Együtt, 1992 (2. évfolyam, 3-13. szám)

1992-03-01 / 5. szám

8 „... Kikiáltva az egyetemes polgár­jogokat, vagyis az egyéni és nemzeti egyenlőséget, a románok, magyarok, szászok és székelyek keressék meg a békés együttélés módját, és egymással szövetségre lépve alkossanak államot, nem pedig, amint mindenik külön-külön szeretné, hogy csak egyedül maradjon meg az országban, kiűzve onnan a többi népet.“ Nicolae Bálcescu (1852) MIHAI EMINESCU BÁLCESCU ÉS UTÓDAI Néhány nap múlva kijön a nyomdából Vitéz Mihály vajda története Nicolae Bálcescutól. Bálcescu nyelve a legmagasabb csúcs, melyet a román­ság úgy 1560-tól napjainkig elért, az írásban Alecsandri, C. Negruzzi, Donici által használt nyelv, amely ma kis híján feledésbe merült, átengedve helyét az újságírók­­madár­­nyelvének". Habár Balcescu mindenütt forrásokra támasz­kodik s írása hosszas, aprólékos megmunkálás ered­ménye, sehol nem tűnik szembe a kemény munka, mint ahogy mesterek ikonjain sem látható az aprólékos színke­verés és a vonásról vonásra készült alaprajz. Szokatlan lelki melegség - mely az egész műre kiterjed - olvasztja egybe a számtalan árnyalatot, s hasonlóan a régi szer­zőkhöz, Balcescu tényleg látja s hallja beszélni hőseit, miközben ésszel felfogja és vázolja jellemüket; annyira, hogy a személyek és események leírása véges-végig drá­mai, anélkül, hogy az író költői fikciókat engedett volna meg magának. Az Isten könyörületes volt és magához szólította, még mielőtt tulajdon szemével láthatta volna az álmát, még mielőtt tapasztalhatta volna, hogy a kortársak - akik vele és az ő eszmekörében nőttek fel - mint kalmárkodtak eme eszmékkel, akár valami portékával; mint vezették be a liberális Nyugat üres formáit, hogy semmirevaló em­berek öltsék magukra. Ő megrémülne, ha láthatná, hogyan valósult meg földünkön a szabadság és világosság. Oktalan bábuk parlamentjeit látná; látna egyetemeket, ahol a pro­fesszorok képtelenek helyesen leírni egy mondatot; négy elemit végzett újságírókat; egyszóval embereket, akik abbeli kínjukban, hogy nem támad egy gondolatuk sem, új szavakat gyártanak, szétdúlják a román nyelv ősi épít­ményét, csakhogy azt a látszatot keltsék, hogy mégis mondanak valamit, és színleljenek egy kultúrát, amellyel nem rendelkeznek, és a hozzáértést, melytől őket megfosztotta a természet Legyen ez a mű a nemzet evangéliuma, legyen eszmé­nyünk az igazi szabadság, a munkával kivívott szabadság. _________________________(1877. nov. 24.) EUGEN JEBELEANU PETŐFI ÉS BALCESCU Vannak költők, akik a nép között élnek, mások leszállnak a néphez, ismét mások a nép fölött akarnak állni, esetleg a fellegekben vagy a csillagok fölött és sok fajtája van még a költőknek, sokféle hangjuk, hivatástudatuk, állásfoglalásuk, alázatuk, gőgjük, szerénységük és így tovább. Vannak más - szerfölött ritka - költők is, akik nemcsak a nép között élnek, de lényükben hordozzák a népet, s az emberiség legtisztább eszményei találnak helyet tudatukban. Ezek sohasem csak önmagukat, végső soron a többi emberéhez hasonlóan múlandó valójukat képviselik, hanem a világmindenség fényét, szárnyalását, szívét és eszét Nemzetük kebeléből indulnak, hogy az emberiség öntudatává váljanak, s egyetlen nyelven kimondott szavukat megérti minden nép. Ilyen költő Petőfi, a dühös Petőfi, a bölcs Petőfi, a legszeplőtlenebb lángolások Petőfije, aki oly hasonló Bălcescuhoz, a mi Balcescunkhoz, a legmerészebb emberi szárnyalások Bálcescujához, ahhoz a Bălcescuhoz, aki minden nép szabadságának és igazságának tudata. E líra hangjainak igazsága és szépsége éppen azért nem veszített ragyogásából, mert Petőfi Sándor az öntudat költője, aki nem a maga, hanem az Emberiség jövőjét kovácsolja és védelmezi. Mint választott a választottak között, Petőfi nemcsak egy századának nagy öntudatai közül. Ő maga az öntudat, az olthatatlan fáklya. (Bukarest, 1968. június.) i'^Cr J--Jf 1992. II. évfolyam, 3.(5.) szám 55E­GY VALLÁS V­AN A FÖLDÖN ZAHARIA STANCUEGYÜTT ÜNNEPELÜNK A nagy magyar költő, Petőfi Sándor halálának 120. évfordulója újabb alkalom arra, hogy hitet tegyünk a népek összefogása és testvérisége mellett, hogy felidézzük azokat a forradalmi hagyományokat amelyeknek folytatói vagyunk. Ezekben a napokban van Eminescu halálának 80. évfordulója is. Mint írónak, nagy örömömre szolgál, hogy ezt a két lángelmét Petőfit és Eminescut azzal a megbecsüléssel ünnepük meg nálunk, amely megilleti őket. (Bukarest, 1969. június.)

Next