Kritika 38. (2009)

2009 / 12. szám - FILM - Csőke Katalin: Tréfa

2009. december távolról sem a múlt kövülete: pimasz kíváncsi­ságuk, a minden mindegy állapotát sugalló fo­lyamatos részegségük, lezser leereszkedésük mögött ott a szilárd meggyőződés: itt úgysem változik semmi. Az üdvös változtathatatlanság boldog tudata élteti a jókedvűen erőszakos, sa­ját gesztenyéjét mindig kikaparó Ghida rendőrt is, aki Urbán Tibor számomra revelatív alakítá­sában egyszerre testesíti meg a hatalmával saját fontossága tudatában következetesen visszaélő szervet és a jég hátán is megélő kisembert. Az előadás záróképe talán kevésbé hatásos a szokottnál; a politikai elit látványos összeboru­­lása, a léghajóra szállók és a „földön­futók” cso­portjának éles elválasztása és hangsúlyos egy­másra utaltsága találó ugyan, de maga a csatta­nó kevésbé erős. S tény az is, hogy Az elveszett levél mint alapanyag nem alkalmas arra, hogy - az utóbbi idők igazán jelentős Mohácsi-előadá­saihoz hasonlóan - tragikum és komikum szün­telenül egymást váltsa, s az önfeledt nevetés nemegyszer torkunkra forrjon. Ám az, amit a politika és az azt egyszerre stimuláló és elszen­vedő közeg állapotáról, kapcsolatáról, kölcsön­hatásáról roppant szellemesen, mulatságosan elmond az előadás, nemcsak pontos és fontos, de sajnos roppant aktuálisnak is érződik. URBÁN BALÁZS Tréfa A nevetés gonosz epidémia. Csak kevés jó belőle. Hogyha túlságosan élvezzük, akkor elfulladunk és köhögünk, az ar­cunk elsápad és kipirul, fáj a derekunk, csik­­landja a hónunkat, a tarkónkat, a bordánkat. Nem is mulatságból nevettünk tán.” (Kosztolá­nyi Dezső: Tréfa) A nevetés lehetőleg pozitív, feloldó, felsza­badító érzés, ám ugyanannyira unalom- és fes­zültséglevezető. A címmel ellentétben, Gárdos Péter legújabb filmje nem is olyan mulatságos. Minden csak néhány ártatlan tréfával kezdődött... XX. századi életkép egy egyházi bentlakásos kollégium diákjairól, akik különfé­le csínytevésekkel igyekeznek a papi szigort megtörni csakúgy, mint saját félelmeiken úrrá lenni. A sorozatos diákcsínyek egyre veszedel­mesebb lavinákat indítanak el... sejtjük a tragi­kus végkifejletet. Adott egy vidéki bencés isko­la, jelen esetben a zsámbéki Zichy-kastély kol­légiuma. A múlt század elején járunk, de ezt csak onnan tudjuk, hogy direkt utalásként egy újsághírben megjelenik: a korábban elsüllyed­­hetetlennek vélt Titanic nevű utasszállító hajó zátonyra futott. No meg persze a mozgókép egyik előfutárának tekinthető zootróp is állan­dó visszatérő momentum. 1912-t írunk, a bol­dog békeidők egyik utolsó évét. Erről a törté­netben szereplő karakterek természetesen mit sem tudnak, csak mi, befogadók, magyarázhat­juk bele ebbe az évszámba a háború előtti, ki­robbanni készülő feszültséget. A kolostorban új tanév kezdődik - látszólag szokványosan - ám ezen az őszön a hetedikeseken úrrá lett va­lami, amivel lassan már a papok sem tudnak mit kezdeni. „Az ördög incselkedik veletek” - mindössze ennyit fűz hozzá az iskola igazgató­ja a sorozatos ugratásokhoz. És a fiúk egyetér­tenek vele. Ezen az őszön új tornatanár csatla­kozik a liberálisabb szellemű tanári karhoz. A már-már nőies vonásokkal megáldott Weigl atya éppolyan szigorú, mint amilyen széparcú, bár azt már a legelején megtudjuk, milyen kivá­lóan ultizik. Jelenléte alaposan megzavarja nemcsak a kolostorban élők lelkivilágát, akik egyre vadabb tréfákat eszelnek ki egymás és (csak képzeletben!) a paptanárok ellen, hanem minket, nézőket is, akik ettől a külsőtől egy el­lentétes karaktert várnánk. Csakúgy, mint az osztályfőnöktől, a gyűröttebb, kiéltebb arcú Zoltán atyától, aki meglepően szabadelvűen kezeli a tanítványok csínytevéseit. Nem lepő­dünk meg, amikor egyre nagyobb konfliktus gerjed a két tökéletesen ellentétes figura kö­zött. És mint egy rossz házasságban: ugyan ki más inná meg a levét a szülők közötti feszült­ségnek, ha nem a gyermek maga? A sztori alapja Kosztolányi azonos című, mindössze nyolcoldalas novellája egy gyerek­gyilkosságról, nevek, kidolgozott jellemek nél­kül, ám annál erőteljesebb hangulatfestő ele­mekkel. Egy mű leíró, történetmesélő jelleggel, ahol pusztán a karakterek adottak, magának a gyilkosságnak