Korunk 1980 (39. évfolyam)
1980 / 5. szám - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Gerda Barbilian: Ion Barbu. Amintiri
Wenckheim: Az ország nem szerzett vagyon, ami fölött szabadon rendelkezünk, hanem örökség, amellyel elszámolni tartozunk az utókornak. Jól értettem?“ Száraz igaz politikus — így igaz művész. Dramaturgiája ily módon az egyedüli létjogosultságot élvező közéleti, politikai színház erőteljes támasza lehet. Csupán e kötet kapcsán, a kiteljesedés útján járó művész drámatörténeti helyét kijelölni korai lenne, de hazai közönségünk tájékoztatására el kell mondanunk, hogy a jelenkori magyar színműírás jelentős egyéniségei közé tartozik. A kötet darabjai közül számunkra a legjelentősebb az ítéletidő. Keresi azokat a történelmi kulcshelyzeteket, amelyek elronthattak testvéri kapcsolatokat, válaszfalakat emelhettek népek közé, hogy modellé szublimálva, világossá tegye a jelenkor falrombolóinak a tennivalókat. Mondanivalója számára a hátteret Kossuth megbízottja, Dragoș abrudbányai tragikus küldetésének története szolgáltatja, amikor hiábavaló volt Kossuth jószándéka, Avram láncú békevágya, a nemzeti türelmetlenség mindkét részről megnyilvánuló előítéletei Zalatna és Abrudbánya felégetéséhez vezettek, s ez a közös történelmi küldetés teljesítése helyett évtizedekre megmérgezte két egymásra utalt nép viszonyát. A történelmi objektivitás és emberi tisztesség drámája: nincs rossz és jó nemzet, minden népnek megvoltak ésvannak az önmaga és mások létére veszélyes ideológiát hirdető — nevezhetjük visszamenőleg és előre — fasisztái, vallja a szerző; feladatunk, hogy ne ezek sugallatára, szemet-szemért, fogat-fogért alapon viszontgyújtogatással közeledjünk egymáshoz, hanem az összekötő és nem az elválasztó kapcsokat keresve éljünk egymás mellett, egymásért. Mindezek után egyértelmű lehet: Száraz történelemidézése nem megbocsátó, szép üzenet, hanem ítélőszék, nemzeti — és emberi önismeretre tanító, felzaklató drámasorozat. (Magvető, Budapest, 1979.) K. J. GERDA BARBILIAN, ION BARBU. AMINTIRI Nem regényes életrajz ez, hanem pontos, tárgyilagos emlékezés és egyben emlékeztetés az életben mellőzött, máig sem kellőképpen méltatott matematikusköltőre (ez a sorrend több szempontból is indokolt: 1. matematikai munkásságát hamarabb elismerték, mint a költőit; 2. matematikával egész életén át foglalkozott, az irodalommal egy idő után — ő úgy vélte — végleg szakított). George Calinescu biztatására írta ezt a könyvet Ion Barbu felesége, nem írói szándékkal, hanem a birtokában levő, eddig még kiadatlan levelek, levelezőlapok, széljegyzetek közléséért és a férjéről kialakult hiányos, hamis, túlzó kép helyreigazításáért. A szülőkkel folytatott levelezésen kívül Tudor Vianu, Alexandru Rosetti, George Calinescu, Lucian Blaga, Mateiu Caragiale, Miron Radu Paraschivescu jelenléte és sok más íróval váltott levele teszi a könyvet igazán érdekessé, annál is inkább, mert Ion Barbu minden idegen városból képeslapon rövid kis verset küldött barátainak. Barbu szigorú és jó arányérzékű kritikus. Egy vita alkalmával ezt mondta: „A kritikus olyan fontos egy kultúra számára, mint Keresztelő Szent János a kereszténység történetében.“ Majd kiegészítette: „egy kritikus keresztel, mert nevet ad olyan valóságoknak, melyek nevük nélkül nem is léteztek volna.“ Sokallva a népi elemeket Lucian Blaga egyik versében, ezt írja: „A költők hazaszeretete abban áll, hogy minél kevésbé megvesztegethető verset írnak, s hogy az emberi sorsokat költeményeik felsőbbrendű és erőteljesebb életéhez kötik. Úgy gondolom, hogy a faragott kapuk, hímzett ingvállak, sárkányok, táltos vitézek, a bizánci mozaikok és freskók a verset tarka stílusutánzattá teszik.“ Költészet és matematika viszonyát így jellemzi (a matematika későbbi fejlődése ezt teljesen igazolta): „Az Erlangen előtti szűk szakosodás vagy korlátozott szakszerűség helyébe egy felvilágosult eklekticizmus lép. Ez folytatja minden elmélet elmélyítését anélkül, hogy szem elől tévesztené az egész homogenitását és egységét. Így a matematikai alapkutatás a költészettel rokon felépítést nyer, mely diszjunktív elemeket metaforákkal közelítvén kibontakoztatja az érzelmek világának szerkezetét. Hasonlóan, axiomatikus vagy csoportosító elméleti megalapozottsága révén, a matematika különböző rendszereket tesz magáévá, azzal a magasrendű céllal, hogy a fogalmak világának egységét hirdesse. Ilyen módon a matematika megszűnik fáradságosan kidolgozott idegenszerűség lenni, és egy harmonikus világkép kialakításának résztvevőjeként új humanizmussá válik.“ Kedvenc kávéháza, a bukaresti Cap?amelynek egykor Ion Luca Caragiale