Élet és Irodalom, 2012. január-június (56. évfolyam, 1-26. szám)

2012-06-15 / 24. szám - Markó Béla: Mi is az a Balkán? (avagy Ion Luca Caragiale és a sors) • Feuilleton (13. oldal)

2012. JÚNIUS 15. ÉLET Ést#.___________................................­........ .13 IRODALOM i­á­z­ ületésem óta, immár több mint hat évtizede ott élek a kulturális Balkán határvidékén, jövőlátó magyarok örök „tatárpusztáján”, Erdély keleti-délkeleti régiójában. Emellett az utóbbi huszonkét esz­tendőben időmnek és energiámnak elég nagy részét a földrajzilag már a Balkán-félszigeten kívül elhelyezkedő, de történelmében és kul­túrájában mégis szervesen odatartozó román Regát központja, Bukarest emésztette fel. Nem­csak egyéni sorsomat, hanem közös erdélyi lé­tünket is döntő módon befolyásolja jó ideje az a mentalitás, amely leginkább ebben a város­ban érhető tetten, és amely a Balkán, Levante és Bizánc különös, csípős, fűszeres, ricsaros ke­veréke, túlápolt és ápolatlan nők meg férfiak állandó kavalkádja. Érthető tehát, hogy oda­­kerülésem - félig-odaköltözésem, de soha-meg­­nem-honosodásom - kezdetétől izgat a balká­­niság titka, és hogy egyáltalán van-e ilyen ti­tok, vagy csak egy előítélet rabjai vagyunk ezút­tal is. Nos, előítéleteken innen és túl, van sze­rintem egy alapvető szemléleti sajátosság, em­ber és világ, ember és társadalom viszonyának egy olyan rendszere, amely minden mástól meg­különbözteti a Balkánt. Az individualistaként egyszerre dicsért és kárhoztatott Európától és a kollektivistaként lefitymált Ázsiától is. Van, persze, balkániság. Csak nem úgy! Mindany­­nyian hajlamosak vagyunk a saját rend- és tör­vényértelmezésünket abszolútnak tekinteni, és ehhez képest a másfajta rendszereket egysze­rűen rendetlenségnek látni. Vagy legjobb eset­ben valamiféle paródiának, csak félig-meddig komolyan vehető utánzásnak. A Balkánról is az a közkeletű vélekedésünk, hogy hozzánk képest, akik még mindig osztrák-magyar bü­rokraták vagyunk, tulajdonképpen az össze­visszaság, a szabály- és törvénynélküliség vilá­ga. Kézenfekvő, hogy alapvetően a szabályok­hoz való viszonyunkban van a különbség, de az igazság tapasztalatom szerint sokkal bonyo­lultabb, mint gondolnánk. Elsősorban is semmiképpen sem a szabály­ról vagy törvényről kellene beszélnünk mint életvezetési, együttélési stratégiáról, hanem a sorsról. Pedig a különbség valóban a szabá­lyokhoz való viszonyulásban érhető tetten a leglátványosabban, például a városi közleke­désben. Ha valaki, mondjuk Budapesten, úgy kezdene közlekedni, mint Bukarestben, akkor valószínűleg hamarosan tömeg­karambolt okoz­na, mert a hirtelen sávváltásokat, az utolsó pil­lanatban eldöntött irányváltoztatásokat, a kéz­felemeléssel jelzett bekéredzkedéseket vagy az egyáltalán nem is kommunikált gyors átsoro­lásokat nem viselné el a szabályokhoz mereven ragaszkodó közép- vagy nyugat-európai forga­lom. Hiszen ott még a humánusnak tűnő meg­egyezéses elsőbbségadás is szabállyá fagyott réges-rég, az úgynevezett cipzár-elv szerint: egyet beengedek, de csakis egyet. Ha egyet sem engedek be, érzéketlen alak vagyok, és ugyanúgy zavarom a közlekedés megnyugta­tó