Korunk 1989 (48. évfolyam)
1989 / 11-12. szám - STĂNESCU, NICHITA: Hemográfia; Caragiale geometriája; Nevetés és mosoly (Kántor Erzsébet fordításai)
geometriája Caragiale Nagy klasszikusaink,ele különösen a modern román irodalmat alapító szentháromság: Eminescu, Creangă és Caragiale, bizonyos szempontból a hitkapacitáscsúcsát, a szó geometriai pontosságának csúcsát képviselik. Eminescu számtalan változatát írta meg ugyanannak a versnek, mindaddig, míg fel nem fedezte „a szót, amely a valót fejezi ki“. Nagyon jól ismerjük azt a fantasztikus energiát, amelyet Ion Creangă fordított a pontos kifejezésre, terjedelemben fukar szövegeiben. Ugyanezzel a jelenséggel találkozunk Caragialénál is. Ma, történelmi távlatból nézve, nem lep ez meg bennünket, hisz tulajdonképpen Eminescu, Creangă és Caragiale rögzítette nálunk az írott modern nyelvet. Nyilvánvaló, hogy a későbbi íróknak érezhetően könnyebb dolguk volt, lévén hogy az írott modern nyelv szabályainak rögzítése megtörtént, és a három korifeus vitte azt véghez. Sadoveanu, aki gyakran vallotta magát Creangă tanítványának, tökéletes írásaiban sokkal kevesebb stiláris javítást végez, mint elődje. Caragialénál a nyelv geometrizálása nem annak stilizálása vagy a főként latin szókészlet kiválasztása révén ment végbe, mint ahogyan azt Eminescu művében láthatjuk. Caragialénál az írás pontossága a beszélt nyelv szigorúan átszűrt újrateremtéséből ered. Különösen színdarabjaiban és híres karcolataiban a hangtani részletekig lerögzítve hat ránk a beszélt nyelv, hasonlóképpen a borostyánkő áttetsző örökkévalóságába zárt ősi szitakötőhöz. A kifinomultság a borostyánkőnek a múlandó rovarra is kiterjesztett maradandóságában áll. Olyan pontos volt az elvégzett s a geometria ógörög szellemétől is áthatott munka, hogy a helyi argók, a gúnynevek, a zsargonok stb. — melyek rendkívül rövid időtartamúak — ragyogóan elmés rögzítésüknek köszönhetően visszasugároznak az élő nyelvbe, amely állandó jelleggel visszafogadja őket, miként a nyelv ironikus alapját, véglegesen. Ilyen értelemben, Caragiale írásainak túlnyomó része elsősorban nem olvasásra, inkább szavalásra, eljátszásra szánt mű. Az a típusú alkotás, amely elviseli, hogy sok változatban újraalkossák. Eminescu nyelvét nem lehet túl sokféleképpen értelmezni, megköveteli a megfelelő hangszínt, hanghordozást. A caragialei nyelvezet-típust a színész kedvére olvashatja, szavalhatja, értelmezheti, vagy, végső soron, hanganyaga marionett-figurák bábszínházi előadására is felhasználható. Nyelv-Pierrot, nyelvezet-Arlechino, Argo de Vasilache, amelyben megvan ezeknek a figuráknak a plaszticitása és függőleges kecsessége, s ha kell, rombuszokat visel a bábtáncoltató tornaingén. ír, de mintha beszélne, tulajdonképpen csiszol, azt a látszatot keltve, mintha spontánul használná a szót; édesen mulandónak tűnik, pedig örökkévaló. Mi kört látunk, pedig ő tulajdonképpen vonalat húzott. Nevetés és mosoly Aki ismeri Fănuş Neagut, nem maradhat közömbös sziporkázó, varázslatosanrámenős egyénisége iránt, minduntalan talányos, színes szavai, metaforái és fenegyerekes kijelentései, tréfái és elkomorulásai, csípős csalán és fehér liliom szavai hallatán: egyszerre mintha a Duna halpikkelyeket szikráztató alkonyatának varázsa lepné el szívedet. Párbeszéde inkább sebes és folytonos monológ; a beszélgető társ replikaként mindössze egy-egy csonka szótagot tud beszúrni az áradó, képzeletbeli elbeszélésbe, mely valóságosan jelen van a prózaíró minden társalgásában. Azt hiszem, hogyha nagyszerű előadásaiba foglalt, tovaszálló ezer meg ezer meséjét hangszalagra vették volna, Fănuş olyan könyvtár szerzője lenne, melynek csak a katalógusai színültig megtöltenének egy vadászlakot, írásban viszont a fukarságig pepecselő és bíbelődő, amire a kezét ráteszi, az arannyá változik. Fănuş Neagu nemcsak főművével, az Es kiáltott az angyallal (Îngerul a strigat) és olvasóinak tudatában, hanem minden cikkével, sorával, amelyet a folyóiratokban leközölt. Még egy „szerkesztői levélváltás“ is ragyogó irod 834