Korunk 2013 (III. folyam 24.)
2013 / 1. szám = Nemzet/köziség/fölöttiség? - HORVÁTH ANDOR: Az érettségi tétel: Caragiale
tán látszik - első igazi fénykorát éli akkor. Megveszi a bukaresti polgár a Moftul románesc vagy később az Universul friss számát, és a sok komoly hír, kommentár és tudósítás mellett ott van a Caragiale tollából származó karcolat vagy életkép. A kötetbe gyűjtött írások között az első születési éve 1876, az utolsóé 1909, kereken 33 év!2 Mit talál az író kortársa ezekben a szövegekben? Azonnali írói reakciót a friss, mindennapi eseményekre, mindenre, ami éppen „napirenden van”: miről tárgyal a kormány egy német bankkal vagy egy amerikai kőolajvállalattal, miként alakulnak a balkáni államok kapcsolatai, miféle gyilkosság színhelye volt a román főváros, mi várható az új, konzervatív kormánytól, mi a helyzet a szeszes italok elfogadásra váró törvényével és így tovább. Témánk szempontjából különösen fontos, hogy a kortársak Caragiale írásainak ezt a közvetlen korhoz kötöttségét inkább hátrányként, mint érdemként, inkább a művészi érték fogyatékosságaként, semmint a megfigyelő és elemző tehetség erényeként értelmezték. Álláspontjuk nagyjából úgy hangzott: mi marad azokból az írásokból, amelyek ennyire evidensen a pillanat termékei, ha ez a pillanat elszáll? A tételünkben foglalt kérdésre adandó első válaszunk tehát az lesz: ezek az életképek és karcolatok száz év múltán annak ellenére elevenek és maradandók, hogy megjelenésük napján kiváltképpen aktuálisak voltak. Az életmű értelmezésének egyik kulcsa számomra az 1885-ös keltezésű Téma változatokkal (Tema di varialium). (Az eljárást évtizedekkel később a francia Raymond Queneau változatlan leleménnyel aknázta ki Stílusgyakorlatok című írásában, a Nagyvilág közölte a hatvanas években.) Egy napilap hírei között ötsoros beszámoló olvasható arról, hogy egy bukaresti épületben tűz ütött ki, de a tűzoltóknak sikerült hamar eloltaniuk, károk nem keletkeztek. Utána következik a négy, bő lére eresztett variáció: az ellenzéki újság dagályos, félrevezető kommentárja, egy bután hazafias eszmefuttatás a tűzoltóság nemzeti missziójáról, egy francia nyelvű helyi lap regényes, előkelősködő beszámolója és végül a félhivatalos orgánum nagyképű cáfolata. Nem egyszerű stílusgyakorlat, mert nem csak nyelvi játék, és közelebb visz Caragiale művészetének lényegéhez. Van elsőként az esemény, és annak tárgyszerű leírása az újsághír. Vannak azután a kommentárok: célzatosságukat politikai szándék szüli, amely egyben gondolataik minőségét és nyelvi-stiláris színvonalát is megszabja. A tényigazságot, mint holmi kémiai elemet, belemártják a szemléletek és érdekek oldalába, így jön létre az, amit modern tájékoztatásnak neveznek: a beszédmódok szófacsarásain keresztül igazság helyett hamis, torz, félrevezető vélemény kerül az újságolvasó szeme elé - nem arról értesül, hogy mi van a világban, hanem elfogyasztja a magasabb hatalmak által neki szánt véleményt. Ha azt mondjuk: Caragiale nagy nyelvművész, az nem csupán azt jelenti, hogy nagyszerűen bánik a nyelvvel. Alapvető felismerései közé tartozik, hogy a nyelv az emberi létezés meghatározó közege: benne születnek, de benne is lepleződnek le a hazugságok, benne élnek és hatnak az embert irányító előítéletek, hitek és meggyőződések, és - ami talán a legfontosabb - benne mutatkozik meg az is, mennyire létfontosságú az ember számára, hogy értse a világot, amely körülveszi. Oka-e vagy következménye a nyelvhasználat zavara, megannyi kilengése a világ bajainak? Ez már a rövidesen porondra lépő szürrealisták és abszurdok kérdése - Jarry, Beckett, Ionesco világáé. Caragiale írása azért lehet a modern hírközlés kritikája, mert annak működését jeleníti meg: a közvéleményt úgy tájékoztatják, hogy a tényt közben megmásítják, s mivel az eseményekről ellentétes képzeteket ébresztenek az emberekben, valósággal bezárják őket abba a világba, amelyben tudatosan vagy öntudatlanul - politikai nézeteik vagy éppen azok hiánya folytán otthonosan berendezkednek.m 2013/1