se célja nincsen, se motivációja. Egy ilyen sztorit filmre vinni nem könnyű fel­adat, ám - éppen ezért - kínálja magát azon rendezők számára, akikre mindez inspiráció­ként hat. Ugródeszkának kiválóan alkalmas, és éppen ez az, amit az alkotógárda is kihasznált. Nem titkolt szándékuk volt, hogy - kiindulva az irodalmi alkotásból - olyan látnivalót hozza­nak létre, amelyben a cselekvéseknek célt és motivációt ad, miközben mindvégig megőrzi a Kosztolányi-novella mély érzelemvilágát. Han­gulatát, atmoszféráját, színeit (vagy azok hiá­nyát), impresszióit, a növendékek útkeresését a diákcsínyek mélyén. No és persze a csattanót. A jellemábrázolás kétségtelenül egyik legna­gyobb erőssége Gárdosnak, ez pedig a Tréfánál sincsen másképp. Az eredetileg 60 perces tévé­filmnek indult látnivalóban valamennyi szerep­lő kialakult karakterrel operál, amit rövidebb­­hosszabb epizódokon keresztül a lehető legár­­nyaltabban mutat meg. Mindenféle jellem meg­található itt, ez pedig többek között annak kö­szönhető, hogy a direktor ezúttal is jórészt amatőr szereplőkkel dolgozik. így van az, hogy a civil színészek között ugyanúgy találunk hen­test, DJ-t, irodalomtörténészt, mint koreográ­fust vagy akár ELTE-n tanító angol szakos ta­nárt. Ők néhányan alkotják a papi kart. A stáb tagjai között mindössze három profi színész akad (Lengyel Tamás, Váta Lóránd és Kovács Zsolt), akik épp ellentétes karaktereket játsza­nak, mint ami az arcukról leolvasható lenne. A főszereplők mégis a gyerekek maradnak, az ő érzéseik, lelkiviláguk, útkereséseik, jellemhibá­ik, vagyis minden az ő jelenlétük körül forog. Miattuk léteznek a paptanárok, akiknek felada­tuk abban merül ki, hogy megfelelő jellemeket faragjanak belőlük. Minden és mindenki a gye­rekszereplők körül forog, még a rendezőgárda is, akik - meg kell hagyni - dicséretes módon tudnak együtt dolgozni a kiskorú amatőrszíné­szekkel. Valljuk be, a színészgárda igen erős lett, pedig jó gyerekszereplőket találni embert próbáló feladat... is lehetne. De nem úgy Gár­­doséknál, akik jelen esetben előszeretettel al­kalmaztak szűk plánokat. Valamennyi arc hite­les és autentikus, nem beszélve a gesztusokról, mimikáról (annak ellenére, hogy a dialógusok és a hanglejtés hagy némi kívánnivalót maga után). Profik sem csinálhatták volna jobban. Gárdos Péter valahogy ért a fiatalkorú és ama­tőrszínészek instruálásához. Egyházi iskolában játszódó szüzsé révén nem maradhat el a nevelés kérdésének fel-, majd elvetése sem. Az évszázadok óta megvá­laszolatlanul maradt, örök kérdés - miszerint a szigorú fegyelem, vagy a demokratikus enge­dékenység a jobb módszer - ezúttal is talány marad. Az alkotók mindezt két tökéletesen el­lentétes karakteren, Weigl atyán és Zoltán atyán keresztül mutatják be. Két antagoniszti­­kus világnézet szembesül egymással, a köztük lévő „harc” pedig ugyanúgy kivetül a diákok életére, mint a jellemükre. Az ugratások tovább folytatódnak, az egyre elviselhetetlenebb fe­szültséget csakis egy katarzis oldhatja fel. Közel a tragédia, amit racionális alapokra a merev és demokratikus világképek helyeznek. A két atya a közöttük lévő folyamatos feszültséget akarat­lanul is a tanulókra projektálja, akikből így lesz bűnös és áldozat egyben, s ők azok, akik - mintegy zárófordulatként - kollektíven még egy gyilkosságot is képesek elkövetni. Az ártatlannak induló bolondozások, egy­más heccelése (vizes lavór, ellopott szemüveg, összekötözött cipőfűzők és kabátujjak) a finá­léban végül hús-vér gyilkossághoz vezetnek, amelynek valódi motivációja nincsen ugyan, de ennyivel muszáj beérnünk. Sőt, talán épp ez az, ami igazán riasztóvá teszi a légkört. Éppen úgy, mint a helyszín, amely csak megsokszo­rozza a fojtogató fenyegetettség érzését (egy kolostor falai között elkövetett bűn mindig fé­lelmetesebb). Erre még egy lapáttal rátesz a mozi képi megkomponáltsága. A digitális nyersanyagra forgatott, HD-kamerával készült film rendkívül erőteljes és autentikus vizuális 37 A KRITIKA HONLAPJA www.kritikaonline.hu Tisztelt Szerzőink! Lapunk elérhetővé vált az interneten is. Kérjük, akik nem kívánnak hozzájárulni az internetes megjelenéshez, jelezzék a szerkesztőségnek. A szerk.

Next