noha helyesen Hippokratészt kellett volna írnom. Tévedésemet nem menti az sem, hogy az általam kárhoztatott, de azért elfogadott jelenlegi görög átírásra koncentráltam. Viszont megdöbbentő, hogy a neves ókori gyógyász utódai közül senki sem hívta fel A Hét szerkesztőségének a figyelmét, erre a hibára. Pedig ez sem volt kutya, illetve küon. Következésképpen helytelenítem a megfontolás nélküli szógyártást és annak sajtónkban való használatát. Ami elment a Mondolat és a Felelet a Mondolatra idején, az ma már rendkívül nagy körültekintést igényel egy megfelelő fórum részéről. Sajnos hazai vonatkozásban nem vált a kultúránk előnyére, hogy valamennyi középiskolából kivonták a görög nyelv tanítását, holott a legtöbb Fórum technikai találmányhoz, vagy orvosi szakkifejezéshez a görög és latin szavakból alakítják ki az új fogalmakat az illetékesek. A logika ürügyén való szógyártás elrettentő példái azelőtt a vicclapok keresett csemegéi közé tartoztak. Ma is bizonyára megbotránkoztatást keltene, ha valaki a „tisztítsuk meg nyelvünket a bizalmas, durva kifejezésektől "elve alapján például a kan alapszavunkat hímmel helyettesítené. Rendkívül bizarrul hangzana a fenti eljárással „szalonképesített" szavaink sokasága: hímea, hímcsó, hímdúr (ezt a zenészek fogadnák megdöbbenéssel), hímcsuka, hímcellár, hímonok (ezt a Vatikán kifogásolná, két okból is) stb. Annak az embernek — vélekedik Hobbes —, aki a pontos igazságot keresi, emlékeznie kell arra, hogy mit jelentenek a nevek, amelyeket használ, és ennek megfelelően kell elhelyeznie őket. Ellenkező esetben belegabalyodik a szavakba, mint madár a hálóba. A nagy angol filozófus a többértelmű szavakat és metaforákat valamiféle „lidércfényhez" hasonlította, „mivel ha ezeknek a szavaknak és metaforáknak a segítségével ítélünk, az ostobaságok sűrűjébe tévedünk." (Vö. Fodor Katalin: Tudat és jelentés, Tudományos és Enciklopédiai Könyvkiadó, Bukarest, 1983). KÁROLYI DÉNES TUDOMÁNY TISZtÍtI SZERKESZTŐSÉG! Nem régen tettem szóvá a Bányavidéki Fáklyában azt a sajnálatos tényt, hogy bár az értelmiségiek legnagyobb hányada falusi eredetű, éppen a falusi élettel kapcsolatos írásokban találunk igen sok hozzávetőleges megfogalmazást. Hogy ne kelljen messzire mennünk, itt van A Hét 36. számából Keresztes Gyula Mindennapi kenyerünk című írása, amelyben azt olvasom: „Csemege gyanánt különböző édesített kenyértésztából sütik a kürtöskalácsot, a kalácsféleségeket, a mézespogácsát, a tordai pogácsát, a bélest, a csörögét.. Kenyértésztából sütik a kalácsot? Tudtommal a kenyeret kenyértésztából, a kalácsot pedig kalácstésztából sütik. Hogy mi a különbség a kettő között? Csak a leglényegesebbet vegyük: a kenyértésztához a lisztet vízzel és sóval dagasztják össze, a kalácstésztához pedig tejjel, tojással, cukorral és (kevés) sóval. A különböző pogácsaféleségeket már csak azért sem kell egy kalap alá venni a kenyértésztával, mert igen eltérő recept szerint készülnek, és ami a legfontosabb: amíg a kenyéres kalácstésztát élesztővel vagy kovásszal kelesztik, a csörögét (vagy csöregét) kelesztetlen tésztából sütik, és nem is kemencében vagy sejben, hanem olajban vagy zsírban. Szóval, nem árt vigyázni az árnyalatokra, mert bár a kalács nagyon finom a maga helyén, a kenyér helyét mégsem töltheti be. BÁLINT ANDRÁS MOHY SÁNDOR Útkövetők 1986. október 9 A HÉT 8