Művelődési Útmutató, 1954 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1954-01-01 / 1. szám
sék, az író kora tükröződik bennük, az a kor, amelyben a kiegyezett polgári-földesúri osztály, az úgynevezett „szörnyszövetség“ embertelen gazdasági politikája teljes súllyal nehezedik a nép vállára. A „Kukuriku, nagy bojár“ című meséjében leplezetlenül tárja fel a kizsákmányolt szegényparaszt életét s a bojár határt nem ismerő kapzsiságát.. Ezek a bojárok a mesebeli kis kakast is megfosztanák két garasától. De a bátor kakas nem hagyja magát!... A dúsgazdag bojár harácsoló vagyonéhségében az aratókat keserves munkájukért annyi gabonával fizeti ki, amennyit szalmástól hátukon elvihetnek („Sztán, akinek ördög volt a szolgája“). „A kecske és a három gidó“-ban az Emlékek földhözragadt parasztjai lépnek újból elénk, míg „Karó Dani“ a jobb élet vágyát fejeziki. Mesehősei általában élő, igazi emberek, akiket az író a falusi élet valóságából helyez be a mese keretei közé. Egyaránt találkozunk meséiben küzködő szegényparaszttal, harácsoló bojárral, zsugori kulákkal, ravasz kereskedővel. Jellemző vonásuk az írásoknak: az az elpusztíthatatlan derűlátás, amely egyébként a népmesék sajátsága. A jónak mindig győznie kell a gonosz fölött! Ez a meggyőződés legmegkapóbban a „Fehér szerecsen“ című mesében fejeződik ki A Fehér szerecsen a román nép vágyainak, reményeinek harcos hőse, aki diadalmasan birkózik meg a Csupaszképű minden fondorlatával. Creangă széles írói látókörére jellemző, hogy egyik legízesebb meséjében, a „Tarisznyás Eván“-ban, orosz népmeseelemet használt fel. A mese hőse a bátor, vidámlelkű, jószívű orosz katona, aki 1877-ben a román katona hűtsegítő bajtársaként vérét ontotta a román függetlenségért. Az író társadalombírálata különös erővel domborodik ki két történelmi elbeszélésében: a „Jón Roata apó és a fejedelemségek egyesülése“ és „Jón Roata apó és Cuza fejedelemében. A két elbeszélés történeti, háttere: a román fejedelemségek egyesülésének forró, légkörű korszaka. Az egyesülés ugyan a haladó erők győzelmét jelenti, a nép régi törekvéseinek megvalósulását, a társadalmi reformok hiánya azonban egyre elviselhetetlenebbé teszi a bölcs Roata apó nevezetes szikláját, melyet a népnek kell cipelnie. „...Eddig mi parasztok egyenként egy-egy kisebb vagy nagyobb követ cipeltünk a hátunkon, most pedig az urak azt kérik tőlünk bocskorosoktól, hogy együttesen egy egész sziklát vegyünk a vállunkra.“ Roata apó kifakadása előszóként hat az 1907-es parasztfelkeléshez, s az ezt megelőző parasztlázadásokhoz. Creangă minden írásában a nép törekvéseinek szószólójaként jelentkezik. Műveiből évszázados küzdelmek forró levegője árad felénk. Benne a nép alkotó ereje a klasszikus művészet sokáig emelkedik. A valóságot ábrázoló múltszázadi román irodalmi realizmus az ő alkotásaiban éri el egyik legmagasabb csúcsát: írói alkotásait talán Eminescu jellemezte a legtalálóbban, amikor Moldva lelkéből lelkedzett remekműveknek nevezte őket. Kimagasló szerepe van a román irodalmi nyelv megteremtésében. Eminescu és Caragiale mellett Creangă nyelve a legízesebb, legművészibb írói nyelv. Érthető, hogy a nép lelkének ezt a páratlan megszólaltatóját a polgári irodalomtörténet lebecsülte s nem látott benne egyebet „faragatlan“ parasztnál. Népköztársaságunk azonban elégtételt szolgáltatott neki is, ugyanúgy, mint az életében szintén lebecsült és meghajszolt Eminescunak és Caragialenak. A Román Népköztársaság Akadémiája. 1949-ben — „halála után — post mortem“ — tagjai közé választotta Ion Creangát, a mult századi valóságábrázoló román irodalom nagy alakját, népének hűséges fiát.. WIUjukuriW NAGY BOJÁR EH egyszer egy öregasszony meg egy öregember. Az öregasszonynak volt egy tyúkja, a vénembernek pedig egy kakasa. A tyúk mindennap kétszer tojt s így az öregasszony annyi tojást evett, amentynyi belefért, az öregnek ellenben nem adott egyetlenegyet sem. Addig-addig, amíg az egy napon kijött a béketűrésből, s így szólt: — Úgy eszel, te vénasszony, mintha a Cremene-i vásáron volnál. Adj nekem is abból a tojásból, hogy legalább elüssem az éhségemet. — Dehogy adok — mondta az öregasszony, aki fösvény volt erősen. — Ha effélére fáj a fogad, verd meg le is a kakasodat, aztán tojni fog, s lesz necked is tojásod. Én is meggyombásztam a tyúkomat, s nézd meg, hogy tojik. Az öregember úgy tett, ahogy a vénasszony tanácsolta, s amilyen Ion Creangă meséje kapzsi volt és mohó, neki hamar a kakasnak és elverte istenesen. — Nesze! — mondta. — Vagy tojsz, vagy eltakarodsz a házamtól, de az ételt nem fogod hiába pusztítani. A kakas, ahogy kikerült a vénember keze közül, elfutott háziból s az úton kódorgott. Hát ahogy ment, mendegélt, talált egy erszényt s benne két krajcárt. Felkapta hamar s futott vele vissza a vénember házához Útközben egy hintával találkozott, bojár ült benne s valami naccságék. A bojár csak nézi, nézi a kakast, aztán észreveszi a csőrében az erszényt s így szól a kocsishoz: — Te szállj csak le, nézd meg, mi van annak a kakasnak a csőrében. Le is ugrik az hamar a bakról, s hogy, hogy nem, a kakast megfogja, kiveszi csőréből az erszényt s odaadja a bojárnak. A bojár pedig, mintha ő szerette volna szépen zsebrevágja, s a hintó megindul. A kakast ez erősen elkeserítette, de nem hagyta annyiban, hanem a hintó után vetette magát s elkezdte kiabálni. Kukuriku! nagy bojár, A két krajcár nekem jár! Na, dühös lett a bojár s mikor elértek egy kúthoz, azt mondta a kocsisnak: — Te, fogd csak meg azt a szemtelen kakast s hajítsd a kútba. Az megint leugrik a bakról, fogja a kakast és a kútba hajítja. Szegény kakas, mit csinálhatott akkora nagy veszedelemben, felszívta a vizet s szívta, szívta, míg egy csepp se maradt a kútban. Aztán kirepült onnét, újra nyomába eredt a hintának s kiabálta: 38