Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 18. (1967)

1967 / 6. szám - Eminescu, Mihai: Első szatíra (vers, Oláh Gábor fordítása, Tóth Endre jegyzete)

MIHAI EMINESCU Első szatíra Este, ha rám száll az álom és a lámpát is eloltom. Tán az óra megy tovább az idők utján folyva folyton. Mert midőn a függönyöket félrehúzom és szobámba Beözönlik a hold mindent elborító lobogása. Emlékezés éjjeléből örök fájdalmakat ver fel. De csak mintha álom ülné lelkem, szárnysuhintva terhel. Hold, te tengerek úrnője, úszod fenn a világboltot. Életre hívsz sok nagy eszmét, a szenvedélyt meg kioltod. Ezer pusztaság ragyog fel a te szűz fényed alatt. Ezer erdő rejti árnyba forrását, ahogy szalad. Hány ezer hullámra hull le nagy hatalmad, végtelen, Mikor magános tengerek ösvényén lebegsz te fenn. Hány virágos partot, kertet és palotát, büszke várat ölelsz éji varázsodba, mit csak a te szemed láthat. És hány ezer házba suhansz halkan be az ablakon. Hány homlokot látsz, akit a gondok terhes átka nyom! Látsz királyt, ki a földgömbön terveket sző századokra. Már manapság pár szegényben nő csak a gondolat­­okra. Bár a sors urnája őket más-más fokra verte-húzta, Úr fölöttük sugaras hold, s úr a halál géniusza. Ugyanazon szenvedélyek rabja mind, ha megrohanják. Akár gyöngék vagy erősek, lángelmék vagy árva bambák. Egyik nézi a tükörben, göndörül-e már a fürtje. Másik a világot fúrja, az idők szárnyán repülve. Sárgult lapról ezer apró semmiséget halmoz össze. Hogy múlandó volt nevüket ékes bokrétába kösse. Más­ üzlete asztalán oszt fel világot, részbe róva. Számítgatja, mennyi arany terhet hoz sötét hajója.­­ Amott egy öreg tanító, oly kopott fakó ruhája. Végnélküli számadását számadással boronálja. Fázik, mert vacogva görbéd ócska hálóköntösébe. Nyakát gallérjába húzza, és vattát dug a fülébe. Csupa csontváz, aszott, görbe, semminél több valami. S kisújjában van az egész Univerzum, mondani. Koponyája múltat, jövőt összeköt egy pillanatban. Oldja, bontja éjszakáját annak, ami halhatatlan. Mint Atlasz a nagy világot hordta egykor válla ormán. Úgy görbíti a világot lábaihoz egy kis sor­szám. Mikor a hazal könyv dombján a szelíd hold felragyog. Ezer évvel viszik vissza a szárnyas gondolatok. A kezdethez, mikor nem volt létező s nemlétező. Mikor nem élt meg az élet, sem akarat, sem erő. Mikor rejtett a nem rejtett, volt s nem volt egy pillanatban. S önmagába hatolva pihent, ami áthatolhatatlan.

Next