ritmusát, mintha kettőt vagy hármat is elen­gednék. Vagyis nálunk - nálunk, „nyugatib­baknál” - az alkalmi megegyezés lehetőségét is pillanatok alatt felváltja a közmegegyezés, tehát a szabály. A Balkánon nem. Meg kell mondanom, hogy a végkimenetel érdekes mó­don nem sokban különbözik, és bármennyire is meglepő, több koccanást vagy ütközést Bu­karestben sem látni, mint Budapesten. Persze, ha az általános adrenalinszintet is mérhetnénk, akkor minden bizonnyal nem lenne ugyanaz az eredmény mindkét esetben. De visszatérve ahhoz a kérdéshez, hogy mi a Balkán titka - mint túlélési stratégia -, ismétlem, hiba volna ennél a szó szoros értelmében az utcán heve­rő témánál megmaradni, ahelyett, hogy mé­lyebbre ásnánk, és magáról az elrendeltségről, a teológiai értelemben vett sorsról beszélnénk, nevezetesen arról, hogy miképpen látják ezt a Balkánon, illetve máshol Európában. Mégsem filozófusokat, hanem elsősorban írókat hívnék segítségül egy ilyen összehason­lításhoz, bár ez természetesen hosszabb neki­futást igényelne. Éppen ezért most csak a bal­kániság legprecízebb diagnosztájáról próbá­lok szólni, a tényleg zseniális román színmű­íróról és novellistáról, Ion Luca Caragialéról, akinek kétszeres kerek évfordulója van az idén, százhatvan éve, 1852. január 30-án születetett egy Dâmborga megyei faluban, és száz eszten­dővel ezelőtt, 1912. június 9-én halt meg ha­zájától távol, berlini házában. Életének ritmus­­talansága hasonlít műveinek katarzis-nélküli­ségéhez: már indulásától elismert író, bár egy­két színházi bukásban is része volt, és ugyan­akkor mindennel megpróbálkozott, de látszó­lag semminek nem volt finalitása a pályáján. Volt színházi súgó, tanfelügyelő, tisztviselő többször is, újságszerkesztő, laptulajdonos, he­lyettes tanár, működtetett sörházat, aztán egy váratlan örökség révén Berlinben telepedett le. Akárcsak Farsang című színdarabja, az élete is tele van jelmezzel, és talán legkeserűbb tapasz­talata is egy ilyen tragikomédia, amelynek egyébként magyar vonatkozása is van: egy C. A. Ionescu-Gion nevű fiatal újságíró úgy tesz hírnévre szert, hogy plágiummal vádolja Ca­­ragialét, aki szerinte Kemény István magyar író Balszerencse című színdarabját másolta le egyik drámájában, a Megtorlásban. Bár abban a korban állítólag Kemény István nevű magyar író nem is létezett (hirtelenjében, felületes ke­reséssel én sem bukkantam a nyomára), és alap­fokon az újságírót el is ítélték rágalmazásért, a fellebbvitelkor váratlanul felmentették, és to­vább folytatta a neves író elleni hadjáratát. Az­tán Caragiale utókora is paródiává lett időről időre, például azáltal, hogy azt rebesgetik, Bu­karestben levő, ide-oda költöztetett, most a Maria Rosetti utcában álló egészalakos szob­ra, amely Constantin Baraschi munkája, való­jában egy ötvenes évekbeli fel nem állított Le­­nin-szobor testének és egy Caragiale-fejnek az összeillesztéséből született. A szobor tartása tényleg kísértetiesen emlékeztet egy-két ismert Lenin-fotóra, de akár igaz ez, akár nem, min­denképpen jellemző ennek a zseniális írónak - a korabeli román közélet könyörtelen kriti­kusának - a sorsára. Vagy „sorstalanságára”? Mert legszívesebben valóban hasonlítgatás­­ba fognék most: például Franz Kafka kisem­berének, Josef K.