Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 18. (1967)
1967 / 6. szám - Eminescu, Mihai: Első szatíra (vers, Oláh Gábor fordítása, Tóth Endre jegyzete)
Úr volt? Khaosz volt? Vizeknek mélysége vagy mély esése? Nem volt érthető világ és éles elme sem volt, hogy megértse. Mert sötétség volt s egy sugár nélkül való tenger gyásza. De ez sem látható nem volt, sem szem nem volt még, hogy lássa. A meg nem teremtetteknek árnya még nem bomlott végbe. Önmagában megbékélve uralkodott örök béke. De egyszer megmozdul egy pont... A legelső. Az egyetlen. Khaoszból lesz apa s anya, önmagában élve ketten. E mozgó pont sokkal gyöngébb, mint a parányi tajtékszem. És mégis határtalan úr lesz az örök Mindenségen. És ekkor az örök mély köd szakadozik foszlányokra. És támad a Világ a hold, a nap, az elemek bokra. Az azóta mai napig elenyészett rész-világok. Szürke khaosz hullámából ismeretlen útra vágott Fénylő csapatokban buggyan mind elő a végtelenbe. Életre cibálja mindet egy vágynak a végtelenje. E roppant mindenségben mi, a világ csöpp gyermekei. Elkezdünk parányi hangyabolyokat kerekíteni. Mikroszkopikus kis népek, császárok, katonák, királyok Nemzedékes nemzedéke itt a földön szétszivárog. Nagy garral hisszük magunkat új csodáknak persze, mi. Egy arasznyi csepp világnak egy napos csöpp legyei. E határtalan Mindenbe burkolózunk s ezalatt Elfeledjük: az egész világ egy függő pillanat: A sötétben. Az a porszem, mely fölreszket egy sugárral. Ezer élőlény hazája s vele hal meg egy halállal, így az örökkévalóság éjjelében, mély ölében. Van egy pillanat, egy sugár, mely mindig tart észrevétlen. S ahogy kihunyt, minden elvész, elnyeli a sötét árnya. Mert e roppant Univerzum a Nemlétezőnek álma. A jelen gondolkodója nem vet gátat az eszének. Egy pillanat elragadja mélyetekbe: ezredévek. A Napot, amely ma gyémánt, szomorú vörösnek látja. Mint egy seb, agу rejtezik el sötét felhők fátyoléba. Látja, hogy a dermedt bolygók mint zuhannak le az űrbe. A fény és a nap gyeplőit leszakítva, már nem tűrve. Látja, a világ burokja mélyen megfeketedett. Úgy hullatja csillagait le, mint a fák a levelet. A holt idő teste terjed: örökkévalóság lesz belőle. Mert a puszta térben semmi nem támadhat ébredőre. Mert a nemlét éjjelébe minden némán semmisül be, Örök békét nyer magának, önmagával kibékülve. Az emberi nemzetséget nézve: fokról fokra szálljunk. S ha a teremtés magasan, az embernél most megállunk. Élete talányát fejti mindenki s ki tudja, ki veri magát, boldogtalant, még boldognak mondani. Tömegben tesped az egyén, akár férfi, akár asszony. Ki bírna fölemelkedni mind fölé, hogy fényt arasson? Míg mások homályba hulltan, megalázva, gyászosabb Sorssal vesznek el titokban, észrevétlen, mint a hab. Ki hát a boldogtalanabb, az, ki nekimegy a sorsnak? Vagy, akit a zúgó szelek mint hullámot elsodornak?