Együtt, 1992 (2. évfolyam, 3-13. szám)
1992-03-01 / 5. szám
SZABADSÁG!” ' Éllfe * ' A ^ *! „...Ennek ma kellett történnie, hogy engem... mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, ma, június 15-én... ma három hónapja, hogy március 15-dike volt, midőn első valék azok közt, kik a magyar nép szabadságáért szót emeltek, síkra szálltak! De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámitóit, félrevezetőit, kiket egykor a törvény és az isten egyaránt meglakoltat... a nép én előttem szent... - Dicsértessék a nép neve most és mindörökké!“ Petőfi Sándor (1848. június 19) ADY ENDRE PETŐFI NEM ALKUSZIK Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. És esküszöm, hogy jól látom, jobban, mint Jókai ibolyaszemei, s jobban, mint Barabás Miklós önmagamnak. És nem is akarom, hogy mások helyén is lássam Petőfit, de azt el akarom mondani, hogyan látom én. Aranyos, csúnya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy ősszinteség-Etna, mely örökösen ámíttatni szeret. Egy harag- Etna, mely nem tud úgy haragudni s tombolva rombolni, hogy ez neki ne fájjon legfájóbban. Egy osztályozhatatlan valaki, egy Petőfi, aki annyira sem vitte, hogy azért szeressék, amit ő szeretett. Az a lekicsinyelt ifjú ember, az a Petőfi Sándor, az a zenebonás népköltő tízmillió embernél tisztábban látott, jobban látott Egész vigasztalan, nehéz és szomorú magyarságommal udvarolok Petőfi emlékének azért, mert nem tudott csupán versíró lenni. Csinálhatott volna Petőfi nyolcvanszor újabbat a poézisban, ha a Parnasszust el nem hagyja vele, nem történik annyi sok baj. Petőfi nem alkudott, Petőfi nem alkuszik, s Petőfi a forradalomé volt. Nem szabadság kell nekünk, romantikus, szilaj, pusztai szabadság, de az a szabadság, amelyet Petőfi csak sejtettetni, vágni, fiatalságot teremteni ez, öregségével dicsekvő országban. .az én kardom nem fűzfa...”. .a lobogómmal még találkoztok" - ezt mondta Petőfi. , (1910 jan.-jan.) LAPOK PETŐFI SÁNDOR NAPLÓJÁBÓL Pest, március 15. 1848. Szabad sajtó!...Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szívembe mártanám kardomat, s úgy imám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsugárai. Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtóról a bilincs... vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága? Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság! először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvezellek oly magas örömmel, amilyen mély volt fájdalmam, midőn nélkülöztünk tégedet! Oh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar: ha nemzetünk utósó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt... s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség! Ezzel köszöntelek, ez legyen útravalód az életben. Élj boldogul!... nem kívánom, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyugott élet félhalál, de legyen mindig férfierőd a vészeken diadalmaskodni! Késő éj van. Jó éjszakát, szép csecsemő... szép vagy te, szebb minden országbeli tesvérednél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak, és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek. Jó éjszakát!... ha elalszom, jelenj meg álmomban úgy, amilyen leszesz férfikorodban, amilyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek! ILLYÉS GYULA MONDHATJÁTOK AZ ÉDESANYÁNAK... Mondhatjátok az édesanyának, hogy legkedvesebb fia valahol messze meghalt. Nem hiszi el. S ha eszével nagy sokára beletörődik is, szívében az első ellenkező hírre, a legképtelenebbre is fölébred a remény. A nemzet évtizedek múlva is látképeket lát. Fényes nappali egyszer Kolozsvár piacán megy el szeme előtt a megelevenedett kísértet, máskor a Balaton partján. Halála után harminc évvel, egy kalandor nagyon is átlátszó hazudozására, gyötrő lidércálomban milliók látják egy szibériai ólombánya mélyén, ősz fejjel, megroppant derékkal. A szeretet arányában nő a vágy:ó, ha visszatérne, ha megtörtén, ha némán, ha tébolyodottan is! Ha az emberi élet határa nem zárná ki, hogy még élhet, magam is útnak indulnék a legkétesebb hírre is, hogy megmondjam neki... mit is mondhatnék? Hogyszelleme diadalmaskodott?” Ne áltassuk magunkat, nem diadalmaskodott Amit legkevésbbé várt az utókortól: gondolatai, nagy okai a haragvásra, álmai a szabadságról s a nép jövőjéről változatlanul időszerűek. Kínzó örökség. Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek „szépségét” élvezi és elzárkózik a bennük rejlő parancstól. Annak teljesítésével válthatunk csak jogot, hogy hívének mondjuk magunkat, csak azok befogadásával, a szépség mellett a szellem átérzésével, érthetjük igazán költeményeit is. Ez a követelménye és ismérve: ez a követelmény az ismérve a nagy költészetnek. (Gyánt, Ozora, 1936. szept-okt)