-nak a sors szürke iszapjával való birkózását vagy Kertész Imre tárggyá alá­zott emberi lényeinek a saját egyéni sorsuktól való megfosztottságát vetném egybe Ion Luca Caragiale végtelenül szabad és ugyanakkor végtelenül értelmetlen életet élő hőseivel. Ők ugyanis tudnak a sorsról, Franz Kafka vagy Kertész Imre hőseitől eltérően látják a végze­tet, de a történetük mindig arról szól, hogy va­lamiképpen sikerül elkerülniük azt. „Kreatí­van” viszonyulnak az isteni szabályrendszer­hez, mint a bukaresti forgalomhoz a gépkocsi­­vezetők, akik egyébként ugyanolyan jól isme­rik a közlekedési szabályokat, mint a budapes­tiek vagy a bécsiek. Nem a zűrzavar, hanem ez a különös „kreativitás” különbözteti meg a Bal­kánt tőlünk, és aki azt hiszi, hogy ezt most ép­pen lenézően, ajábiggyesztve mondom, téved: se jobb, se rosszabb, csak más. Ha csupán az utóbbi évszázad politikai hozadékát nézem, akkor mindenképpen eredményesebb ez a bal­káni stratégia. De ebbe most nem érdemes be­lemenni, mert túlságosan messzire vezetne. Láttam nemrég egy élvezetes Caragiale-elő­­adást, a Zűrzavaros éjszaka interpretációját a Ma­rosvásárhelyi Művészeti Egyetem tehetséges hallgatóitól, és miközben nagyokat nevettem én is az ötletes fordítói vagy rendezői poéno­kon (már a cím is: Zűrzavaros éjszaka!), el is gondolkodtam azon, hogy ez mégsem az iga­zi, mégsem az, amit Caragiale akar, itt élünk ezen a „tatárpusztán”, és mégsem értjük telje­sen a balkáni társadalomfelfogás - vagy ha ez túl komolykodónak tűnik, egyszerűen: élet­mód - lényegét. Ugyanis mi olyan művekként olvassuk a Caragiale-darabokat, mint amelyek­nek van kezdetük és végük, bármennyire is pa­­rodisztikus ez a vég. Elvárjuk, hogy legyen ka­tarzis, illetve legalább valami változás, valami end, ha esetleg nem is egészen happy. Holott ép­pen az a lényeg, hogy akár Az elveszett leves,, akár a Leonida naccsás úr és a reakció, a Farsang vagy a Zűrzavaros éjszaka irányát (és irályát) nézzük, mindegyik egy tökéletes kör. Ezek nem Shakes­peare, nem Moliére komédiái, és nem is Mro­­zek abszurdjai, mert ott a sors valami módon beteljesül, itt, Caragialénál pedig kijátsszák a sorsot. Kissé sarkítva és nagyot mondva persze azt állíthatnám: Közép- és Nyugat-Európa in­kább sorsbeteljesítő, a Balkán sorskijátszó stra­tégiákat követ. Tudom, mindez nem ilyen egy­szerű, de tessék mégis megnézni a román író életművéből szállóigévé lett kiszólásokat (sa­ját magyarításomban idézem, részben restség­ből, de inkább azért, mert érzékeltetni szeret­ném az aforizmatikus jelleget­, például az áru­lásról: „...ha árulás, hát legyen, de mi is tud­junk róla!”; az alkotmánymódosításról: „...mó­dosítsuk, rendben van, de akkor ne változzék semmi; vagy ne módosítsuk, ez is rendben van, de akkor viszont változtassunk itt-ott, éspedig (...) a lényeges pontokon...”; a román iparról: „A román ipar csodálatra méltó, nagyszerű, csakhogy egyáltalán nem létezik”; a román vál­lalkozókról: „Iași­ban nincsen egyetlen román­­kereskedő, egyetlenegy