Pro Minoritate, 1992 (6-14. szám)
1992 / 6-7. szám - FIDESZ Kongresszus - Németh Zsolt - Lőrincz Csaba: Témajelentés
Pro Minoritate 1992.1.-II. 4 FIDESZ Kongresszus A FIDESZ IV. Kongresszusa elé terjesztett Témajelentés Nemzet, kisebbség Közép- és Kelet-Európában „ Kötelességünk előmozdítani a liberalizmust és nem hanyagolni el nemzetiségünket, noha e két hitre bízottság érdekei olykor meghasonlanak, útjai keresztülvágják egymást, irányai különszakadnak." Kemény Zsigmond Dezintegráció és integráció Közép- és Kelet-Európában Napjainkban Közép- és Kelet-Európa volt szocialista országai vonatkozásában két alapvető nemzetközi folyamat ragadható meg: a nemzeti és a kisebbségi önrendelkezési törekvések erősödése, valamint a regionális és nemzetközi együttműködés kibontakozása. Ez a két folyamat államok meggyengülését, szétesését, új típusú állami és államközi alakulatok körvonalazódását hozza magával. Tehát a közép- és kelet-európai kommunista rendszerek bukása után nem várt fejleményekkel kellett szembesülnie mind a térség lakosságának, mind a világ közvéleményének. Az eufória pilanataiban aligha gondolhatott valaki is arra, hogy rövid másfél-két év elteltével a nemzeti, kisebbségi ellentétek állandó feszültségforrássá, a politikai stabilitást veszélyeztető tényezővé, a gazdasági átmenet fő akadályává válnak, sőt háborús konfliktussá fajulnak. Általánosan elterjedt nézet, hogy a kisebbségi kérdést a közép- és kelet-európai országok európai integrációja oldja meg. Ez így igaz! Csakhogy nem mindegy, hogyan képzeljük el az integráció folyamatát. Ugyanis nyilvánvaló, hogy egy nép vagy népcsoport a jelenlegi szubnacionális állapotból nem kerülhet minden átmenet nélkül az integrációt jelentő szupranacionális állapotba. Az önrendelkezésnek a kisebbségek által is gyakorolható formája nem csupán nem akadálya az integrációnak, hanem éppen hogy elősegíti a szubregionális, regionális és az európai integrációt. Erőszakmentesség A jugoszláviai háború kirobbanása után fölösleges bizonygatni, hogy a nemzeti konfliktusok Európa keleti térfelén a XX. sz. végén is fegyveres erőszakba torkollhatnak. A román parlamentben a nemzeti kérdés ürügyén keltett politikai hisztéria, a növekvő feszültség a volt Szovjetunió nemzetei között, az újra szuverén balti államokban tapasztalható nemzeti intolerancia vészjósló jelek, melyek az erőszak terjedésének rémképét vetítik előre. Az erőszak pedig ahelyett, hogy megoldást eredményezne, hosszú időre lehetetlenné tesz minden, stabilitással kecsegtető rendezést. Az a generáció, amely áldozatául esik az erőszaknak, nem egykönnyen felejti el az elszenvedett sérelmeket, és ezekből az emberekből hiányozni fog a kellő kompromiszszumkészség, a megegyezés előfeltétele. Az egyes nemzetek közötti racionális párbeszéd és megegyezés nélkül viszont nem képzelhető el semmiféle stabilitás ebben a régióban. Gyakorlati politikai megfontolások késztetnek tehát arra, hogy az erőszakmentesség követelményét közép- és kelet-európai politikánk kiindulópontjának tekintsük. A polgárháború vagy háború elkerülésének imperatívuszával semmiféle politikai vagy stratégiai okoskodás, semmilyen nemzeti, kisebbségi vagy gazdasági érdek sem helyezhető szembe. Ez nem jelentheti azt, hogy egy üres pacifista szlogent tűzzünk zászlónkra. Az erőszakmentesség elvének, melyet minden (kül)politikai lépés kalkulálásakor előtérbe helyezünk, helyi értéke van egy koncepció keretein belül, mely koncepciónak intézményes megoldást kell kínálnia a régió nemzeti és kisebbségi problémáira. Nemcsak a célokat kell számba vennünk, nemcsak egy ideálisan megoldott állapot kell, hogy a szemünk előtt lebegjen, hanem ismernünk kell az eszközöket is, melyek elvezetnek céljainkhoz. Az erőszakmentesség azt jelenti, hogy kalkulált eszközeink között az erőszak nem szerepel. Az országnak, a határon túli magyar kisebbségeknek és az egész régiónak érdeke a fegyveres konfliktusok megelőzése. Ezen felül érdekünk, hogy a Nyugat szemében Magyarország továbbra is a nyugalom, a békés kezdeményezések országa maradjon. Az önrendelkezés elve Az önrendelkezés elvét érvényesnek tekintjük. Ennek az elvnek a feltétel nélküli és teljes körű érvényesítése viszont nem valószínű, hogy Közép-és Kelet-Európában erőszakmentesen biztosítható lenne. (Legalábbis belátható időn belül nem.) Látnunk kell, hogy az utóbbi idők véres konfliktusai a nemzeti és kisebbségi önrendelkezési törekvésekkel összefüggésben robbantak ki. Ez azonban nem ok arra, hogy az önrendelkezés elvét mint teljesen használhatatlant az eszmék lomtárába hajítsuk. Nem kevesebbről van ugyanis szó, mint a demokratikus állam alakulásának és legitimitásának alapelvéről. A tömegtársadalmak kialakulása, a szabadságjogok kiterjesztése egyet jelentett az egyének akaratának politikai megjeleníthetőségével. A választójog általánossá válása révén az állam legitimációja fokozatosan átalakult. A feudális-monarchikus („Isten kegyelméből való”) legitimáció átadta a helyét az egyének akaratán nyugvó demokratikus legitimációnak. Az emberek szabadon választhatták vezetőiket, s így beleszólhattak sorsuk alakításába. Egyre nagyobb lehetőségük nyílt annak eldöntésére, hogy milyen államformában éljenek, másrészt annak meghatározására, hogy melyik államalakulathoz tartozzanak. E két vonatkozásban is egyre teljesebb körben „rendelkezhettek önmagukkal". Az önrendelkezési elv tartalmát ezek a fejlemények jellemzik. A formális elem az önrendelkezési elv elsőrendű fontosságú összetevője. Az egyéni szabadság politikai érvényesítése csak formális úton történhet. A „belső" önrendelkezés esetében általában a választás, a „külső" önrendelkezés esetén pedig általában a népszavazás az a forma, melynek hiánya az önrendelkezési elv eltorzulását, kiüresedését eredményezi. Az önrendelkezés elve mára nemcsak az egyetlen nemzetközileg elis 6. - 7. szám