Jelenkor, 1988. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)

1988-11-01 / 11. szám - Mircea Iorgulescu: A nagy duma (Caragiale világa)

MIRCEA IORGULESCU A nagy duma* Caragiale világa Caragiale világa tagolhatatlan, egymással szembenálló táborokra és kate­góriákra nem osztható világ, amely mélységesen szolidáris, hiszen itt minden­kinek ugyanazok az indítékai, az érdekei, a foglalatosságai. Caragiale szerep­lői, ha nem is azonos, de legalábbis hasonló módokon lepleződnek le minden konfliktus és összecsapás végén. Ezért van jelen mindenki a komédiák végén, és innen ered az a vidám, testvéri egymásratalálás, amelyben a szereplők fel­oldódnak. E világ szilárd álló- és ellenállóképességének titka az alternatíva hiánya (vagy keresésének képtelensége). „A gyöngeségek láncolata" ugyan fogva tartja, de meg is erősíti alakjait, hiszen egységet kínál és megóv a szét­húzástól. A vidám finálé tehát az egyöntetű cinkosság örömteli újrafelfedezé­se. Ám ez a finálé csak kívülről és konvencionálisan nézve befejezés, való­ságos jelentése szerint a függöny csupán leleplezett (kitakart) egy szakadatla­nul és végeérhetetlenül zajló előadást: feltárul egy világ, amelyben minden látványosság, minden megrendezett, színlelt, közösen, nagy lendülettel lét­rehozott maskarádé. Színpadi és színpadiassá tett világ ez, mely állandó önfi­­togtatásból él. A nagy összebékülés és az általános vígság, ahová a szereplők Caragiale komédiái végén eljutnak, egy látszatvalóság és farsang nagyszerű megörökítésénél többre utal; újabb, ám korántsem utolsó álarc** bukkan elő: itt semmi sem tartós, örök, visszafordíthatatlan, semmi sem állandó. A folyto­nos színlelésben, a krónikus, talán szándékolt emlékezethiányban (az emlé­kezés kényelmetlen), jóllehet bármilyen helyzetet és szerepet elfogad, ez a világ mindig ugyanaz marad. Alkalmazkodó, szolgálatkész, és mozgékonyan védelmezi mozdulatlanságát. Caragiale világának mozgása nem annyira kör­körös, mint ahogyan azt általában feltételezik, sokkal inkább stagnáló. Itt mindent azért tesznek, hogy ne tegyenek semmit. A locsogásnak sajátos funk­ciója van: azt a benyomást kelti, hogy történik valami, holott semmi sem tör­ténik. De a lárma narkotizál. Leköti és ártalmatlan irányba tereli az energiá­kat. Ez a világ csak akkor érthető, ha elfogadjuk, hogy benne mindenki úgy él, ahogy beszél: retorikája létét tükrözi. Itt a nagy duma szervezi az életet. * Egy esszékönyv részlete, megjelent a Teatrul 1987/12. számában. ** Vö. Florin Manolescu Caragiale és Caragiale című tanulmányának a Farsangra vo­natkozó, de a többi komédiára is alkalmazható észrevételeivel: „a darab vége szentesíti a hamisat (látszatot?), és az álarcok látványa, mint egyetlen valóság, melyben a szereplők élete folytatódhat, azt jelenti, hogy bár levetették a jelmezeket, Caragiale figurái mindig álarcosak maradnak. Különböző mértékben, de valamennyien tudják, hogy egy becsapók­ból és becsapottakból álló rendszerhez tartoznak, és partnereik számára egyidejűleg ezt is, azt is jelentik. Igaz az, hogy a megbékélés megértést, feledést és a megbocsátás képes­ségét feltételezi. De amit Caragiale szereplői itt elfelejtenek, az csupán saját múltjuk, a vágy pedig, amivel egész idő alatt hadakoztak: megbüntetni a »rosszakat«."

Next