Ifjúmunkás, 1964 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1964-06-11 / 23. szám

öltő halálának év­fi fordulójára emlé­kezünk. Nem évfordulók ünnepi hangulata az, ami megtartja az­ emlékezetben s életre, új életre kelti a háromnegyed százada elhunyt alkotót. Kö­zöttünk van ma is, éber szemmel figyeli tet­teinket, gondolkodó elmével fejlődésünket, és szép szavakkal gyönyörködtet és biztat. Mert szavai, a szép szavak, hasznos akarat hordozói, szépség s igazság pedig szívügye mindig a dolgozó embernek, a dolgozók álla­mában pedig : közvagyon. Eminescu mindmáig a legnagyobb román költő. Az idő, mely örök feledésre kárhoztatja a kicsiket, egyre elevenebb fényben ragyogtatja meg a nagyok erényeit. Azokét, akik nem a di­csőséget szomjú­­hozzák, hanem az igazságot, kiket nem a könyvek érdekelnek, ha­nem a valóság, akik nem a köny­­nyű életet haj­­hásszák, hanem a nép gondjaival­­bajaival kelnek­­feküsznek, vállal­ják a közös sor­sot, közös harcot, szavaikkal erőt öntenek a lelkek­­be és életben tartják a reménységet. Eminescu ilyen volt. Élete-halála ezért köz­ügy. Finnyáskodó irodalmár-divatocskáknak nem hódolt be : egyszerűség és igazság és szép­ség egytestvérek, vallotta. A nép gondjairól nem lehet a szalonok finom nyelvén írni — , lí­rája ízes, színes, gazdag népi hangon szólal meg, s oly magas művészi szinten, hogy mon­dandója az egész világ érdeklődésére számot tarthat. A történelmi fejlődés irányát felismervén, felismerte azt is, hogy e haladásért harcolni kell; legjobb műveiben az öntudatos forradal­már szenvedélyével kiáltja világgá, hogy a régi rendet le kell rombolni, s küzdelemmel kivívni az igazságos új világot. Aki a haladásért harcol , fiatal marad mind­örökre. Ezért ünnepelheti és ünnepli most az egész ország Eminescuban a kortárs költőt, a nép ügyének igaz hívét. A Román Népköztársaság Palotájának új kórtermében június 9-én megnyílt az Emil .Io­nescu-emlékkiállítás, mely kronologikus , sorrendben mutatja be nagy költőnk éle­tének, munkásságának főbb szakaszait. Az első Eminescu fordítások német nyelven, Lip­csében jelentek meg, az 1881-ben kiadott Rumä­nische Dichtungen című antológiában, amely a költő húsz legjelentősebb versét — többek között a Harmadik és Negyedik levelet - közölte külön­böző folyóiratokban 1883-ban, 1884-ben, 1887-ben, 1889-ben, 1890-ben, 1891-ben, 1892-ben szólalt meg németül Eminescu egy-egy verssel. A legelső né­met nyelvű kötetet 1892-ben jelentette meg Em. Grigorovitza, ezt követi 1913-ban egy költemény- és novellakötet Maximilian W. Schroff tolmácsolá­sában (Gedichte, Novellen). 1925-ben jelenik meg Bukarestben az N. N. Botez fordította Gedichte, majd 1932-ben egy újabb verseskönyv, Viktor Orendi-Hommenau válogatásában. Ugyanebben az évben adja ki Franyó Zoltán a Román költők antológiáját. 1937-ben Konrad Richter kinyomtatja fordításait Lipcsében és Jénában. Ezt követi 1950- ben a Bukaresti Állami Könyvkiadó gondozásában megjelent verseskötet (Gedichte). 1955-ben azo­nos címmel tíz műfordító tolmácsolásában jelen­nek meg Eminescu versek. Alfred Margul-Sperber költő szintén az Eminescu-fordítók közé tartozik (Gedichte, 1957). Időrend szerint az olasz a második nyelv, amelyre lefordították Eminescut. Ifj. Canini 1887- 1890 között Velencében kiadott négykötetes gyűj­teményes verseskötetében - Il libro dell‘ amore — két Eminescu-szonett és az Óhajtás című vers is helyet kap. Romeo Lavera a Grammatica rumena­­ban (Milano, 1892) a Kint megremeg a nyárfaág... című vers prózai változatát