sincs! (...) Ennek elle­nére az összes bukott kereskedő zsidó! Magya­rázzák meg nekem ezt a jelenséget, ezt a rej­télyt, ha szabad így kifejeznem magamat! (...) Meddig tűrjük, hogy ne legyenek meg nekünk is a saját bukottjaink?” (Az idézetek Az elveszett levél című vígjátékból vannak.) Jóllehet sok ki­váló fordítás született, szinte lehetetlennek tű­nik visszaadni a Caragiale-művek román nyel­vének szándékolt hozzávetőlegességét, a fo­lyamatos „sávváltásokat”, „bekéredzkedése­­ket”, amelyek szerzőjük egészen kivételes nyelv­kezeléséről tanúskodnak, azt is mondhatnám, hogy Caragiale a modern nyelvkritikai szem­lélet egyik előfutárának tekinthető. Egy velejéig romlott, félművelt politikai­gazdasági elit szatírája mindegyik szöveg, a vígjátékok, a novellák és a karcolatok is. Ám témától függetlenül a lényeg: nincsen megol­dás, és nincsen feloldozás. Végig úgy tűnik, hogy a hűtlenek, a demagógok, a szélhámo­sok, zsaroló ügyvédek, félrelépő asszonyok, álnok barátok, karrierista hírlapírók, korrupt politikusok le fognak lepleződni, és egy fel­szabadító nevetéssel elsöpörhetjük őket, de ez soha nem következik be. Végül is ők nevet­nek rajtunk, és folytatják tovább kisded játé­kaikat. Ismerik a sorsot, látszólag alávetik ma­gukat neki, de tulajdonképpen az utolsó pil­lanatban mindig „sávot váltanak”, és ha „elő­­felé” éppen piros a lámpa, jobbra vagy balra térnek. Ez a Balkán. Ez a Balkán? Vagy ezek vagyunk mi? Rövid és minden bizonnyal balkánian „ren­detlennek” tetsző eszmefuttatásomat egy né­hány évvel ezelőtti esettel szeretném megfe­jelni, amit egyébként időről időre el szoktam mesélni a Balkánról érdeklődő barátaimnak. Fekete hivatali gépkocsimban - hiszen mife­lénk még minden hivatali autó kötelezően fe­kete - a szűk bukaresti mellékutcákon kanya­rogtunk, vagy inkább száguldottunk, valami­lyen sürgős cél felé - hiszen mifelénk még min­den hivatali cél sürgős -, amikor átszaladt előt­tünk az úttesten, egyébként biztonságos tá­volságra tőlünk, egy fekete macska. A gépko­csivezető pillanatnyi habozás nélkül akkora féket nyomott, hogy éppen csak be nem ver­tem a fejemet a szélvédőbe, és hirtelen le is húzott a járdaszélhez, még mielőtt a fekete macska átkelési vonalát elértük volna. Az utá­nunk jövő gépkocsi meglepetten elrobogott mellettünk, és ily módon elsőként szakította át a képzeletbeli célszalagot. Fiatal, barna nő ült a volánnál, egy szemvillanásig láttam még az arcát, összeszorított száját. Román gépko­csivezetőm elégedetten felém fordult, cinko­san rám hunyorított, már-már kacsintásnak is nevezhetném. - Megoldottuk a problémát! - mondta. Aztán továbbindultunk. A nő köz­ben már befordult a sarkon, és én azóta is fék­csikorgást, ütközést, sikoltozást vélek hallani a másik utcából, mint egy dilettáns prózaíró, aki mindenképpen be akarja fejezni a törté­netet. Pedig attól tartok, hogy ez a történet befejezhetetlen. Akárcsak Ion Luca Caragia­le mellbeverően aktuális életműve. Hiszen máig sem tudom, hogy végül is tényleg meg­­oldottuk-e a „problémát”. MARKÓ BÉLA: Mi is az a Balkán? (avagy Ion Luca Caragiale és a sors) Swierkiewicz Róbert munkája FEUILLETON

Next