Irodalmi Almanach, 1952 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1952-01-01 / 1. szám
6 Fodor Sándor: garni sehogy se boldogult. Olyannyira nem, hogy egy idő után Caragiale szakított ezzel az irodalmi körrel. Ez a szakítás egyben hadüzenet is volt a Junimeanak. Cikkeiben (pl. Két jegyzet) és előadásaiban kíméletlenül lerántotta a leplet erről a rendszer szekerét toló irodalmi körről s a tőkés-földesúri rendszer irodalompolitikájáról. A rendszer kultúrpribékjeinek első kísérlete, amellyel — a Junimea révén — magukhoz akarták csalogatni Caragialet — csődöt mondott. Volt azonban más módszerük is: a nyomorba kergetés. Ezzel a „módszerrel“ hajszolták sírba Eminescut, a legnagyobb román költőt Caragialet azonban sem megtörni, sem letörni nem tudták: jól tudta ő, mi a nélkülözés ellen harcolni, hiszen tizennyolc éves korában már maga tartotta el édesanyját és húgát, hihetetlen munkabírással egyszerre három állást is vállalt: súgó és korrektor volt egyszemélyben, ezenkívül diákoknak órákat is adott. Ez a munkabírása tette lehetővé, hogy később is ellentálljon a rendszer csaknem minden nagy művésszel szemben tanúsított kiéheztető politikájának. A kiéheztető politikát azonban nem alkalmazták „mereven“ a nagy íróval szemben. Időnként lazítottak egyszegyet az archimedesi csavaron: különböző állásokba juttatták, arra számítva, hogy az író majd csak megpuhul, azonban tévedtek. Az időközben tett „engedmények“ ellenére, színműveivel, novelláival, karcolataival és újságcikkeivel változatlan hevességgel támadta a tőkés-földesúri rendszert. Lemondatták, elbocsátották állásából, megakadályozták abban, hogy állást vállalhasson. Végülis azonban Caragiale a maga módján felelt meg nekik; sörözőt nyitott, majd vasúti vendéglőt bérelt, amíg aztán 1904-ben, egy váratlan örökség következtében anyagi gondjai egyszer s mindenkorra megszűntek. Caragiale irodalmi tevékenységét természetesen a polgári sajtó sem nézte ölbetett kézzel: mihelyst alkalom kínálkozott rá, dühödt kirohanásokat intézett ellene. Az író Farsang című színművét a bemutatón egy liberális burzsoá körök által felbérelt banda kifütyülte. Kapva-kapott az alkalmon a burzsoá sajtó és nagyhangú támadást intézett Caragiale ellen. Az egyik lap például a következőket írta: „ ... micsoda színmű! Egy szemétdombról összeszedett piszkos hülyeség. A legközönségesebb utcai nők, borbélyok és agyalágyult alakok szavain keresztül durván sértegeti a szerző a február 11-i, szabadság-, egyenlőség- és testvériségért indított mozgalmunkat, amely politikai életünk alapja. A közönség füttyben kifejezett véleménye azonban nem elég nekünk; a nevelésügyi miniszter feladata figyelmeztetni a színházigazgatóságot, hogy az eddigi caragializmust — Caragiale közönséges és tehetségtelen műveinek a kultuszát szüntesse be. Nemzeti Színházat akarunk, nem pedig egy közönséges ellenzéki komédiát, amely inzultálja a népet és az állam intézményeit A burzsoá lap tehát a „nemzeti kultúra védelmében' legszívesebben indexre tétette volna Caragiale műveit. Érte azonban Caragialet durvább, aljasabb támadás is a korabeli sajtóban. Egy eddig teljesen ismeretlen Caion nevű újságíró hallatlan orcátlansággal azt bizonygatta, hogy Caragiale — közönséges plagizátor. Megtorlás című színdarabja — a vádaskodó publicista szerint — egy állítólagos Kemény István nevű magyar írónak a műve, amelyet 1848-ban fordítottak volna le Brassóban. Amikor az ügy Caragiale kezdeményezésére a bíróság elé került. ’) 1866. február 11-én a tőkés-földesúri szövetség államcsínnyel megbuktatta Románia nemzeti uralkodóját, A. I. Cuzát, hogy helyébe Hohenzollern Károlyt „importálja“.