közli. Pier Emilio Bossi tolmácsolásában a folyóiratokban szórvá­nyosan lát napvilágot egy-egy költemény. Az első olasz nyelvű Eminescu-kötet - Poesie - 1927-ben jelenik meg Firenzében Ramiro Ortiz fordításában. Ez máig a legteljesebb Eminescu-kiadvány. Ezt követték a Válogatott versek (Poesie scelte, Mo­dena, 1941) Umberto Cianciolo fordításában, majd pedig az Antologia della poesia romena, Mario de Michele és Dragos Vranceanu tolmácsolásában (Firenze, 1961). Eminescu művének első találkozása a francia nyelvvel időrend szerint a harmadik volt, éspedig a Könnycsepp királyfi (Bel enfant de la larme, Paris, 1890)­­ című mesével. Húsz­ év múlva, 1910-ben jelennek meg az első vers-átültetések, Marguarite Miller-Verghi jóvoltából, aki 1938-ban újabb kötetet ad ki; ebben megtalálni mindazokat a verseket, amelyeket a Maiorescu-féle Vita kiadás közölt. Eminescut franciára fordította még L. Bor­ral (Poémes Choisis, Paris, 1934), S. Pavés (Poesies, Bukarest 1945) és Hubert Juin (Quatre p°émes, Paris, 1958). Egy Brüsszelben, 1960-ban megjelent antológiában Robert Vivier hat Eminescu versfor­dítása lát napvilágot. Magyarul először a Szilágysomlyó című folyó­iratban három verssel jelentkezik Eminescu 1890- ben. Ezt követi 1934-ben a Kibédi Sándor fordította verseskötet, majd 1947-ben Jékely Zoltán fordí­tásai. Az 1950, 1954, 1955, 1961 -es évek újabb Eminescu kötetek megjelenési évei, ekkor Dsida Jenő, Kakassy Endre, Franyó Zoltán tolmácsolá­sában jelennek meg Eminescu versek. 1961-ben Franyó Zoltán Költemények... Poesii címen két­nyelvű kötetet bocsát közre. Az idegen nyelvű fordítások közül az orosz a leg­teljesebb. Az első kötet­­ Sztyihi­n 1950-ben jele­nik meg Moszkvában, I. Kozsevnyikov tolmácsolá­sában. Ugyancsak ő a fordítója az 1958-as, 115 verset tartalmazó gyűjteményes kötetnek Bolgár nyelven 1905-ben jelenik meg Eminescu­­vers, éspedig a Szegény Dionit elmélkedései. 1920-ban néhány verset svédre is átültetnek; a leg­régibb spanyol kiadás 1921-ből,­­ Poemos del Cernautsi­­, a második 1958-ból származik. Ez Utóbbi Maria Teresa Leon és Rafael Alberti költő munkája. 1922-ben jiddisre is lefordították Eminescut, 1927- ben cseh és szlovák nyelvre, míg 1929-ben al­bánra. E. Sylvia Pankhurst és I. G. Stefanovics 1930-ban kiadják Londonban a Poems of Mihail Eminescu című kötetét,­­melyet 1938-ban kettő is követ; ezek Bukarestben, illetve Kolozsváron jelennek meg, Dimitrie Cuclin és P. Grimm fordításában. Emil Zegadlovici lengyel költő 1931-ben egy an­tológiában mutatja be Eminescut a lengyel olva­sóknak (Tematy Rumunskie), míg 1932-ben füzet­alakban jelenik meg Az esti csillag; ezt követi 1933-ban egy értékes válogatás. Japán nyelvre 1936-ban fordították le az Esti kürtszót és Az esti csillagot. 1937-ben görög nyel­ven jelenik meg az Időm, amint száll... A mese­beli királyleány és három költemény a Görög költők Lapjában (A tó, Csak egy vágyam maradt, Magány). Válogatások jelentek meg ukrán, grúz, szerb, örmény, héber nyelven is. Folyóiratokban kínai, arab, latin és indonéz nyelven is megszólalt Emi­nescu. A jelenlegi adatok szerint Eminescu műveit eddig 25 nyelven tolmácsolták. *)Megjelent a Viola Rominească 4-5-ös Eminescu számában. (Részlet) Mért lennétek a hitvány vagyon rabszolganépe, Ha munkátok fejében kenyérre sem marad ? Mért kapjatok nyomort és halálos kórt cserébe, Míg ők a mennyben élnek, mulatva és henyélve, S meghalni rá sem érnek a sok gyönyör miatt ? El is felejtitek, hogy szám s erő­ttétek? Akarni kell, s a földet