Forum. Irodalmi, társadalomtudományi és kritikai folyóirat 5. (1950)
1950 / 2. szám - F. Pacurariu: Mihail Eminescu
barangolt Csernovictól Nagyszebenig, és mennyi nyomort viselt el a dunai kikötőktől Belényesig. Volt vándorszínész-társulatok súgója, rakodómunkás, lovászlegény, könyvtáros, tanfelügyelő és újságíró. A kóborlás és nyomor évei gazdagították meg nyelvét a román nyelv valamennyi árnyalatával. Ezekben a kóborlásokban érlelődött meg — az élete végéig gondosan feljegyzett népköltészet és a népmesék szépségeinek fényében, a régi krónikák zamatétól áthatva, Eminescu nyelve, amely széttörve a béklyóba kötött akkori irodalmi román nyelv botladozásait, megteremtette a gondolat tökéletes formai kifejezését jelentő gyönyörű verseit: «És sírhelyem után majd senki se sírna, a hervadt ősz csupán s zörgő füve, szirma. Míg forrásvíz csobog, egyhangú mogorván s a fenyvesek ormán fehér holdfény lobog: hús esteli ködben konogna egy kolomp , szent hulló hársfalomb suhogna fölöttem .(„Csak egy vágyam maradt“, Dsida Jenő fordítása.) Vagy A hold szikrázik fényesen a felhő szerteszéled. — Úgy érzem, rád emlékezem mindig, amíg csak élek.“ („Kint megremeg a nyárfa ág.“ Képes Géza fordítása.) De Eminescu nem csak a népi nyelv szépségeit szívta magába. Abban a korszakban, amikor a Hohenzollern dinasztia gyalázatos Romániai szerepe következtében a polgári és földesúri elnyomatás és a feldolgozó nép nyomora és elkeseredése egyre növekedett, Eminescu közvetlenül ismerte meg a népet, átérezte és magáévá tette annak szenvedéseit és vágyait, szorgalmasan és elmélyülten tanulmányozta múltját és művészetét, megismerte annak lebírhatatlan erejét és bízott abban, hogy az öntudatra ébredő dolgozó nép szét fogja törni a kizsákmányolók által reáerőszakolt gonosz rendet: „Sugárzó isten-arccal, de rettentő erővel, örök szöretnekével, dicső időkbe nő fel A nagy császár, a Nép! Ki lélekzik: szabad lény, de föld mindenkié lesz, Igazság és szabadság: nem szó csupán, de fény ez. Ledőlnek ócska trónok, a vészes árba veszve, S a széttört vasjogarral már mintha láncok ezre Csörögve hullana: Pokol kapui nyílnak, kitárul lent a bendő, Hogy ezrével beférjen a zsarnokok veszendő Fekélyes fajzata („A feslett ifjakhoz,“ Lajtha Géza fordítása.)