Kortárs, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 1. szám - KÖZÖS DOLGAINK - Garai Gábor: A halhatatlan esticsillag - Mihai Eminescu születése 125. évfordulójának évében

KÖZÖS DOLGAINK GARAI GÁBOR A halhatatlan esticsillag Mihai Eminescu születése 125. évfordulójának évében Milai Eminescu születésének 125. évfordulójára emlékezünk. A költő születése napja ugyan január 15-re esett, de az ünneplésről most sem késtünk le, az egész év bármely napja készségesen kínálkozó alkalom arra, hogy tisztelettel, hálával és főleg újralobbant érdek­lődéssel fejet hajtsunk - hadd mondjam így, bármennyire tartózkodom is a szuperlatívu­­szoktól - a román nép, a román nemzet legnagyobb, világirodalmi mércével mérve is ha­talmas költő-géniusza előtt. Mert ő volt az, aki nem egészen negyvenéves, rövid életútja alatt olyan csodát mű­velt a román költői nyelvvel és teremtő képzelőerővel, hogy honfitársai ma is bárhol és bármikor átnyújthatják a nevét bemutatkozás helyett vagy névjegy gyanánt, csakúgy, mint a mieink Petőfiét, vagy az oroszok Puskinét. Eminescu zsenije és életműve elidegenít­hetetlenül a román népé, de - azaz nem is de, hanem éppen ezért - sértetlenül és teljes szellemi pompájában lép át az országhatárokon, s lesz mindannyiunké, akik megismertük és magunkba fogadtuk őt, nemzetének - az ő csúcsteljesítményeiben is megnyilvánuló - legjobb tulajdonságaival együtt. Mi a titka, varázsa nagyságának? Hadd idézem válaszul Köpeczi Béla, a kiváló ma­gyar irodalomtudós egyik tanulmányának néhány mondatát. „Költészetében, mint csepp­­ben a tenger, benne az egész kor, a nép, és az egyén szenvedése, filozofikus magaslatokra emelve. Nem Part pour Part költészet ez, de nem is szűk tematikájú politikai líra, az emberi gondolat- és érzésvilág széles skáláját, legfinomabb rezdületeit is megragadja, s olyan művészi szinten, amelyre még (t. i. őelőtte - G. G.) nem volt példa a román iroda­lomban.” Úgy is mondhatnánk tehát: emberi-költői egyetemessége, indulatának perzselő hőfoka és evidens igazságossága teszi feledhetetlenné és kikerülhetetlenné a modern euró­pai lírában. Mi nem is akartuk kikerülni őt sohasem, sokkal inkább mennél teljesebb befogadására vágytunk, törekedtünk és törekszünk ma is. Így lett a magyar irodalmi közműveltség szerves része a Császár és proletár, az Esti csillag, az Oh, jössz-e már és még egy sereg Eminescu-vers. Korántsem véletlenül. Ebben a mi XX. századunkban ugyanis, a század első felének uszító, burzsoá-nacio­nalista propagandája ellenére, előbb azzal dacolva, majd mindkét ország felszabadulása után nyíltan és rokonszenvvel egymás felé tekintve, a magyar és román költészet között olyan termékeny, s egymást termékenyítő kapcsolat alakult ki, amilyenre alig akad még példa szerte kontinensünkön. Ahogy a tegnapi vagy a jelenkori román költők tekintélyes része öntudatosan sorolja mesterei közé Petőfit, Adyt vagy - a fiatalabbak - József Attilát, ugyanúgy a magyar költészet jeles képviselőire is mély hatást tett Eminescu vagy Macedonski, Lucian Blaga vagy Tudor Arghezi költészete. Eminescu magyar nyelvű megismertetésében, meghonosításában olyan kiváló ro­mániai magyar költők tevékenykedtek, min­t Dsida Jenő és Szabédi László, Szemlés- Fé­­ lrevezetőként elhangzott a Román Rádió, a Magyar Rádió és a Magyar Írók Szövetsége közös Eminescu-matinéján, 1975. okt. 20-án, a Zeneakadémián.

Next