ti osztjátok fel itt. Ne rakjatok falat már a kincsük rejtekének, Ti ültök majd mögötte, ha egyszer észretértek S ti is élvezni vágytok az élet élveit. A dúskálókat óvja a törvény ős hatalma, ők habzsolják a nektárt, övék mindaz, mi kell . Virágzó lányok ezrét a kéjenc-had legalja Hiszékeny eszközökként vad orgiákba csalja, Szűz bájukat kivénhedt gazok senyvesztik el. S ha kérdeznétek akkor, hogy béretek mi lészen ? Robot — miből az úrnép gyönyörben fuldokol. A bér — örök rablét, sós könny avas kenyéren, A meggyalázott lányok szegény fejére szégyen. Ott minden kincs — itt semmi , ott menny — emitt pokol. Fütyülnek ők a jogra ! — erényük léha érve : Ha van, mi kell... A törvény csak nektek A büntetések átka csak rátok van kimérve, Lesújt a kézre, hogyha derűs javakhoz érne, A legszörnyűbb nyomornak sem ad bocsánatot. Törjétek össze végre a jogtipró uralmat, Mely mindent kétfelé oszt : itt dús, ott nincstelen. Ha már, ki egyszer meghalt, jogos bért úgyse kaphat: Vegyétek el a földön megszolgált jutalmat, Itt mind, de mind egyenlő, testvéries legyen ! Franyó Zoltán fordítása Látod, a fecske útrakél, hull a sápadt diólevél , deres a szőlő, őszre jár — ó, jössz-e már, ó, jössz-e már ? Szilágyi Domokos A költő emlékezete Elena Piru EMINESCU KÜLFÖLDÖN ’) szánatott. Karomba veszlek itt megint, míg szemem szomjan rád tekint s fejem válladon elpihen szép szelíden, szép szelíden. Hányszor bolyongtunk, édesem, e völgy ölén s a réteken ! S fölemeltelek, drága társ, hogy messze láss, hogy messze láss. Vannak e földön mindenütt szép nők , szikrákat szór szemük, de mint te, oly kedves, komoly nincsen sehol, nincsen sehol. Te vagy a lelkem, életem , tündökölsz tisztán, fényesen , hol is találnék csillagot, mely így ragyog, mely így ragyog ? Késő ősz van, csillan a dér, halkan csőrren a holt levél, didereg a puszta határ — Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már ? Képes Géza fordítása minescuról először apámtól hallot- K­­tam. Sokszor vitt el magával sétán­­g­ni, és a hosszú barangolások során SS verseket is mondott. Álltunk a folyó­k füzes partján és én borzongva hall­­£ gattam : „Az én apám reggeltől es­­­­tig izzadva lót-fut, robotol...“ £ Egyszer, hogy estbe hajlott a délu­­£ tán, s a hidak fölött kigyulladt a ...... ■••••• vacsoracsillag, mintha éppen a fé­nyes üzenetre válaszoltak volna szavai : „A csil­lagig, mely este kel...“ Hazamentünk, elővettük az Eminescu-könyvet s elolvastuk tüzetesen a verset. A fordítás, melyet apám betéve tudott, gondolom, a Dsida Jenőé lehetett. Hasonlítgat­­tuk a fordítást az eredetivel, összevetettük, mon­danám ma, ízleltük az eredeti minden fordula­tát, szinte rostjaira szedtük szét képeit, gondola­tait. Tűnődtünk az egyszerűség varázsán, szép­ségén. Ennél a két sornál időztünk a legtöbbet : „Era pe cînd nu s-a zărit, / Azt o vedem, şi nu e“. És a rím - hányszor idéztük-csodáltuk ze­néjét, légiességét, égi könnyedségét: „Incet pe cer se suie..Napok múlva újból elővettük, próbáltuk magunk is lefordítani. A többesszám itt talán képzelgésnek tetszhet, de úgy emlék­szem, hogy magam is mormoltam verset, betéve tudtam már, kerestem a magyar szót, a megfelelőt, Szász János ______________ hogy hátha nekem is megszólalna : „Lu­mina stinsului amor/ ne urmăreşte încă.“­­ Hol az a mi fordi-tu kísérletünk, nem is [ЩщДДДЩиД tudom már. Talán i­s ott sárgulnak apám fiókjaiban valahol azok a régi papírok. De a vers azóta is velem maradt, s úgy idézem, mintha én vallanék a költőről : „Holt képe felsuhan, kigyúl/ S ott ég, mint égi fényfolt;/ Már volt, de látha­tatlanul, — / Mi lát­juk őt, de rég holt.