Korunk 1962 (21. évfolyam)

1962 / 6. szám - Caragiale emlékezete - GÁLFALVI ZSOLT: Írói nagyság

CARAGIALE EMLÉKEZETE GÁLFALVI ZSOLT írói nagyság Ha a nagyságot, valakinek vagy valaminek a nagyságát akarjuk érzékel­tetni, rendszerint a hasonlítás vagy a viszonyítás eszközéhez folyamodunk. Az írók és a művészek esetében az ilyen hasonlítás sohasem lehet maradéktala­nul kifejező. Caragialét román Gogolnak is szokták nevezni. Ibraileanu pedig Balzac Emberi komédiájához hasonlította életművét. Mindebben kétségtele­nül sok az igazság, hiszen félreérthetetlenül érzékelteti, hogy Caragiale nevét joggal emlegethetjük a kritikai realizmus legnagyobb alkotói között. Ez a magas értékelés azonban éppen azért indokolt, mert Caragiale művészete — végső fokon — hasonlíthatatlan; nagysága éppen sajátosságában rejlik, ab­ban, hogy tehetségének irányát és kibontakozását társadalmilag-történelmileg meghatározott valóság, a századvég román társadalmának valósága szabta meg. Caragiale művészetének alapvető vonása az adott valóság mély, átható, alapos ismerete, következetesen haladó és realista értelmezése. Az elveszett levél szerzőjének éles szeme a felszín jelenségei mögött csalhatatlanul meg­látta a lényeget. A kor politikai porondján mozgó törpék jellemző vonásaiból művészi értelemben óriásokat formált, és éppen ezzel tette a szatíra sajátos optikája révén nyilvánvalóvá kicsinységüket. Catavencu vagy Dandanache nem­csak egy színdarab bármennyire is sikerült figurái, szimbólumokká nőttek, a tőkés-földesúri Románia „tisztára alkotmányos“ politikai életének megtes­tesítőivé. Könyörtelen realizmus jellemzi Caragiale írásművészetét. Ez a kö­nyörtelen realizmus gyakran látnokká teszi az írót. Az elveszett levél utolsó jelenetében például a két politikai „ellenfél“, Dandanache és Catavencu egy­­m­ás keblére borul — s ez a jelenet ismétlődik meg két évtizeddel később a valóságban, amikor a parasztság elemi erővel kirobbanó lázadásától megret­tenő uralkodó osztályok képviselői, a konzervatívok és liberálisok vezetői még színpadiasabb körülmények között nyújtottak békejobbot egymásnak. A sza­tirikus felnagyítást maradéktalanul reprodukálta az élet. Caragiale azonban nemcsak a politikai színjáték nevetségességét fedezte fel; azt is tudta, hogy a burzsoá államférfiak egymásnak nyújtott békejobbja a nép ellen fordított gyilkos fegyvert rejteget. A komikus helyzetek, a nevetséges figurák rajza mögött mélységes fájdalom és keserűség rejtőzik. Csak az az író tudhat ilyen­ gyilkosan nevettetni, akinek szívét összeszorítja a népe sorsáért érzett fájdalom. Marx mondotta Balzacról, hogy művéből többet tudott meg a francia kapitalizmus törvényszerűségeiről, mint a polgári közgazdászok műveiből

Next