Élet és Irodalom, 2012. január-június (56. évfolyam, 1-26. szám)

2012-06-15 / 24. szám - Payer Imre: Világárnyék; Mentén; Valami spájzban, ott • Versek (14. oldal) - Csabai László: A harmadik napon • Tárcatár (14. oldal)

PAYER IMRE: Világárnyék (Feléd rohantában) Mechanikus félhomályban szürke világárnyék rohan. Ahogy rohan, fut az árnyék, ahogy feléd rohantában minden szürke lesz, vakszürke, mintha lakatlan cellába besüvöltő szélviharok fraktálszerű villódzása. (A vak hajléktalan) A Nyugati aluljáróban hajléktalan kereng vakon. Tapogatózik a magasba. Körbenfigyelő tekintetek. A szemek felé kereng a vak. Egyszerre rájuk mered. Beleüvölt az arcukba! Felnyílik a tér. Égbetépett látás? Vagy csak a saját örvény hangzik át, vakon, egy még mélyebb örvénybe záródás pillanatában? (­Holdfény utca, Babics­ák) Holdfény utca. Plafont érő karácsonyfa. Babicsák. Ott lakik a félemeleti gangon, a cselédlépcső mellett. Egyedül. - Mennyit ér a szenvedés, ha menny­plafonig ér az Isten fája?! - káromkodik Babicsák. Végül eljön, aki kínját megenyhítse. Levága az arcáról hangját. Tátogj. Tátogj. Süketítse meg a világot a hangtalan üvöltés! Valami spájzban, ott Valami spájzban. Ott van az öröklét. Oda lehet rámolni. Besuvasztani, ahogy pókfonál remeg a halk-józan ragyogásban. Oda lehet pakolni. Olykor elővenni, leporolni, kiállítani a szefénybe, s utána celofánba bújtatva újra visszatérni a világot a homályos stelázsb­a. ÉLET ÉS­# IRODALOM 14­ ­­4 TARCATAR - Csabai László A harmadik napon A rudas folyton a nyakát forgatja. Pedig hideg van még a bö­gölyökhöz. „Rossz gondolatot akar kirázni a fejéből?’ - érti meg a ló szándékát Kisbolond Lojzi. (Aki lám, egyáltalán nem bolond, ragadványnevét apja, Bolond Lojzi után kapta.) Csap egyet az ostorral, mire a rudas kilép, s ezzel ránt egyet a nyer­gesen. A kibillent egyensúly megrázza az utasokat, akik, ha nem akarnának is, rábólintanak a ló és Lojzi gondolataira. Ki­véve a családfőt, Lechler Bandit. Mert ő derekára tekert vizes ruhával fekszik, hanyatt fordulva a szekérderékban. Kínzott homlokát két kezével támasztja. Giza, a felesége meg a két lá­nya, a tizenegy éves Annus és a tízéves Manyika a saroglyá­­nak dőlve nézi apjuk szenvedését. A rudas még mindig a nya­kát veti. Lechler Bandi két hete érkezett haza második útjáról. Első alkalommal, még gyermekkorában, négy napra ment el a gá­­vavencsellői rokonokhoz. (A nyírségi svábok az ötödízigleni leszármazást is számon tartják.) Másodjára Denverbe hajó­zott, vonatozott el. Tíz évre, Giza pálinkát önt a zsebkendőjére, és a férje homloka fölé hajol. Letörölgetné, de a férfi dühtől és fájdalomtól véres szem­mel tolja el magától. Giza visszaül. A zsebkendőjét gyűröge­­ti. A szilvapálinka szaga terjengeni kezd, mint ahogy az út­­széli árok leheli ki magából az enyhe idő beköszöntével gyors rothadásnak indult növényi és állati tetemek bűzét. Nyúlós­csúszós az út és az egész határ. Lechler Bandi megírta, hogy hazatér, de azt nem, pontosan mikor. Nem akarta, hogy nagy cécóval fogadják. Meg még maga sem tudta, tényleg lesz-e ereje útra kelni. Este érkezett meg. Giza összeroskadt, mikor ura belépett a szobába. Dado­gott, tördelte a kezét, aztán nekiállt vacsorát készíteni. Már készített aznap vacsorát, de azt megették. A két lány az ár­nyékszéken volt. (Manyikénak volt szüksége és Annus elkí­sérte, mert a kicsi fél a hidegtől és a sötétségtől.) Aztán mind­annyian asztalhoz ültek. Az anya és a két gyermek nem nyúlt a libazsíros cinkéhez. Bírtak volna még enni, de a bűntudat nem engedte, hogy a feltétlen szükségesnél több élelmet ve­gyenek magukhoz. Bandi is óvatosan kanalazott, tudta, élet­­veszélyes dugig tömni az otthoni ételtől elszokott gyomrot. Haltak ebbe bele már háborúból és amerikázásból hazatér­tek is. Vacsora után lefeküdtek. Bandi, meghallván a lányok egyenletes szuszogását a pitvarból, Giza felé fordult. Aktus közben olyan üres­ szárazon ropogtak az asszony csontjai, mint a kukoricaszárak a kemencében. Mikor a férfi lefordult róla, Giza rémült arccal imádkozott, hogy a másiknak ne legyen még egyszer kedve a dologhoz. (A tíz évig tartó gazda nélkü­li keserves küszködésre az mégis enyhülést adott, hogy leg­alább nem kellett elviselnie a férfi testi kívánságait.) Aztán Giza arca megnyugodott. Megint összekulcsolta kezét, de most már hálaimat rebegett. - Hát hazajött végre az én em­berem, újra együtt vagyunk! - mondta Bandinak, és megcsó­kolta a vállát. Bandi arra gondolt, hogy a ma először látott Manyika vonásaiban felismeri