Pro Minoritate, 1992 (6-14. szám)
1992 / 6-7. szám - Vezércikk (?) - Blénesi Éva: Caragiale szelleme él
1992.1.-II. Vezércikk (?) Ajánlom Gelu Pateanu barátomnak, akivel szemben mindig meg kell védenem a saját nemzetét. Caragiale szelleme él Egy személyes vallomással szeretném kezdeni ezt az írást. Egyik alkalommal, beszélgetéseink során, Smaranda Enache megilletődve mesélte nekem, hogy valahányszor Budapestre látogat, ha teheti, elmegy a városligeti parkba Anonymus szobrához, mert elismeréssel adózik a magyar kultúrának, amiért a szellemiség olyan nagyjának emeltek szobrot, aki kritikus volt saját nemzetével szemben. Elgondolkoztam a megható történeten. De vajon elmondható-e mindez a máról ebben a vonatkozásban? Ha csak a mai romániai társadalom magyarországi sajtóvisszhangjára gondolok szorongva kérdezem: hogyan érezeheti magát egy román, ha a tudomására jut? Való igaz — hogy egy anekdotával éljek — a mindenkori sajtó farkastörvényeinek értelmében, kevés hírértéke van annak, hogy a kutya megharapta a postást, de a fordítottjának már annál inkább. Lehet, hogy a magyarországi olvasó számára információ szempontjából nem sok újat mondott volna Sorin Rosca Stanescunak a Romania Liberaban közölt írása a budapesti élményeiről (Senki sem követelte Erdélyt vissza rajtam), de talán a magyar fordításból — ha lett volna ilyen — sokak számára kiderült volna, hogy a román lapokban nemcsak a rögeszmésen Erdélyt — és vele együtt Románia területi integritását — féltő, hisztériakeltő cikkek jelennek meg, hanem vannak a kérdésnek másfajta megközelítései is. De történt mindez 1990 októberében, és azóta elég sok írás jelent meg a magyarországi sajtóban, amely kimerítette a román nacionalizmus kérdéskörét. És még akkor nem is tértem ki arra a ’91 januárjában Budapesten megrendezett nacionalizmusról szóló konferenciára, ahol kevés magyar előadótól eltekintve, mint pl. Tamás Gáspár Miklós, zömmel a román nacionalizmusról futtatták hosszasan az eszméjüket. Miközben a román meghívottak (Vintila Mihailescu, Pavel Cimpeanu, Alin Teodorescu) a román nacionalizmusról értekeztek, addig a magyar előadók a vaskos ízléstelenség határát súrolva, jó házigazdákként, szintén a román nacionalizmusról és Eminescu antiszemita verseiből vizsgáztak jelesre. De felhozhatnék több tucatnyi példát a Panoráma műsorának a két nép közeledését elősegítő adásaiból is. A felsorolás kimeríthetelen. Ha lankadna netán a magyar olvasónak a romániai magyarságot ért atrocitások iránti érdeklődése, akkor a Vatra Romaneasca vagy a Romania Mare c. lapokból való tallózások pótolni igyekeznek a hiányt. Elég figyelmesen követem a román sajtótermékeket, de ezidáig nem sikerült felfigyelnem arra a jelenségre, hogy a magára valamit is adó ellenzéki lapok bármelyike (gondolok itt a Romania Liberara vagy a 22-es c. lapra) reflektált volna a Szent Korona vagy a Vasárnapi Újság csemegéire. Sajnos ugyanez már nem mondható el a romániai magyar sajtótermékekről. Míg a román szennylapok ontják magukból az Ördögkútról való megemlékezést, addig Herédi Gusztáv a kolozsvári Szabadság c. napilapban egész cikksorozatot ír Ipről, különös tekintettel a román érzékenységre, így generálják egymást a hasonszőrű írások Tamkó Sirató Károllyal élve: „amíg az aszfalt és a két ló tart”. Meglehet, hogy csak az én figyelmemet kerülte ki, de ezidáig még a romániai magyar sajtóban sem olvastam a Catavencu-jelenségről. Catavencu alakja a román irodalomban a mi Ludas Matyink megfelelője, a róla elnevezett lap pedig sziporkáiban a Hócipőn is túltesz olykor. Nemrégiben, amikor Kolozsváron jártam, örömmel tapasztaltam, hogy a Catavencu Akadémia (mert, hogy az is van már, és tiszteletbeli elnöke nem más, mint Mircea Dinescu, a Román írószövetség elnöke) naptárt jelentetett meg. Hogy ízelítőt adjak a magyar olvasónak a Catavencu naptárból, csak egy pár magyar vonatkozású évfordulójáról írok: Április 9. Corneliu Vadim Tudor Mártír volt már életében, Magyart fűzött nyársra szépen, Tűzön tartotta és jégen. Korpa, undor, kacsa — kérem. Július 12. IX 87. A magyarok előrenyomulását Erdélyben megállítja a román államalakulatok ellenállása. Ezt Glad, Gelu és Ménmarót vezették — mert összebeszéltek. Július 23. 453. Attila halála. A Vatra Romaneasca első történelmi sikere. Augusztus 5. 1919. A román hadsereg bevonul Budapestre. Régi szép idők! Október 23. 1956. Kitör a magyarországi ellenforradalom. A magunk decemberi ellenforradalmától eltérően, amaz nem sugárzott ki semmit. Épp ezért még most is tart. Október 31. 1918. Gróf Tisza Istvánt meggyilkolják. Ez tehát a magyar-besszarábiai megbékélés napja. Jelmondata: Tiszát bizony megöltétek, de a Dnyeszter vaja mit vétett? (A fenti idézeteket Gelu Pateanu — Gyalu barátunk — fordította.) Azért is örvendetes számomra a Catavencu-jelenség, mert benne Caragiale szellemét vélem feltámadni. Azét az íróét, aki Mikszáth Kálmán tárcáinak egészséges fricskáit és Örkény István egyperceseinek groteszk iróniáját testesíti meg számomra. Ha a magyar olvasónak valaha a kezébe kerül Szász János kitűnő fordításában megjelent Caragiale novelláskötete, akkor a nevetéstől fetrengve ismer majd rá a Törzsökös románok c. írásában a Vatra Romaneasca programjának a századfordulón megálmodott paródiájára. Csodálom a Catavencu lapot, amiért mindazokkal, akik olvassák feledtetni tudja — legalábbis egy rövid időre — a hideget, a nélkülözést és a sok megaláztatást. Szeretem a Catavencu lapot, és örvendek, hogy megérthetem. Akik pedig Caragiale novellisztikájával szeretnének megismerkedni, megtehetik: OSZK, kartotékszám:........... "Brémsi Éva 6. - 7. szám 3 Pro Minoritásé