“ Mindig is úgy éreztem, hogy ez a költőre vonat­kozik. „Fényének évek ezre kell,/ Hogy hozzánk is elérjen.“ Később, hogy Az esti csillagot is is­mertem már, megéreztem, hogy ez a két vers, nemcsak a jelképiségében, hanem eszmeiségé­ben is rokon. Hiszen mind a kettőben a világtól, örömeitől és szépségeitől messze tündöklő csilla­gok fájdalma szólal meg, a költő fájdalma,­ akit az akkori világ rossz rendje űzött a lélek mesz­­sze távolaiba. A csillagok kényszerű magányá­ban a költő azonban a való világ fényeit tük­rözte hossza. S jó tudni már, nem kellett évek ezre, hogy fénye elérjen hozzánk. Hosszú évek óta le szeretném fordítani ezt a verset : „A csillagig...“ És hosszú évek óta megakadok az első szakasznál, és újra és újra nekigyűrközöm, mert nem hallom ki a sorokból a zenét : a csillagok, az űr, a fény és a föld ze­néjét. Tudom, a verset már sokan és szépen le­fordították, de én addig nem nyugszom, míg egy­szer ezt a zenét meg nem szólaltatom, míg a so­rokat nem futja be a körünkbe visszatért csillag tiszta fénye. Az Eminescu-kiadások hat év­tized alatt, 1883—1914 között összesen mintegy 115 ezres példányszámot értek el. Ezzel szemben a felsza­badulás után csupán 1962-ben 230 ezer példány­ban nyomtatták ki a költő műveit, ami az előző hatvan évi példányszám kétszerese. A népi hatalomnak csupán tizenöt esztendejében több mint ötvenszer adták ki Eminescut 1 500 000 példányban. Az Irodalmi Könyvkiadó többek kö­zött egy bibliofil kiadást is megjelentetett —­­példányszáma elérte a 85 ezret. Nemrég látott napvilágot az írónak egy próza­kötete 90 000 példányban. A rádió- és televízió az utóbbi öt évben mint­­egy 150 adást sugárzott Mihai Eminescu életmű­véről és műveiből. A költő szülőfalujában berendezett emlékmú­zeumot 1959 óta mintegy 70 000 látogató kereste fel. A közelmúltban az Al. Sabia filmstúdió dia­filmet készített Eminescu életéről és munkássá­­­gáról. Sok mindentől szenvedett, éhezett. Ám soha nem hajolt meg , egy darabból faragták, és nem olyanból, amilyet úton-útfélen találni. Nemzedékek egész sora vonul majd fel pom­pával a Serban Voda felé vezető dombon, mi­után jelentéktelenségükkel , betöltöttek egy-egy kort, de még egy darab, amiből másik Eminescut faraghatnánk, talán nem is kerül többe. Mihail Sadoveanu Egyszerre valami egészen új szólal meg : erőteljes harmónia, mit a költői nyelvezet nagy­arányú megújítása szolgál. Váratlan szótársítások, furcsa jelzők, ritka rímek. Ezen a művészeten­, mely röpke évek alatt rohamosan gazdagodik, nem annyira egy idegen kultúra érződik — amit készséggel mutatott ki számos kutató —, mint inkább a hazai lélek mélységeinek kifürkészése. Costache Antoniu Eminescu olvasása közben az az érzésünk, hogy egy emberöltő is kevés szárnyalásának fel­idézésére. Az ember segítségül hívja az éveket, a tapasztalatot vagy egy-egy újabb olvasmányt — mégis minden alkalommal talál benne vala­mit, ami addig rejtve maradt előtte, ugyanakkor újabb jelentéseket, szépségeket fedez fel, ame­lyek együttvéve alkotják Eminescu költészetének csillagpályáját. George Georgescu Mihail Eminescu költészete — kimunkált sza­vakban, egyszerű és mégis választékos formákban — felöleli az emberi gondolatok és érzelmek egyetemességét. Versének muzikalitása, kecsessé­ge, áttetsző volta tájaink és embereink legelső fantosává teszi Eminescut. Költészete iránti tiszteletem csupán egy szen­vedélyes könyvbarát szerény