Kritika 34. (2005)
2005 / 7-8. szám - SZÍNHÁZ - Urbán Balázs: Caragiale: Farsang
2005. július-augusztus 1), azóta egyenesen sztárnak. Nem derül ki, melyik az ő általa rendezett jelepizód, mivel ez nincs feltüntetve, és minden jelenet pontosan ugyanolyan, így az sem derül ki, vajon mi értelme volt az egésznek, a hírverésen túl. Miller és Rodriguez filmje többféle műfaj, stílus elegyítésére vállalkozik. Egyrészről meglovagolja a manapság divatos film-noir nosztalgiát, másrészről kielégíti a mai néző akcióéhségét, ami jelen esetben, az egységnyi idő alatt levágott, kitépett, megpörkölt testrészek bemutatását, és az akció során előállított vér hektoliterben mért mennyiségét jelenti. A Sin Cityben helyet kap még a thriller, a horror, az animáció bizonyos formája is. Mindezen műfajok keveréséhez azonban nagyfokú stílusérzékre és jó ízlésre lenne szükség. Ezzel azonban, úgy néz ki, sem Miller, sem Rodriguez, sem Tarantino nem rendelkezik. A gond valószínűleg rögtön az alapanyagnál kezdődik. Miller képregénye, mint művészi alkotás erőteljesen megkérdőjelezhető. A képregény dialógusai rendkívül bugyuták, primitívek, a szituációk önmagukat ismétlik. Vizuálisan is elmarasztalható mű, helyenként kifejezetten giccses. Mindez egy képregény formájában még az elviselhetőség határán belül mozoghat, bár mindenképpen silány munka. A filmmé adaptálást azonban semmilyen művészi, vagy egyéb szempont nem indokolja, ugyanis a filmes megelevenítés semmi újat nem tesz hozzá a Sin City képregényes formájához. Lényegében nem történt más, minthogy leforgattak egy filmet, egy átlagosnál jobban kidolgozott storyboarddal. Miller és Rodriguez, valamint „bűntársuk” Tarantino ügyes csapdát állítottak nekünk, nézőknek. A különféle stílusok, műfajok keverésével egyfajta művészi látásmódot, tudatosságot, önreflexiót sugallnak, holott mindez egyszerű bűvészmutatvány marad, erős tartalmi mondanivaló, valódi formai kísérletek nélkül. ROITMAN IVÁN Arcok és álarcok Caragiale: Farsang A borbélyüzletből kilátás nyílik a mögötte fekvő utcára. Inkább csak szeleteket, épületrészeket látunk persze belőle, de megcsap az atmoszféra. Az a kicsit nagyvárosi, kicsit balkáni hangulat, mely a Caragiale-dráma Bukarestjét jellemzi. A Hersényi Balázs tervezte díszlet az első és a harmadik felvonásban kettéhasítja a színpadot, ami az atmoszféra erősítésén túl pragmatikus döntés is: a borbélyüzletre kimért játéktér így a darab adottságaihoz passzolva összezsugorodik. Maga az üzlet is mutatja nagyvilág és Balkán kettősségét: a motivikusan díszített falak, ajtók fölött lepusztultság, kilógó csövek. A szélső ajtók pedig alighanem az istálló(k)ba vezetnek. E kettősség, melyet pontosan képez le a tér, Caragiale komédiáinak fontos sajátja. Ám ennél is fontosabb az a műfaji rétegzettség, mely e darabokra (így a Farsangra is) jellemző. A tipikus vaudeville-sémák keverednek itt jóval vaskosabb bohózati elemekkel, és abszurdba hajló túlzásokkal - miként a bohózati típusok is élesen elrajzoltak. (A társadalmi tárgyú vígjátékokban mindehhez még a politikai szatíra hangjai is társulnak.) Nem könnyű magyarul Caragialét játszani: az a színházi hagyomány, melyet a darabjait maga rendező szerző megteremtett, többé-kevésbé idegen a magyar színháztól, maguk a darabok is nehezen fordíthatóak, s a kézen fekvő átfedések ellenére is nehezen helyezhetők el egy áttételesen is érvényes asszociációkat keltő (vagyis a mai magyar társadalmi környezetre is reflektáló) kontextusban. Vagyis a Caragiale-darabok előadása irodalmi és színházi nyelv magyarra fordításának kérdéseit is felveti. A Jordán Tamás rendezte nemzeti színházi előadás kiindulópontja is a fordítás, legalábbis a szövegfordítás: Réz Pál nyersfordítását Parti Nagy Lajos dolgozta át. Igazi intellektuális élvezetet kínáló, szellemes ferdítésekkel teli, még a nyelvi rontásokból is irodalmi asszociációkat kreáló, köznyelvet irodalmi idézetekbe játszó virtuóz szöveg jött létre - mely azért tagadhatatlanul nem könnyen passzítható össze az élesebb bohózati szituációkkal és vaskosabb karakterekkel. Már csak azért sem, mert a bohózati helyzetek elvben gyorsabban alakulnak, változnak, mint ahogy azt a szöveg intellektuális recepciója követni tudja. A helyzet persze nem olyan vészes, Caragiale azért nem Feydeau, a bohózati patronok éppúgy átláthatóak nála, mint maga a dramaturgiai séma. A rendező persze diktálhat erősebb tempót, pergetheti gyorsabban a szituációkat, elhalmozhatja saját játékötleteivel a színpadot, de ez esetben félő, hogy túlságosan egyszínűvé, árnyalatlanná válik az előadás. Jordán bölcsen nem él ezzel a lehetőséggel, inkább az egyes figurák markáns megkonstruálására törekszik. Ehhez fontos támpontot nyújtanak Dőry Virág színes összhatást nyújtó, változatos, egy-egy feltűnő jellegzetességgel operáló jelmezei (melyek találóan és ötletesen folytatódnak a második felvonás álarcos ünnepségén is), valamint az ismert színészi arcokat sajátosan torzító frizurák, parókák. A fantáziadúsaiUdvaros Dorottya, Szarvas József és Murányi Tünde hák és kiegészítők azonban egy szociális értelemben más világban készültek; a „balkániság” helyett többnyire inkább sznobériát tükröznek. Ami bizonnyal szándékos: Jordán rendezése „megemeli” a dráma szociális környezetét, kiradírozza az egyes alakokból a lecsúszottak ordenáréságát, inkább a szatíra hangjait pedzegeti, vélhetően az eredetinél kellemesebbre hangolt szórakoztatás szándékával. A színészi alakítások leginkább a jellemtorzulásokra helyezik a hangsúlyt, azokat mutatják fel erőteljes kontúrokkal. A szereplők többségének van egy igen markánsan ábrázolt sajátja, amelynek kibontására súlyt helyez a színészi játék. Csankó Zoltán energikus, vadember külsejű Pomponjának például gyorsabban jár a nyelve, mint az agya. Elfelejtett szavait később, váratlan helyeken fűzi mondandójába. Csankó nem pusztán erre a precízen kidolgozott poéntechnikára fűzi fel a szerepet, hanem a látszólagos határozottság és éleslátás mögött rejtező tompa butaságot is hatásosan ábrázolja. Sinkó László (Mache) épp az ellentettjét személyesíti meg: a könnyen rászedhető, bamba, felszarvazott férj alakja mögül hívja elő a szívós, csendesen erőszakos, nem is annyira ostoba férfi figuráját. Udvaros Dorottya (Mita) lehengerlően amorális aszszonyt, igazi kisvárosi vampot játszik, aki a já- 51