Együtt, 1992 (2. évfolyam, 3-13. szám)
1992-01-01 / 3. szám
1992II. évfolyam, 1.(3.) szám id cBikTI KORTÁRSUNK - EMINESCU _Míg élt, a legteljesebb ismeretlenség és magárahagyatottság volt az osztályrésze, s hogy meghalt, egyszerre oly zajos ünneplés, oly messzemenő gondoskodás és mély hódolati Hát nem kegyetlen irónia ez?... S ha sírtam, amikor barátai és ellenségei, rajongói és irigyei eltemették aszent hársfa alá, nem halálát sirattam, gyötrelmes életét sirattam meg, s azt a megszámlálhatatlanul sok szenvedést, melyet a körülmények, az emberek és önmaga részéről kellett elviselnie ennek az érzékeny léleknek." Ion Luca Caragiale „A kevesek közé tartozom, akik még látták Eminescut hús-vér valóságban. Hét éves gyerek voltam. A Calea Victoriei-en pillantottam meg... Valaki sietős, heves léptekkel keresztülnyomult a tömegen, anélkül hogy bárkit kikerült volna. .Nini, Eminescu“ - mondta valaki, olyan hangon, melyre ma is emlékszem. Úgy látszik, a költő már kiszakadt tulajdon életéből és kóbor idegen lélekként élt. Akkor még nem tudhattam, kicsoda Eminescu, és az lett volna a természetes, ha elfelejtem a hallott nevet. Különös módon mégsem felejtettem el. Megragadt a fülemben, a megrökönyödés és - hihetőleg - a szánakozás hangárnyalatával együtt, mellyel kiejtették.” Tudor Arghezi "A két költő - Madách és Eminescu - a mi szellemi elődünk. Boldog vagyok, hogy kifejezhetem irántuk azt a tiszteletet, amellyel népeink nagy szellemeinek tartozunk. Korunk tanúi voltak. Rajtuk keresztül jobban megérthetjük azt a kort, minden bánatával, lázadásával és vágyaival. S az ő keserveikből merítjük napjaink energiájának éltető nedvét." Tudor Vianu :Huszonhárom éves koromban volt első találkozásom Eminescu verseivel. Az azóta eltelt több mint félszázad óta sokszor bejártam a világköltészet univerzumának általam elérhető minden naprendszerét.. Eminescu költészetéből is átplántáltam a magyar nyelv televényébe majdnem minden olyan költeményt, amelyről azt tartottam, hogy hajszálereiben olyan termékenyítő erők keringenek, melyek nem csak a világirodalom kincsesházát gazdagíthatják, de szebbé, zengőbbé tehetik a mi mindennapi életünket is” Franyó Zoltán I a nagyvilág lírai lángelméi között is az elsők egyike. Ahány tárgy eszébe villan, az önkéntelenül is alanyi költészetté változik. Kezében és eszmélésében minden verssé lesz: saját sorsa, népének története, az emberiség múltja és jövendője, a gondolat, az érzés, a sejtelem, a borzongás, az öröm, az iszony, az álom és a valóság. Költészet az ő világa, és a világ számára mindent magába ölelő költészet” Szemlér Ferenc „Csak aki sorait fordítani próbálta, tudja, hogy természetessége milyen összetett, s áttetsző tisztaságát mennyi színből keverte. Aki tolmácsolni akarja, úgy érezheti, mintha egy mesebeli vár építésére vállalkozott volna, egyedül. Mikor azt hinné, készen áll a bástya, észreveszi, hogy beomlott a kapuja és a belső: elérhetetlen. A hatalmas feladat • a munka kínjain túl • büszkeséggel tölthet el bennünket Mert éreznünk kell, hogy Európa szellemi történelme bízta reánk a lángelme birodalmának további bővítését a nyelvi határok ostromát az ő eszméivel.” Bajor Andor (Folytatás az 1. oldalról) Mintha a költő álmodó, szép, nagy szeme világítaná, ragyogná be az Eminescu univerzumát életre keltő festményt, az egész nagytávlatú kompozíciót Viorel Mărginean eredeti művészi remeklésének titka: a költő világát Eminescu szemével tudta látni és láttatni, az ő érzékenységével tudta érzékelni és érzékeltetni a patak zokogását, a nyárfaág remegését, a hulló hársfalomb suhogását az erdő hajladozását, a rengeteg sötétjét és regényes zegzugát, a csillagfény tóba hullását, Nap és Hold szikrázó fényét, a mélyvíz derengését, az idő hullámverését, föld és ég összhangját, halált és halhatatlanságot és mindenekfölött: a viszonzatlan szerelem előtti mécsgyújtást, a hihetetlen férfiszenvedést és csalódást Ez a páratlan színpadi festmény díszlet azért maradandó mű s azért ölelheti át - a legrangosabb művészi keretet biztosítva - eljövendő korok versmondóinak Eminescuestjeit, mert alkotója egyetemes értékű művészetével azt tárta fel, amiről Caragiale oly emlékezetes képletességgel beszélt hogy a festményen élő-előderengő, valósággal átsütő, perzselő tekintetben, a nagy, szép szemben - a lélek eme ablakában, odabenn mélyen - van valaki. Akit a fájdalom és magány csillaga hiábavonzott" tébolyba. S akinek az iszonyatos őrületben hiába töretett össze a hangszere... Mert csak azért is... mégis... mégis... ," fény és forróság és élet szép álmaként" élt s él ma is közöttünk. Kortársként, mint a román versírás és az emberség valóban szeplőtlen szentje. ÓDA (Antik versmértékben) (Odă în metru antic) Nem hittem, hogy halni tanulok egyszer; Mindig ifjan, bő köpenyembe rejtve, Álmodó szemem csak a nagy magánynak Csillaga vonta. Akkor szenvedés, te sajogva édes, Megjelentél hirtelenül utamban... S a halál ádáz gyönyörét fenékig Itta ki lelkem. Élen égek, mint az a régi Nesszosz, Vagy Heraklész méreg-itatta ingben, Nincs tengervíz annyi, hogy ezt az égést Oltani tudja. Mert saját álmom gyötör és jajongtat, És saját máglyám lobogása olvaszt... Új életre szállok-e fel ragyogva, Mint csodafőnix? Tűnjetek, ti megzavaró szemek már, Bús közöny, költözz a szívembe újra, S hogy szelíden halni tanuljak, adj te Vissza magamnak! 1883. december Áprily Lajos fordítása VIOREL MĂRGINEAN díszlete Ádám Erzsébet De ce nu-mi vii? című előadóestjéhez