hódolata. D. Panaítescu-Perpessicius Eminescu a mi számunkra a líraiság Everestje, és az is marad: egyik nemzedék a másik után fogja megmászni, anélkül, hogy valaha is elérné nap- és hókoszorúzta ormát. I. I. Caragiale Vallomások 1. .... УшШйЙЖ firim­um Eugen Mihăescu rajza Hl Аг esticsillag eredeti kéziratának másolata heorghe Eminovici,­­a bo­rdézsma-sze­­rdő „választékos“­­ nevelést kívánt­­ adni gyermekei-­­ nek. Állítólag né­­­met házitanító, b­­izonyos Scar­lat­­Wolacek de Voins­­ki is tartózkodott az Ipotesti-i birtokon. Mihai, fivérei nyomdokain járva, az 1858-59-es tanévben a cser­­novici National-Hauptschu­­le harmadikos tanulója. A zöld rengeteg, a hódító hárs, a mesélő kedvű anyókák és juhászok köréből nehéz el­távozni. A kilencedik évét ta­posó Mihai siránkozik is eleget, dobbant zömök lábával, az apát azonban nem hatja meg. A halk szavú anya, Raluca meg­szánja gyermekét, de nyilván ő sem mer ellentmondani hajt­ hatatlan, szúrós tekintetű férjé­­ ­nek. Mihoinok indulnia kell. Búcsút kell vennie sok kedves embertől, helytől, melyekre évek múltán is szívesen emlék­szik vissza: „Erdőkön át bolyongtam mint gyerek, Sok forrás partján dőltem el hanyatt, S hogy jobban halljam, habjuk mint pereg. Tarkóm alá csúsztattam jobbomat. Álmos szagot lehelt a rengeteg és ágról ágra halk szellő szaladt. Lengyén lágy hangok hullámos vizén, Éjt éjten át ott így időztem én." — írja az Erdőkön át bolyong­tam mint gyerek című (Szemlér Ferenc fordítása) versében. Eminescu rosszul érzi ma­gát az iskola falai között. Függetlenségét, szabadságát csorbítja itt minden. Mégis szorgalmasan tanul. A harma­dikban 72 tanuló közül 15., a negyedikben pedig 82 diák kö­zül 5. az „érdem-rangsorban". 1860 őszén már az Ober­ Gymnázium első osztályának a tanulója Nikolaj Circek rutén gazdához adják kosztra. A Dreifaltigkeitsgasse (Szenthá­ romság) utca 1309 szám alatti házban lakik. A Jukar Circek persze még álmában sem gon­dol arra, hogy kosztoló diák­jai között, kiket egy odúban szállásolt el, olyan valaki van, aki bár mindössze 39 évet élt, feljut a román költészet zenit­jére. „S míg a pókhálóra néztem fönt a tanterem-sarokban, Rámzeszt hallgattam, de közben kék szemekről álmodoztam, Lecke-irkám margójára verset írtam,­­ persze tiltott Célzásokkal ünnepeltem holmi rózsás, vad Klotildot, így az elcserélt időben, ott előttem létra támadt Olykor egy nap egy király is, olykor egy más háziállat. Lusta tollunk sercegése új varázst lopott a csendbe, Láttunk zöld-hullámú rónát, repce-tengert, ringva-lengve, S hogy fejünk a padra kókadt, — mindez, ó, de messze volt . Csöngetéskor tudtuk azt, hogy Rámzesz már örökre holt." -emlékszik vissza Eminescu a Második levélben (Franyó Zol­tán fordítása) a csernovici ta­nulóévekre. Ezek az évek az idézett visz­­szaemlékezések nyomasztó vol­tától függetlenül, mély emléke­ket hagynak Eminescuban. Kap­csolata egyes tanárokkal, külö­nösen pedig Áron Pumnullal, döntő módon befolyásolják fej­lődését, költői arculatának ki­alakulását. Gyermek bár, de csaknem kiforrott egyéniség Mihai. Szí­vesen tanul, elmélyed munkájá­ban, de az iskolát mint intéz­ményt gyűj'ili. Hadilábon áll a matematikával, latinnal, hittan­nal, amit az iskola persze nem bocsát meg neki. Hiába, hogy Ernst Rudolf Neubauer, a jóne­­vű német költő, történelem és a poétika tanára a legjobb jegy­gyel oszt­ja (a diákság nagy mer­egedésére), és hogy Áron­­­umnul, a román irodalom és nyelv tanára nagy szeretettel foglalkozik vele ... Külön fejezet lenne szükséges a hányatott