a sajátjait. Ami megnyugtató. A szekér Orosnál kapaszkodik ki végre a sárból. A jármű mozgása kiegyensúlyozott lesz. És felgyorsul. A macskaköves úton viszont fület sértően csattognak a patkók. - Odaadom mindenemet! Mindent, amit az amerikás pén­zemből szereztem. A telket a dollársoron, a harminc hold föl­det, a vetőgépet. Csak könyörgöm, mentse meg az életemet! - rimánkodott Bandi álmában Jósa doktornak, a már két éve halott híres nyárligeti sebésznek. - Mit kezdjek magával?! - felelte szokásától eltérő ingerült­séggel Jósa. - Hozták volna be időben! A kilyukadt vakbél­lel nem lehet játszani. Lechler Bandi már érkezése másnapján földet vett. Nem jó a pénzt sokáig hordozni, megszagolják a gazemberek, és le­ütik. Bandiék könnyes szemmel állnak a Nyulas-dűlői hatal­mas parcellánál. Nem lehet felfogni, hogy az már az övék. „Ezért érdemes élni!” Mellettük Tóth Berci áll. Nagygazda. Exnagygazda. Leégett házának és pajtájának újjáépítése apasz­totta el annyira a vagyonát, hogy földet kényszerült eladni. Berci kiköp, és elátkozza azt a birtokot, amit harminc év kín­keserves spórolásával ragasztgatott össze. Köblöst a köblös­höz. „A, nem érdemes élni! Meg kell dögleni!” Bandi az egyháznak is adományoz. „Sose tudni, hátha még­is, mégis van ott fönn valaki...” Mikor a mise a meakulpához érkezik, becsukják szemüket. Giza férjét látja maga előtt, ahogy patyolat ingben, kemény szárú, csillogó csizmában virágva­sárnapkor majd végigvonul családjával a főutcán. Bandi le­zárt szemhéja mögött azt a kis indián asszonyt látja, akivel hat évig élt együtt Denverben. Aki a fő ok volt, hogy egyre halasztgatta hazatértét, a kis indián asszonyt, akivel már úgy élt, hogy otthon volt neki Amerika is. A kis­asszonyt, akit ta­lán soha többet nem lát. Ekkor kinyitja szemét fájdalmában. És nem csak a gondolat fájó. Szúrást érez jobb oldalt, a me­dencecsontja fölött. A kórházbejáratnál torlódás. Elöl egy ló rúgkapál. Embe­rek szaladnak össze. -Jobban járunk, ha bevisszük kézben - mondja Kisbolond Lojzi bölcs elhatározással -, és lecsapja a saroglyát. Bandit a kocsi végébe húzzák, ott a lányok még tolnak rajta egyet, s így belehull Lojzi és Giza összekulcsolt kezébe. Az asszony­nak már az első lépése is megremeg. Nem bírja a cipelést. Rá­adásul alacsonyabb, mint Lojzi, így Bandi az ő irányába dől. A bejárat mögötti parkocskánál végleg elfogy az ereje, férjét le kell tenni a fűre. Bandi feje az utolsó hófok­ra esik. Lángoló arcának jót tesz a hűvösség. Lázálmában már összekeverednek benne a va­lós történések és az emlékek, de azt látja, hogy fehér ruhás markos legények hordágyra helyezik. Giza, Lojzi és a két gyermek pedig elmarad. Giza a ruháját rángatja tehetetlen­ségében. - Ha a harmadik napot kibírja, megmarad! - mondta Or­­govánné az ítéletét, mikor a templomi rosszullétből magához tért Bandi. Mert Napkoron ezt a törvényt vallják. Ha mérges darázs csípett meg, ha kasza állt a vádliba, ha kiütés kezdi el­borítani a testet: „Ha a harmadik napot kibírja, megmarad.” Orgovánné hideg vizet, meleg vizet, teát, pálinkát itat Ban­dival. Pálinkát tölt a vizes ruhára is. És várnak. A harmadik nap hajnalán Lechler Bandi álmot lát. Fel van bontva a hasa, szét vannak választva szervei, mint ahogy a böllér rendezge­ti a belsőségeket. Vér mindenütt. Jósa doktor a kezét mossa, és azt dörmögi szokásától eltérő ingerültséggel: - Mit kezd­jek magával?! Bandi felébred, és fröcskölve kezdi káromolni Istent és az asszonyokat. És követeli, hogy azonnal kerítsenek szekeret. Giza és Orgovánné megretten. Nem az istenkáromlástól. Hal­lanak olyat eleget. Hanem attól a szótól, hogy orvos. Mert az már a halált jelenti Napkoron. De még annak is a legrosszabb fajtáját. Ha már úgy áll a dolog, hogy orvoshoz kell menni. Lechler Bandi fehér teremben, platinafényű műszerek kö­zött fekszik. Az ajtó nyitva. Motozás, suttogás hangja jön be a vizsgálóba. Ezt képzelheti is. De azt a fájdalmat nem, mely úgy oldalba döfi, hogy féloldalt veti magát és összegörnyed. S mikor a halál végre megunja a játékát, engedi, hogy Bandit átölelje a kis indián asszony. (goc ) Mentén Elhagyott sín mentén lohol és baktat. A vasvonalhoz képest, és mégse. Mindig a közelre mered. Motyog magában. * A töltés kövein pókok, legyek, szemétdarabok, lépések emléke nyüzsög, kék távlathegyeken semmi se mozdul. *Ez az élet nem az én életem. Recés, homályos üvegen keresztül szüremlik át, mi lenne. Az igazi. Ez csak egy próba, edzés, készülődés, s ahogy vége­­ elkezdődik----­ ­ 2012. JÚNIUS 15.

Next