Jelenkor, 1988. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)
1988-11-01 / 11. szám - Mircea Iorgulescu: A nagy duma (Caragiale világa)
Az életmód struktúrájában a kifejezésmód struktúrájára bukkanunk. Farfuridi közismert véleményét: „Kettőt egy csapásra kérem, engedjék meg, jó, vizsgálják felül, elfogadom, de ne változzon semmi, vagy ne vizsgálják felül, azt is elfogadom, de akkor csak imitt-amott változzon valami... éspedig .. . a lényeges . .. pontokban . . . Ezt a dilemmát nem lehet megúszni.", éppúgy Caragiale locsogó poklának bejáratára lehetne vésni, akár ezt a másikat: „Lasciate ogni speranza, voi che entrate." Ezt a dilemmát valóban nem lehet megúszni. A duma kezdet és vég nélküli. Ebben a világban az igazolás és önigazolás igénye uralkodik mindenek felett; mindig és mindenáron önmaga elismertetését, igazolását, érvényesítését keresi. Nem azért, mert tudatlannak érzi magát, nem is valamiféle érvénytelenségi komplexusból; ez a világ nagyon is biztos önmagában, komplexusai, különösen kisebbrendűségiek, nincsenek. Még akkor sincsenek, ha netán gyengének, fogyatékosnak, vagy igazságtalannak érzi magát; nem, egyáltalán nincsenek; nem hiány-, hanem többletérzet ez, az önbizalom rendületlen meggyőződése, fortyogó vitalitás, olyan erő, mely kilépve medréből mindent elsöpör. Caragiale világában a kényszerek és okoskodások valósággal démoni formákban nyilvánulnak meg. De a tények szintjén miért nem tud és nem is akar megváltozni semmi, léte konkrét valóságában miért marad ez a világ mindig passzív, miért utasít vissza sorozatosan minden cselekvést, és impulzusait miért kizárólag szóban hozza felszínre? Miért oldódik fel kötelesség- és felelősségérzet nélkül a szétfolyó pillanatban? A patetikus mellébeszélés kollektív és egyöntetű foglalatosság itt mindenki számára. Ám nem érdek nékül. Hiszen bárkit képes magával ragadni és mozgósítani. Itt a dumából élnek, a dumában dolgoznak, attól szenvednek és abban laknak. Ebből ered az anyagi életkörülmények rozogasága is, ami Caragialénál a táj és a díszlet szegényességében fejeződik ki. A kezdetleges, bizonytalan építészeti, urbanisztikai környezet, a városkép, amelyben ez a megállás nélkül fecsegő világ nyüzsög - ugyanennek a plasztikai megnyilvánulása. Az általános locsogás kivetül a térbe, és ezért Caragiale városának formája ugyanolyan otromba, mint amilyen otrombán beszélnek benne; lényegében ugyanannak az ócska dumának a megörökítése kőbe, betonba, aszfaltba öntve. A házszámok fordítva lógnak. A köztéri órák „igen megbízhatóan" jelzik a kizökkent időt. „Az Érsekség órája elüti a hajnali ötöt. . . Pontban déli tizenkettőkor. Délután is elüti az ötöt, pontban éjjel tizenkettőkor, de igen megbízhatóan." Vannak vonatok, amelyek vagy késnek, vagy nem közlekednek, („van egy olyan vonat, ami magának kéne, de az nem közlekedik".) A köztisztasági hivatal csak azért van, hogy „felrázza álmából a mocskot", belélegezhetetlen porfelhővel burkolva be a várost („a megyeszékhely utcaseprése mindent megtesz, hogy felrázza a szemetet álmából, és minél gyakrabban porfelhőbe burkolja a lámpák pislogását.") A meteorológia is elhibázott: Cargialenál csak két évszak váltakozik, mindkettő szélsőséges: hófúvásos telek („És kint is borzasztó . . . esik is, havazik is, jég is hull. .. kegyetlen lucsok, bolond hóvihar... ó, hitvány egy idő!" „Esik, havazik, fagy, olvad, vakító szélvész" „eső, havazás, vihar, a kutyát ne engedd ki az ólból!") és tikkasztó nyarak („forróság", „iszonyú kánikula", „általános bágyadtság"). De még az utcanevek is idomulnak a locsogás retorikai formuláihoz. Az „icipici türelem"-ről nevezték el a Türelem utcát, az „icipici diplomáciáról" a Gondolkodók utcáját, a „családom iránti tiszteletről" a Marcu Aureliu utcát, a „felforr tőle az agyvizem"-ről (Cicero felháborodásának - Quo usque tandem abutere, Catilina, patienta nostra - sűrű ismételgetése) .