Kritika 43. (2014)

2014 / 3-4. szám - Szekeres Szabolcs: Anarchia. Caragiale: Zűrzavaros éjszaka

II 2014. március-április Anarchia Caragiale: Zűrzavaros éjszaka A jó komédia színpadi megvalósulása a kezdeti, átmeneti nyugalomból egyre gyorsuló ütemben, gördülő lavinaként bontakozik ki előttünk. Elég egy váratlan sze­repcsere, egy rosszul ejtett, esetleg félrehallott mondat, és a színpadi hógörgeteg megindul, és meg sem áll egészen addig, amíg akkora nem lesz, hogy maga alá temet minket. Természete­sen nem kíméli a műfaj a néző rekeszizmát sem, és az már tényleg csak hab a tortán, ha né­melyik szituációban magunkra ismerünk, így aztán az igazán jól előadott komédia eljut a megunhatatlan Gogol A revizor című művéből ismerős orosz közmondás szemléltetéséig, amely nevezetes megállapítás a következőkép­pen hangzik: „Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde.” Nem biztos, hogy ez utóbbi kifejezetten kel­lemes élmény, de még így is, hogy néhol keser­nyés a szánk íze, szívesen hagyjuk magunkat sodortatni az árral, hiszen hiába feszengünk olykor-olykor kínosan, mégiscsak felemelő ér­zés ráismerni az akármennyire is régen írt da­rabban a korunk egyszerre taszító és vonzó jel­legzetességeire. Az már a rendezőtől függ, hogy milyen eszközökkel, mennyire direkten hangsúlyozza a jelenkort az előadásban. A kacagásra ingerlő hatásszünetek, a színé­szek nagyszerű ritmusérzéke, az ügyes poentí­­rozási technika - ezek mind kellenek ehhez a néző számára gyakran oly egyszerűnek tűnő, ám színészi szempontból valójában dögnehéz műfajhoz. Az sem hátrány éppen, ha szerepel a darab­ban egy már nem is annyira fiatal hódoló, aki az árnyékos szoba egyik sarkában álló hölgy­nek szerelmet vall, ám hamarosan kiderül, hogy összetévesztette kedvesét egy másik nő­vel. Ez a tisztes asszony pedig a ház úrnője, aki házibarátot is tart. Ahogy az kell, azonnal meg­jelenik a rendkívül féltékeny férj, és barátja, aki a rezonőr is egyben, és óriási kalamajka lesz a dologból, a rettenthetetlen üldözők lövöldöz­nek és káromkodnak az éjszakában, a pórul járt legény fejvesztve menekül, és megfogadja magában, a búvóhelyéül szolgáló, építkezésről ottmaradt hordóban, hogy soha többet még csak hasonló szituációba sem keveredik, a höl­gyek pedig remegve féltik lovagjaikat. Mind­eközben hallunk némelyik jelenetben a nép­boldogítókról, ostoba demagógokról, és a sze­gényeket kizsigerelő, az éppen csak most az uborkafára felkapaszkodottakról, akik elfelej­tik, hogy honnan indultak, és most már csak az a lényeges számukra, hogy bármi áron, de mi­nél magasabbra juthassanak. Legalábbis ez a kissé felszínes lehetőség me­rül fel Ion Luca Caragiale Zűrzavaros éjszaka cí­mű komédiájának olvasása közben. Persze könnyen elképzelhető gyökeresen más meg­közelítés is, ám a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Stúdiójában Szabó K. István rendezésében mindebből, vagy bármilyen más irányú esetle­ges interpretációból szinte semmit sem látni. A rendezés ugyanis az előbbiekben felsoroltak mellett nem jelöli ki a cselekmény fordulópont­jait, és a feszültséget sem fokozza, így teljesen tét nélkül folydogál a játék. A nézőtérről néhol halk kuncogás hallatszik, ahogy telik-múlik az idő kifejezetten kínossá kezd válni az előadás, amely szerencsénkre csak hetven percig tart. Nem derül ki az sem, hogy nekünk, a nézőtéren helyet foglalóknak, mi közünk lehetne a színpadi figurákhoz. Azért ennyire rövid a produkció, mert Szabó K. Ist­ván, ki tudja milyen koncepció hatása alatt, nem pepecsel azzal, hogy esetleg kibontsa és a dialógusok mögött érzékeltesse a figurákban bekövetkező változásokat. Indiszponált színé­szeket látunk, akik képtelenek levetkőzni sokéves manírjaikat és a szavukat alig érteni (Eperjes Károly, Sinkó László), vagy olyanokat, akik talán üde színfoltok lehetnének, ám az öt­­lettelen, erőltetett szituációknak köszönhetően szenvedésre kárhoztattak (Básti Juli, Söptei Andrea). A román Ion Luca Caragiale akkora klasszi­kus hazájában, mint nálunk Katona József vagy Madách Imre. Teljesen megérdemelten, hiszen Az elveszett levél, vagy a Farsang népszerű da­rabok itthon és külföldön egyaránt. Igaz ugyan, hogy az 1879-ben írt Zűr­zavaros éjszaka nem a szerző legjobb drámája, de ennél a színpadra állítás­nál azért jóval lendülete­sebb és mélyebb. Nehéz megmondani, hogy mi le­hetett a cél a produkció­val. A színlapon az olvas­ható, hogy e komédia ese­tében nem a korrajz, ha­nem az időtlenség, és a színházi költészet a hang­súlyos. Ez utóbbihoz azonban sokkal elemel­­tebb, stilizáltabb színészi játék, és kevésbé direkt, a realizmusban gyökeredző tárgyi világtól jóval erő­sebben elrugaszkodó lát­ványvilág szükségeltetik, ráadásul nem biztos, hogy a szinopszisban ismerte­tett rendezői elképzelé­­­­seknek a Zűrzavaros éj­­j­szaka szövege a legmegfe­­­­lelőbb. SZEKERES SZABOLCS Schnell Ádám, Söptei Zsuzsa 33

Next