Barátság, 1997 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 4. szám - KÖZŐS EURÓPÁNK - Aki Pesten lett Eminescu...
sábjainkat ez előtt a mindössze tizenhat éves ifjú előtt, aki első költői kísérleteivel kellemes meglepetést szerzett nekünk«..." Vulcannak egyedül az ici-re végződő név nem tetszett. Ezért a szerző megkérdezése nélkül Eminescura változtatta, nevet adva ezzel, tudtán kívül, a legnagyobb román költőnek. Eminescu a csernovici tanulmányok után, amelyeket nem fejezett be, ismét Erdélyben kóborolt; néhány hónapra Balázsfalván telepedett le. Diáktársai becsülték, a „Familiá”-ban megjelent versei hírnevet szereztek neki, ám a tanárai nem sokat adtak erre, s görögből megbuktatták. Efölötti bánatában elszegődött Matei Pascaly színtársulatához; súgó lett, de néha kisebb szerepeket is játszott, és szerelmes lett - vélhetőleg reménytelenül - az egyik színésznőbe, Eufrosina Popescuba. A társulat egyébként Aradon is megfordult, s Eminescu ott találkozott először, 1868- ban első kiadójával, Josif Vulcannmal. Sok éves színészi vándorélet után apja végül is Bécsbe küldte, hogy beiratkozzék az egyetem bölcsészeti karára. 1869-ben Eminescut az osztrák fővárosban találjuk, élénken érdeklődik az irodalom iránt, történelemmel és filozófiával foglalkozik, mindenekelőtt Kant és Schopenhauer munkáival. Részt vesz a bécsi román ifjúsági nemzeti mozgalmában, s barátságot köt a jeles novellaíróval, Ioan Savinicsal. Ekkori politikai nézeteiről vallanak azok az újságcikkek, amelyek a „Federatiunea"" („Szövetség") című, Budapesten kiadott román lapban 1871-ben jelentek meg, Alexandru Roman, a pesti egyetem román tanszékének vezetője szerkesztésében. Eminescu 1872-ből 1874-ig Berlinben tanult. Ide a magát Junimeá-nak (Fiatalság) nevező irodalmi társaság küldte ki, amely a konzervatív párt politikáját támogatja, s amelynek vezetője, Titu Maiorescu jelentős politikai szerepet is játszott. A költőt - hazatérte után - kinevezték a Iasi Központi Könyvtár igazgatójának, majd 1877-től 1883-ig a „Timpul" című bukaresti lapot szerkesztette Caragialéval és Slavicicsal együtt. Caragiale a korszak egyik legtisztábban látó román íróegyénisége volt. Metsző iróniával és kétségbeesett humorral pontos képet rajzolt a századvégi Bukarestről. Szemünkben mai abszurd irodalom elismert előfutára. Eminescuról, még ha sok mindenben nem is értett vele egyet, fölöttébb elismerően írt: „ennyi szellemi erő ritkán szorul egyetlen koponyába" - visszaemlékezései egyikében olvasható ez a mondat. Eminescut azonban szegénység és betegség gyötri. 1883 tavaszán elméje elborult, s a Bécs melletti oberdöblingi szanatóriumba szállították. Állapota egy időre javult, de Bukarestbe való visszatérése után barátai egyre levertebbnek, egyre inkább lelki roncsnak látták. Iosif Vulcannak, aki abban az évben Bukarestben járt, átadott néhány verset közlés végett („Elillant a szerelem", „Emlékeim", „Mi a szerelem?", „Sokszor jártam a nyárfasort", „Búcsú"). Néhány verse meg is jelent a „Família” 1883. június 5-i számában. Vulcan csekély tiszteletdíjat is küldött Eminescunak, akit ez nagyon meghatott, s arra késztetett, hogy tollat ragadva hálás köszönő levelet írjon: „Igen tisztelt uram és barátom! Köszönöm a tiszteletdíjat - ez az első, amelyet irodalmi munkáért valaha kaptam. Romániában a politikai és az irodalmi életben egyaránt a demagógia uralkodik; itt a becsületes ember ismeretlen marad a közéletben, az igazi tehetséget pedig megfojtja a középszerűség gyomra, annak az iskolának a középszerűsége, amely azt hiszi magáról, hogy a tehetséget szemtelenséggel és egymás egyondícsérésével lehet helyettesíteni. Bocsássa meg, tisztelt barátom, ezt a polemikus hangot, de biztosíthatom arról, hogy ritka vigasztalást jelentett számomra tiszteletdíjat kapni Romániának egy olyan távoli sarkából, Nagyváradról - amikor saját országomban sohasem fognak észrevenni, kivéve néhány barátom szűk körét. Ne legyek hát borúlátó?!..." A lom és ébrenlét határán élt ekkoriban Eminescu. Napokig megfeszítetten dolgozik, aztán napokig egyfolytában alszik. A legkülönbözőbb tárgykörökkel foglalkozik: mitológiával és közgazdasággal, rímszótárral és keleti vallásokkal, szankszrit nyelvészettel és Kant filozófiájával. Mohón habzsol minden tudást, költészetet, mitológiát, filozófiát, történettudományt és vallásbölcseletet, végül pedig, a végső összeroppanás előtti hónapokban, mielőtt elmegyógyintézetbe kerülne, a számok és képletek bizonyosságához fordul, abban remél megoldást és megnyugtató magyarázatot találni arra az éberálomra, aminek életét tartja: Ó, bölcsesség, viaszból van a szárnyad! Semmit sem adsz, és mindent elveszel, Bukás a vége röpke szárnyalásnak, Mit tegnap mondtál, ma már veted el, Az álmok nyári lombját szétziláltad, Szavam mégis az egekbe emel. Tőled tudom, hogy sorsom ne tiszteljem, Mert mit sem tehetek halálom ellen! (Majtényi Erik fordítása) Miután betegsége elhatalmasodott rajta, 1889. június 15-én egy idegszanatóriumban meghalt. Életében egyetlen verseskötete jelent csak meg, a „Poezii" („Költemények", 1883), Titu Maiorescu, a nagynevű román irodalomkritikus összeállításában és előszavával. Halála után számos kiadatlan műve látott még napvilágot: a tizenötezer oldalnyi fennmaradt kéziratán alapuló kiadások felbecsülhetetlen kincset tártak fel. Méltán tekintik Eminescut a XIX. század legkiemelkedőbb román költőjének s az egyetemes líra egyik jeles képviselőjének. Életművében a titáni lendület és a komor meditáció, a lázas nyugtalanság és a mérhetetlen nyugalom, a mennyei és a földi, az angyali és a démoni ellentétei váltják egymást. Mivel 1866-ban a „Familiá”-nál debütált és 1883- ban ugyancsak itt közölték néhány utolsó versét, elmondhatjuk, hogy Vulcan pesti lapja volt Eminescu irodalmi bölcsője és koporsója.