tanulóévek felidé­zésére, minthogy arra is, hogy szóljunk a 14 éves fejjel hivatal­­nokoskodó Eminescuról - ezút­tal mégis eltekintünk ettől Lé­nyegesebbnek véljük Pumnullal való kapcsolatáról beszélni, s Thália román szolgálóival történt első találkozásait meg­említeni. Negyvennyolc forradalmi hulláma sok neves személyisé­get száműzött erre a vidékre. A már említett Pumnul és Neu­­baueren kívül a gimnáziumban tanított például Lewinski is, kit rövidesen a bécsi Theresianum hív meg katedrájára. Kétség kí­vül azonban, hogy Áron Pum­nul hatása volt a legnagyobb. (Több Eminescu-kutató a Neu­­bauerét tartotta jelentősebbnek, főként miután Eminescu Glossza című versében felfedezték a né­met költő egyik poémája gon­dolatainak hatását. De ma már vitathatatlanul bizonyított, hogy Pumnul befolyása lényegileg sokkalta erőteljesebb volt.) Pumnul az egykori Fogaras megyében született. Udvarhe­lyen, Balázsfalván, Kolozsváron, majd Bécsben tanul, később Balázsfalván tanár. Ő szerkesz­ti a 48-es balázsfalvi gyűlést egybehívó proklamációt. Des­cartes, Voltaire, Spinoza és Rousseau híve. Radikális népi álláspontja miatt menekülnie kell. Ő élesztgeti Eminescuban a nemzeti érzelmeket, bocsátja rendelkezésére 872 kötetes könyvtárát (román könyvekkel, jegyzetekkel), adja a kezébe a híres irodalomtörténeti szöveg­­gyűjteményt, a Lepturariut, mely időrendi sorrendben fel­sorakoztat Dosofteitől és a kró­nikásoktól kezdve s Vasile Alec­­sandrival bezárva valamennyi számításba jövő román írót, költőt. 1865 őszén Eminescu könyvtáros Pumnulnál. Barátai emlékeznek rá, hogy tétovázás nélkül nyúlt a kért könyvhöz. Nem véletlen, hogy mikor Ba­­lázsfalvára érkezik, azt suttog­ják róla: két év alatt elolvasott egy egész könyvtárat. .. A Lepturariuban olvasott költők felvonulnak Korcs utó­dok című (Szemlér Ferenc for­dítása) versében. Az elődök dicsőítése után Eminescu így ostorozza kortársait: „és mi ? mi, a korcs utódok ? ... Sok repedt lant, hűlt re­mények, Csöppnyi léthez szörnyű ét­vágy,­ sok elaggott, sanda félék, 1866 január 24-én meghal­t mester, Áron Pumnul. Emine­scu versbe önti fájdalmát. A költőnek szeretett tanára eltávozása után nincs ma­radása. Vonzza Balázsfal­­va. Erre ösztökéli életé­nek nagy eseménye is : 1866 március 9-én a Buda­pesten megjelenő Familia hoz­za nyomtatásban első versét, a De-aş avea címűt, losif Vul­­ can szerkesztő meleghangú ajánlásával. Kapcsolat teremtő­dik Eminescu és a szerkesztőség között, mit az egyre gyakoribb szerkesztői üzenetek, s az újabb publikálások bizonyítanak. Vul­can eredme, hogy a zsenge ver­sikében felfedezte a nagy költő ígéretét Nyilván azonban ő sem sejtette, hogy amikor az Eminovici nevet Eminescura változtatta, a román költészet korifeusának lett a keresztapja. Nagyobb teret érdemelne Eminescu színészettel való ta­lálkozásának a felidézése, mi­vel azonban a későbbiekben még ráterelődik a szó, ezúttal csupán megemlítjük ezt. Fiatal­kori találkozása a Tardini-Vlă­­dicescu színtársulattal, mellyel tanuló korában kétszer is elba­rangol Erdélybe, kihatással lesz életére. Kilencvennyolc esztendővel ezelőtt, 1866 tavaszán Emine­scu magányosan vág neki a „császárok útjának“ (az ország­út régies román neve), hogy megismerje népét, gyűjtse a sugallatot későbbi verseihez. Mint a világirodalomban előtte Petőfi, utána Gorkij, Garda Lorca s a nép annyi hű író-fia, könnyű szívvel vesz vándorbo­tot a kezébe, űzetve a megis­merés démoni szellemétől. (Folytatjuk) Lázár László A FIATAL EMINESCU NYOMÁBAN (II)

Next