Művelődési Útmutató, 1954 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1954-01-01 / 1. szám
Ford.: SÜTŐ ANDRÁS Kukuriku! nagy bojár, A két krajcár nekem jár! Mikor a bojár meglátta, erősen elcsudálkozott és így szólt: — Hirnye! De pokolra való kakas ez. Na, várj csak, ellátom én a bajodat, te sarkantyústarajos! Mindjárt ahogy hazaért, meg is parancsolta egy vénasszonynak a konyháról, hogy fogja meg a kakast, dugja be a kemencébe s tegyen követ is a kemence szájára, nehogy kiröpüljön. A kutyamájú vénaszony úgy feleli, ahogy a bojár parancsolta. • Nagy igazságtalanság volt ez is, de mit csinált a kakas? A begyéből a kút vizét a parázsra engedte s addig engedte, míg az egészet el nem oltotta s a kemencét le nem hütötte. De ezenkívül a házat is úgy elárasztotta vízzel, hogy a konyhában a szipintyót a guta majd megütötte. Aztán csak neki a kőnek, amit a kemence szájába tettek volt s kikerült épen a tűzből is. Azzal repült egyenesen a bojár ablakához és csőrével az ablakot verdeste: Kukuriku! nagy bojár, A két krajcár nekem jár! — Na, én jól megjártam ezzel a rusnya kakassal — mondta a bojár s nem tudta, hova legyen a csodálkozásból. — Kocsis! Vidd a nyakamról ki a csordába s hajítsd az ökrök és tehenek közé, hátha valamelyik döfős bika felszarvalja s a méreg nem fog enni többet. A kocsis fogta megint a kakast, s be vele a marhák közé. Csak ez kellett neki, ha láttátok volna, hogy nyelte magába a sok ökröt, borjút és tehenet. Az egész csordát elnyelte, de lett is akkora hasa, mint valami hegy. Aztán újra az ablak elé állott, két szárnyát a nappal szembe zárta, hogy sötétsen lett az egész házban s elkezdte megint: Kukuriku! nagy bojár, A két krajcár nekem jár! Na, mikor a bojár ezt is meglátta, majd széthasadt a méregtől, s már azt se tudta, mit csináljon, hogy valahogy megszabaduljon tőle. Aztán gondolkozott, amit gondolkozott, míg újból ki nem talált valamit: — Bedobom a kincseskamrába, hátha nyelni kezdi az aranyakat s megakad vagy egy a torkán, megfullad és eltakarodik a nyakunkról. Fogta is mindjárt a kakast a félszárnyúnál, s de vele egyenest a kincseskamrába, mert annak a bojárnak annyi töméntelen hanya volt, hogy meg se tudta számolni ... Az meg neki állt nagy mohón az aranyaknak s addig nyelte míg amennyi láda, mind üresen mer a 11 Azán ő tudja, hogy s miként, de kikerült onnét is, odaállt a bojár abbikához s elkezdte megint: Kukuriku! nagy bojár, A két krajcár nekem jár! Ezek után a bojár is látta már, nincs mit csinálni, odavetette neki hát az erszényt a két krajcárral. A kakas örömmel kapta fel a földről, a bojárt ott hagyta békében s elment dolgára. De megindult erre az egész magjorság is a bojár udvaráról s ment a hős kakas után, hogy az ember azt gondolta, lakodalom az, nem egyéb. A bojár meg csak nézte nagy szomorúan, hogy mennek el a kakassal a szárnyas állatai, s aztán így szólt sóhajtva: — Bánom is én, menjen az öszszes; jó, hogy megszabadultam tőle, mert hogy ez nem volt tiszta dolog, az bizonyos. A kakas pedig csak ment nagy büszkén, s utána mind az egész majorság. Egyszer aztán elérkezett az öregember kapuja elé s elkezdte nagy hangon: Kukurikú! Kukurikú! Ahogy az öreg a hangját meg - hallotta, jött is mindjárt"nagy örömmel, hát mit lát, mikor szemét a kapura veti? Olyan volt a kakasa, hogy megijedt tőle. Az ember még az elefántot is bolhának nézte volna mellette. Utána pedig megszámlálhatatlan hosszú sorban jött a majorság, egyik szebb, kövérebb és kontyosabb a másiknál. Hogy az öreg látta, milyen istentelenül nagy és kövér az ő kakasa s körülötte mennyi rengeteg majorság, egyszeribe kinyitotta a kaput: — Gazdáram, teríts pokrócot az udvar közepébe — mondta a kakas. A vénember térült-fordult serényen, akár a pereszten, kiterítette hamar a pokrócot, aztán a kakas elhelyezkedett rajta, megcsattogtatta szárnyait, s az öreg udvara és kertje egyszeribe megtelt marhákkal, a pokróc pedig egy nagy rakás arannyal, mely úgy ragyogott a napon, hogy majd elvette az ember szeme világát. Mikor ezt a nagy gazdagságot az öreg meglátta, azt se tudta, mit tegyen örömében, csak simogatta, csókolta folyton a kakasát. De honnét, honnét nem, egyszer csak előjött az öregasszony is nagy sierve. Mikor a vén rosszaság ezt mind meglátta, csak úgy villogott a szeme, s majd széthasadt a méregtől. — Idehallgass, öreg — mondta megszégyenülten — adj nekem is néhány aranyat. — De biza akaszd csak szegre a kívánságodat. Mit mondtál te nekem, mikor tojást kértem tőled? Verd meg te is a tyúkodat, hogy tojjon aranyat, úgy vertem én is a kakast és tudod jól, kinek az okából ... Most ládd-e, miit hozott? Na, fogta magát a vénasszony, hátra ment az istállóba, elő a tyúkot s a farkánál fogva s elverte, de úgy elverte, hogy nézni is rossz volt. A tyúk szegény, mihelyt kiszabadult a vénasszony kezéből, vette is fejébe a világot s futott ki az országútra. S ahogy ment, talált ő is az úton egy gyöngyszemet, bekapta hamar, futott vele vissza az öregasszonyhoz, s a kapuban elkezdte: kot, kot kotkodács! Jött is az elébe nagy örömmel, a tyúk ellenben csak átrepült a kerítésen, elsült a vénasszony mellett s hamar a fészekre. Úgy egy órai kotlás után jött elé megint kotkodácsolva. Na, futott a vénasszony, hogy lássa, mit tojt az ő tyúkja. Hát mit lát, mikor benéz a fészekbe? Egy gyöngyszemet. Mikor ezt a csúfságot észrevette, elő megint a tyukkal s addig ütötte, gyámbászta, míg az utolsó szusz is kiszorult belőle. Így maradt aztán ez a fösvény, bolond vénasszony továbbra is szegény és földhözragadt. Guvadhatott azután a szeme bár egy tojás után, mert nem volt, ha egyszer csúfot ütött a tyúkjából s ha minden ok nélkül elpusztította szegényt! Az öregember pedig erősen meggazdagodott. Nagy házakat építtetett, szép kerteket vásárolt, s élt boldogan. Az öregasszonyt sajnálatbál megtette tyúkfelügyelőnek, a kakast pedig mindenüvé magával vitte: nyakára aranyláncot kötött, lábára sarkantyús csizmát vásárolt, hogy az ember királyfinak vélte, nem pedig kakasnak, akit cibrébe főznek. Faragó gyermek szobra