Művelődési Útmutató, 1954 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1. szám

sék, az író kora tükröződik bennük, az a kor, amely­ben a kiegyezett polgári-földesúri osztály, az úgy­nevezett „szörnyszövetség“ embertelen gazdasági po­litikája teljes súllyal nehezedik a nép vállára. A „Kukuriku, nagy bojár“ című meséjében lep­lezetlenül tárja fel a kizsákmányolt szegényparaszt életét s a bojár határt nem ismerő kapzsiságát.. Ezek a bojárok a mesebeli kis kakast is megfosztanák két garasától. De a bátor kakas nem hagyja magát!... A dúsgazdag bojár harácsoló vagyonéhségében az ara­tókat keserves munkájukért annyi gabonával fizeti ki, amennyit szalmástól hátukon elvi­hetnek („Sztán, akinek ördög volt a szolgája“). „A kecske és a három gidó“-ban az Emlékek földhözragadt parasztjai lép­nek újból elénk, míg „Karó Dani“ a jobb élet vágyát fejezi­­ki. Mesehősei általában élő, igazi emberek, aki­ket az író a falusi élet valóságából helyez be a mese keretei közé. Egyaránt találkozunk meséiben küzködő szegényparaszttal, harácsoló bojárral, zsugori kulák­­kal, ravasz kereskedővel. Jellemző vonásuk az írások­nak: az az elpusztíthatatlan derűlátás, amely egyéb­ként a népmesék sajátsága. A jónak mindig győznie ke­ll a gonosz fölött! Ez a meggyőződés legmegkapób­­ban a­ „Fehér szerecsen“ című mesében fejeződik ki A Fehér szerecsen a román nép vágyainak, remé­nyeinek harcos hőse, aki diadalmasan birkózik meg a Csupaszképű minden fondorlatával. Creangă széles írói látókörére jellemző, hogy egyik legízesebb me­séjében, a „Tarisznyás Eván“-ban, orosz népmese­­elemet használt fel. A mese hőse a bátor, vidámlelkű, jószívű orosz katona, aki 1877-ben a román katona hűt­­segítő bajtársaként vérét ontotta a román füg­getlenségért. Az író társadalombírálata különös erővel dom­borodik ki két történelmi elbeszélésében: a „Jón Roata apó és a fejedelemségek egyesülése“ és „Jón Roata apó és Cuza fejedelemében. A két elbeszélés történeti, háttere: a román fejedelemségek egyesülé­sének forró, légkörű korszaka. Az egyesülés ugyan a haladó erők győzelmét jelenti, a nép régi törekvé­seinek megvalósulását, a társadalmi reformok hiánya azonban egyre elviselhetetlenebbé teszi a bölcs Roata apó nevezetes szikláját, melyet a népnek kell cipel­nie. „...Eddig mi parasztok egyenként egy-egy ki­sebb vagy nagyobb követ cipeltünk a hátunkon, most pedig az urak azt kérik tőlünk bocskorosoktól, hogy együttesen egy egész sziklát vegyünk a vállunkra.“ Roata apó kifakadása előszóként hat az 1907-es pa­rasztfelkeléshez, s az ezt megelőző parasztlázadások­­hoz. Creangă minden írásában a nép törekvéseinek szószólójaként jelentkezik. Műveiből évszázados küz­delmek forró levegője árad felénk. Benne a nép al­kotó ereje a klasszikus művészet sokáig emelkedik. A valóságot ábrázoló múltszázadi román irodalmi realizmus az ő alkotásaiban éri el egyik legmagasabb csúcsát: írói alkotásait talán Eminescu jellemezte a legtalálóbban, amikor Moldva lelkéből lelkedzett re­mekműveknek nevezte őket. Kimagasló szerepe van a román irodalmi nyelv megteremtésében. Eminescu és Caragi­ale mellett Creangă nyelve a legízesebb, legművészibb írói nyelv. Érthető, hogy a nép lelkének ezt a páratlan meg­­szólaltatóját a polgári irodalomtörténet lebecsülte s nem látott benne egyebet „faragatlan“ parasztnál. Népköztársaságunk azonban elégtételt szolgáltatott neki is, ugyanúgy, mint az életében szintén lebecsült és meghajszolt Eminescunak és Caragialenak. A Ro­mán Népköztársaság Akadémiája. 1949-ben — „halála után — post mortem“ — tagjai közé választotta Ion Creangát, a mult századi valóságábrázoló román irodalom nagy alakját, népének hűséges fiát.. WIUjukuriW NAGY BOJÁR EH egyszer egy öregasszony meg egy öregember. Az öregasszonynak volt egy tyúkja, a vénembernek pedig egy kakasa. A tyúk minden­nap kétszer tojt s így az öreg­­asszony annyi tojást evett, amenty­­nyi belefért, az öregnek ellenben nem adott egyetlenegyet sem. Addig-addig, amíg az egy napon kijött a béketűrésből, s így szólt: — Úgy eszel, te vénasszony, mintha a Cremene-i vásáron vol­nál. Adj nekem is abból a tojás­ból, hogy legalább elüssem az éh­ségemet. — Dehogy adok — mondta az öregasszony, aki fösvény volt erő­sen. — Ha effélére fáj a fogad, verd meg le is a kakasodat, aztán tojni fog, s lesz necked is tojá­sod. Én is meggyombásztam a tyú­komat, s nézd meg, hogy tojik. Az öregember úgy tett, ahogy a vénasszony tanácsolta, s amilyen Ion Creangă meséje kapzsi volt és mohó, neki hamar a kakasnak és elverte istenesen. — Nesze! — mondta. — Vagy tojsz, vagy eltakarodsz a házamtól, de az ételt nem fogod hiába pusz­­títani. A kakas, ahogy kikerült a vén­ember keze közül, elfutott ház­ib­­­ól s az úton­ kódorgott. Hát ahogy ment, mendegélt, talált egy erszényt s benne két krajcárt. Fel­kapta hamar s futott vele vissza a vénember házához Útközben egy hintával találkozott, bojár ült benne s valami naccságék. A bojár csak nézi, nézi a kakast, aztán észreveszi a csőrében az erszényt s így szól a­ kocsishoz: — Te szállj csak le, nézd meg, mi van annak a kakasnak a csőré­ben. Le is ugrik az hamar a bakról, s hogy, hogy nem, a kakast meg­fogja, kiveszi csőréből az erszényt s odaadja a bojárnak. A bojár pe­dig, mintha ő szerette volna szépen zsebrevágja, s a hintó megindul. A kakast ez erősen elkeserítette, de nem hagyta annyiban, hanem a hintó után vetette magát s elkezdte kiabálni. Kukuriku! nagy bojár, A két krajcár nekem jár! Na, dühös lett a bojár s mikor elér­­tek egy kúthoz, azt mondta a ko­csisnak: — Te, fogd csak meg azt a szem­telen kakast s hajítsd a kútba. Az megint leugrik a bakról, fogja a kakast és a kútba hajítja. Szegény kakas, mit csinálhatott ak­kora nagy veszedelemben, felszívta a vizet s szívta, szívta, míg egy csepp se maradt a kútban. Aztán kirepült onnét, újra nyomába eredt a hintának s kiabálta: 38

Next