Kritika 28. (1999)
1999 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Tarján Tamás: Szigethy András: Kegyelem - Csáki Judit: Caragiale: Az elveszett levél
SZÍNHÁZ Szigethy András: Kegyelem Blaskó Péter Kádár János-alakítása messze előtte jár a darabnak, a rendezésnek, a produkció egészének: az évad krónikája ezt a monodrámaszerűen is értelmezhető szerepformálást tartja majd feljegyzésre méltónak. Tény azonban, hogy a kiváló játék indukáló közege mégiscsak Szigethy András fikciós elemeket is tartalmazó dokumentumkollázsa, serkentő matériája pedig Vándorfi László eklektikusan sokhúrú színpadi összhangzata. A Pesti Színház előadását tehát a színész nem írói anyag nélkül és nem a rendezői elképzelés ellenére viszi sikerre, noha a szöveg fogyatékosságai és a megjelenítés ellentmondásai sokkal kevésbé hárulnak őreá, mint a tragigroteszk szünet nélküli estéjére. Vándorfi intellektuális-morális esztrádát bontott ki az író eredendően puritánabb, egyben publicisztikusabb alkotásából (a rendezői példány az alapművel egy kötetben hozzáférhető). Perlaki Róbert tárgy- és metaforahalmazt tervezett díszletül. Ennek júgos határolatlansága, zsibvásáros esetlegessége az otthonos - személyes és ideológiai - biztonság teljes elvesztését, a végeladás, végelszámolás utolsó, kiszolgáltatott stációját szimbolizálja. Az „élete végén zavart tudatúvá lett” politikus, Kádár János fantazmagóriáinak, halálos vízióinak, ön- és sorsértelmezésének kegyetlen kaleidoszkópjából kihullott érdes, szétszórt fragmentumokként hevernek, kallódnak, lapulnak, ágaskodnak az eszközök, relikviák, alkalmatosságok. Tárggyá és töredékké fokozzák le a maradék embert; parányi résszé teszik azt, aki valaha - és három évtizeden át! - az „egész” volt. Justin Júliának ehhez a színpadi állaghoz valóban jelmezeket kellett szabnia, meglehetősen sematikus történelmi képeskönyvből válogatva és vágva ki Ferenc József vagy Rákosi Mátyás, a tipikus proletáranya ésfeleség vagy „Korunk hőse” öltözékét. Szerev elvtárs első látásra nyakkendőként ható piros telefonzsinór-kravátlija (mely a belső zsebben hordott K-vonalas telefonkagylóba torkollik) olyan találó abszurdoid ötlet, amelyből szívesen láttunk volna többet Vándorfi ebbe az irányba kétségtelenül törekedő értelmezésében (fölösleges maradt viszont a két öregecske tévékészüléken lepergő videofilm és néhány más, „kézzel fogható”, illetve elvont, erőltetett effektus). A halál felé zuhantában kegyelmet kérő, kereső főhőst Szigethy a históriai tények, a bőségesen idézett jegyzőkönyvek tárgyilagos ítélőszéke elé igyekszik állítani. Sokszorosan bűnös volt-e Kádár, elvtársainak vallatója és halálba küldője, adott szavának rémületes megszegője, a magyar nép elárulója és szabadságának, méltóságának semmivé foszlatója? - vagy a megfontolásoknak és a kényszereknek engedő reálpolitikus, a viszonylagos függetlenség és a relatív jólét taktikusa, egy hoszszú XX. századi periódus megtestesítője és névadója? Bár a szerző e végletek között némely árnyalatokat is fölkínál a közönségnek, s nem a színművet, hanem magát a nézőt hozza döntési helyzetbe, konstrukciója korántsem támadhatatlan, s az igazi szépírói erényekben szűkölködik. Az 1849 utáni megtorlásról - s a vérengzések gyors feledéséről - cinikusan bölcselgő Ferenc József a gondosan maszkírozott Kőmíves Sándor karikaturisztikus alakításában csupán élclapi vendég. A Bach-korszak legföljebb anekdotikus párhuzam lehet az 1956 utáni megtorlás merőben más történelmi, világpolitikai és etikai konstellációjához (kezdve azon, hogy a Habsburg-császár nem a példásan megbüntetett nép fia volt és nem idegen akaratnak engedett). A Kádár-történet első tapadási pontja Lenint, illetve és még inkább Sztálint követelné a tragigroteszkbe a kedélyes svarcgelb karakter helyett. De Rajk László elvtárs, Rákosi Mátyás elvtárs és Mező Imre elvtárs hármas fogata sem vethető oly aggálytalan egységességgel a vád munkájába, mint ahogy itt, a hatásosan homogenizáló rendezői koreográfia láttán, a különös hármas énekbeszéde hallatán tapasztaljuk. Kaszás Attila (Rajk), Rajhona Ádám (Rákosi) és Borbiczki Ferenc (Mező) gyöngécske attribútumaiktól - hurkolt kötéldarab, fotó-nyilvántartási rabszám, golyó tépte, vérkokárdás ing - kevéssé segítve se föl nem idézik, se újra nem teremtik a jelképes élőholtakat, akik bizonyára csak akkor lehetnének eszközemberek és tanúk a kegyelem kérdésének rémálomi mérlegelésében, ha saját „kegyelmi ügyeik” legalább e darabon belül valamelyes nyugvópontra jutnának. Míg a nagypolitikai vonatkozásokban az elemzés elmélyültségének hiánya, a populáris oldalon a stílus vérszegénysége a gond. Mrázik Istvánná szerepébe Hullán Zsuzsa már életkori-alkati