Látó, 1998 (9. évfolyam)

1998 / 4. szám - IORGULESCU, MIRCEA: Caragiale világa (Esszé; Vallasek Júlia fordítása)

Mircea Iorgulescu CARAGIALE VILÁGA - Honnan? - Néhány barátommal söröztünk. - Mi újság? - Le van az egész... I.­­.. CARAGIALE: Tényálladék Caragiale világában a beszéd a leggyakoribb elfoglaltság. Szereplői, ha kell, ha nem, alig várják az alkalmat vagy ürügyet, hogy szót válthassanak, rendszerint „igen élénken” s csaknem mindig hosszantartón. Valójában nincs is más dolguk. A beszéd létüket jelenti. Mégsem azért élnek, hogy beszéljenek: fűti őket a szónoklás szenvedélye, habár szívesen szövegelnek zavarosan, orrvérzésig. Gondolataik, véleményük nyilvános megvitatásához, de holmi baráti eszmecserékhez sem ragaszkodnak, jóllehet tár­salgáséhségük kimeríthetetlen, de nem tűrik az ellentmondást, nem párbeszédre termettek. Egyébként többnyire hiányzik belőlük minden szenvedély, könnyen elfogja őket az indulat, de hamar le is lombozódnak, közönybe hullnak, melyet időről időre epileptikus rángások kavarnak fel. Néha mégis szenvedélyeket játsza­nak el, utánozzák azokat, holmi elvont példákat megértésük szintjén követve, s ezáltal a jellem hiányát a vérmérséklet látszatával pótolják. Társadalmi szempont­ból csak szokásaik és elfoglaltságaik vannak. Szokásaik csaknem ösztönösek, mé­lyen gyökereznek, biológiára átváltott történelem eredményeként, nem változnak generációnként, olyan örökséget jelentenek, amit semmi szét nem szórhat. Ezzel szemben az elfoglaltságok tünékenyek és jelentéktelenek, átváltozások végtelen sorát tükrözik, melyet a hétköznapokhoz való alkalmazkodás vált ki; egyedül a beszéd változatlan és mindenek felett álló. Mert ezek az emberek azért beszélnek, hogy éljenek; pontosabban, hogy azt képzelhessék, hogy élnek. A beszéd számukra nem eszköz és nem cél: életforma. Úgy beszélnek, ahogy a hal úszik, a madár repül. Részlet Mircea Iorgulescu A nagy locsogás című esszéjéből. Marea troncaneala. Editura Fundatiei Culturale Romane, Bucuresti, 1994.

Next