okokból sem csepegtethet színpadi hitelt. Legalábbis egy Gobbi Hilda kortalansága és méltósága kellene a Kádár-párti, vádló-visszakövetelő aspektusból káráló kisproletár, kispolgár mater familias közhelyes szólamainak úgy-ahogy elfogadható tolmácsolásához. A szöveg két dimenziót is alig enged Mráziknénak. Az Áron László adta Bang-Jensen Paul hűvösen elegáns perirati meghívott. Venczel Vera balladás elemeltségében is hétköznapi Mariska Borbáláját a kettős figura ellenére hamar lehagyja a darab. Három különféle színészi kiteljesülésnek azonban a mellékszereplők sorában is jól alájátszik a kegyelem. Ye Jinsené (Szerev elvtárs) nem az ábrázolás összetettsége folytán, hanem a kerékbe tört magyar nyelv fájdalmas komikuma és a szókeresést követő groteszk mozgásdallam miatt érdekes. A gyermek kocsijából előbb a kisdobosok kék, majd az úttörők piros nyakkendőjével integető, aztán - nemcsak mozgalmi úton - a szokott pimaszszá fejlő „Korunk hőse” értő színészgazdára talált a főiskolás Hujber Ferencben, aki Szigethy példázatos mondandóját és Vándorfi attraktív szöveganalízisét is ügyesen eltáncikálja, amint kiléphet a szabad(?) levegőre. E két kabinetalakítás mellett Hegedűs D. Géza - íróilag, nyelvileg, a névtabu által, és rendezőileg, a színpadot uraló pozicionáltság révén jól megalapozottan, felcsigázó várakozás után - főszerep rangra lépteti Nagy Imrét. A valóságos egyéniség problematikusabb vonásait elhagyva szigorú moralistaként leckézteti és befejezi Kádárt. Kegyelem helyett kegyelemdöfést ad. Olyan - nem fizimiskájában, kemény tartásában -, mint az Országház szomszédságában a hidacskájának magaslati pontján posztoló, időtlen szoborférfi Nagy Imre. Míg az áldozatot Hegedűs D. Géza redukált, a személyiség morális centrumába visszafogott mozgással mintázza, Blaskó Péter mimika, gesztus, hanghordozás bátran vállalt szélsőségeit is igénybe veszi. Jelzésszerűen, alkalmanként kölcsönzi Kádár parodisztikusan is elkoptatott tónusait. Remekül él a textus és a rendezés inspirációival, melyek több jegyet hívnak elő a pokol tornácára jutott egoból, mint a konkrét, néven nevezett főhősből. A háborodottság és a meghasonlás lipótmezei villanásainak lesújtó iróniája éppúgy sajátja a vonagló, csúszó-mászó, cikkanó, fohászkodó, fölmagasodó, mórikáló, befelé beszélő, szónokoló figurának, mint a saját énjére és koordinátáira rálátni valójában képtelen fiókdespota fenyegető kifakadásai. Blaskó maga ítéletet mond - meglehet, az íróval és a rendezővel egyetértésben - a viaszsárga bábról: felfogása semmiféle nagyságot, jelentőséget nem mutat, nem tűr meg Kádárban. Ebben az elementáris kisszerűségben eleve nem lakozik tragikum (amelynek formátuma kellene a kegyelem hasonlíthatatlan adományához). Természetesen a látomások közepette exitáló öreg tettei, döntései és részigazságai ettől még tragikusak, s ezt Vándorfi a színpadi megvalósítás profánabb, talmibb mozzanataival - a vörös fények pocsékolásával, a terjengős ismétlésekkel, az önmagukért való térkezelési sajátszerűségekkel - sem vonja kétségbe. A Pesti Színház előadása nyilván nem szolgai adaptációja a Duró Győző dramaturgi gondozásával készült veszprémi ősbemutatónak. Ám vélhetően jobban, termékenyebben elszakadhatott volna attól az első kidolgozástól. A nyitó percekben fölhangzó névsorolvasástól az énekes-táncos elemekig rostálhatók, finomíthatók lettek volna a megoldások, s akkor a Kegyelem kevésbé emlékeztetne a huszonöt év előtti amatőr színházak és irodalmi színpadok játékmódjára, s erősebben tájékozódna napjaink alternatív színjátszásának eszköztára irányába. Nagy kérdés persze, hogy a politika közszférájának és a morál magánszférájának ilyetén összerántása, amilyennek ez esetben vagyunk nézői, sőt részesei, kiforoghat-e magából közös konklúziónak vélelmezhető summázatokat. Kádár Jánossal mint próza-, dráma- és esszéirodalmi hősalakkal - például Esterházy Péter, Kornis Mihály és Mohás Lívia írásait követően - még sokszor találkozni fogunk s találkoznunk is kell, az esetleges kegyelem viszont aligha lehet a mi kortársi kezünkben és lelkünkben. TARJÁN TAMÁS Rédei Ferenc felvétele 43 KRITIKA I Caragiale: Az elveszett levél Onesco a „legnagyobb ismeretlen drámaírónak” nevezte a románok nagyrabecsült és színházaikban is nagy becsben tartott íróját, Caragialét. E sorok írója szép színházi emlékei között őrzi a valahai, pesti színházi Farsangot, amelyet azonban elsősorban Gothár Péter remeklései közt tartott számon, az író nevét mindössze megjegyezte. És persze abszolváltam azért a többi Caragialebemutató nagy részét is; lehetett fejbólintással nyugtázni, hogy az írónak a kisujjában van a franciás bohózatdramaturgia és cselekményvezetés.