Előre, 1957. december (11. évfolyam, 3143-3169. szám)

1957-12-15 / 3155. szám

2 Híradás két készülő antológiáról Nyomdakész kéziratköteget la­pozgatok. Sajátos varázsuk van ezek­nek a papírlapoknak. Rajtuk már a szerkesztő pennájának utolsó vonása, de a nyomdász még nem ütötte le szedőgépén az első billentyűt, a gon­dolatok még nem öltötték magukra az ólombetűk köntösét, melyben beba­rangolhatják a világ négy fáját. Nem könyv ez még, de már kész mű­. Be­­tűkedvelő embert — ha éppen hozzá­jut — minden kéziratnál megejtheti ez a varázs. De ezek az egyszerű gé­pelt betűk nem csupán a közeli új könyvet ígérik, többet, jóval többet an­nál: románok, magyarok újabb testvéri kézszorítását. « Késhetik-e erről a kortárs krónikás híradása? Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó nagy és nemes vállalkozásának szülötte a kezemben tartott kézirat­­köteg, ez a nyolcszáz gépelt oldal. H holnap-holnapután a szedőgépek kis asztalkáb­a kerül, jövő év tavaszára pedig az olvasóhoz. És követik sorra a többiek. A román irodalom kistükré­­nek mind az öt kötete. A szemelvé­nyek ki vannak válogatva, a fordí­tók talán most csiszolják át az utolsó verssorokat, novellák mondatait. Ezzel párhuzamosan — jelképnek is megra­gadó ! —­ készülőben a másik nagy antológia, a magyar irodalom öt kö­tetes kistükre — románul. Korunkhoz, a román és magyar nép végleges egymásratalálásának ko­rához méltó vállalkozás ! $ milyen mélyen, kitéphetetlenü­l gyökerezik mind a két nép irodalmának száza­dos múltjában, legjobb nemzeti ha­gyományaiban. Szorgos kutatók az elmúlt esztendőkben mélyre leástak a román-magyar irodalmi kapcsolatok történetébe s amit felhoztak, drá­ga kincs számunkra. (Tavaly tavasz­ával Jancsó Elemér csillantott fel né­hányat közülük az­­­tűni-hon.) Hiszen lehet-e elfogultság és lelkesedés nélkül olvasni arról, hogy a román és magyar t­ép igazi alkotóművészei száz-kétszáz esztendővel ezelőtt mennyire ismerték, becsülték és szerették egymás műveit? Bod Péter magyar Athenasa — 17ók­ban — számba veszi az Erdélyben élő román írókat is s ugyanő írja meg máig is kiadatlan művét az erdélyi románság történetéről, művelődési törekvéseiről. Kazinczy Ferenc, a magyar nyelv uj­­játeremtője, nagy tisztelője volt a ro­mán népköltészetnek s amit bizony ke­vesen tudnak róla, maga is irt egy ro­mán nyelvű dalt. Az erdélyi szárma­zású testőr-írók kivétel nélkül tudtak románul. Barcsai Ábrahám költeményt is szentelt a román népélet szépségei­nek. Csokonai Vitéz Mihály és Faze­kas Mihály művei eljutottak a ro­mán olvasókhoz is. A Ludas Matyi — Ion Barac átültetésében — a ro­mán jobbágy parasztot is lázadásra tü­zelte a földesurak ellen, a román jobbágy szívében is ápolta az elnyo­mottak igazának tudatát, szabadulási vágyát. Baracon kívü­l Cesar Bolliac, Balcescu s Barisiu álltak baráti kap­csolatban magyar írókkal, tudósokkal. Hogy a román irodalmi élet akkori ve­zéralakjai mennyire ismerték a ma­gyar irodalom alkotásait, helyzetét, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a nekrológ, amellyel Toldy Ferenc ha­lálakor Cesar Bolliac a Trompeta Carpatilor-ban búcsút vesz Kazinczy nagy harcostársától, a nyelvújítás egyik vezéralakjától. S érdemes vol­na folytatni a sort, Medgyes Lajos és Bolyai Farkas írásaival, a két nép ba­rátsága mellett hitet tevő mű­veivel, azzal, hogy a kolozsvári magyar szí­nészek a múlt század első felében ro­mánul játszottak Brassóban, hogy 1858-ban Ács Károly magyar nyelvű antológiát adott ki Budapesten, Virágok a román népköltészet meze­­jéről címmel. A 48-as szabadságharc leverése után, a minden szabad gondolatot és román-magyar közeledést sorvasztó ön­kény idején is akadtak írók, művé­szek, mégpedig szép számmal, mind a két nép soraiban, akik bátor szószólói voltak az együttélő, egy sorsot hordozó magyar és román nép barátságának, kulturális javaik kölcsönös megismeré­sének. Korántsem a teljesség igényé­vel s minden sorrend nélkül hadd em­lítsek meg néhányat közülük: Iosif Vulcant meg Orbán Balázst, Zilahy Károlyt meg Nicolae Filimont, Miron Pompiliut meg Mikó Imrét... S noha századunk elején és első fe­lében a nacionalista szemfényvesztés igyekezett elhomályosítani a százados egymásrautaltság már-már derengő tu­datát, a két irodalom kölcsönös ismer­kedésének kezdeti eredményeit, a ro­mán és magyar nép közös bánatának és közös reménységének eszméje újra meg újra felparázslott a legjobbak művei­ben. Műfordítók is akadtak e fojtó, ne­héz légkörben, kik a mellőzöttség vagy éppen üldözés veszélyével szembenéz­ve, a hivatalos politika és hivatalos „kultúra “ mérgező ámítására, konkoly­hintésére egymás igaz értékeinek felmu­tatásával válaszoltak. A példák itt már ismertebbek. Bartók Béla fáradhatat­lanul járta Erdélyt, a Bánságot és gyűj­tötte a román népdalkincseket. Idő­ben még felötte Stefan O. Josif Petőfit fordította. Coșbuc paraszti haragja, lá­zadása magyarul is hangot kapott olyan költő mesteri tolmácsolásában, mint József Attila volt. Octavian Goga pedig jó néhány Ady verset és Madách Imre Ember tragédiáját ültette át anyanyel­vére. A felejthetetlen erdélyi proletár­­költő, Salamon Ernő egy kötetre való román verset fordított le, Szemlér Fe­renc válogatásában és tolmácsolásában pedig a második világégés előestéjén jelent meg a „Mai román költők“ an­tológiája. Kívülük még költők, írók, műfordítók egész sorát említheti a kró­nikás, Áprily Lajostól Bardócz Árpádig és Kibédi Sándorig, kik a bizalmat­lanság légkörében is lelkesen tolmá­csolták a román írás értékeit. A határkő a két nép irodalmá­nak kölcsönös megismerése útján is, mint egész történelmünkben, 1944 ősze volt, a felszabadító szovjet katona meg­jelenése tájainkon. A szocializmus, a néphatalom eszményének győzelme te­remtette meg a páratlan történelmi le­hetőséget a román és magyar dolgozók barátságának kivirágzásához. Az állam­politikává avatott nemzeti egyenjogú­ság szilárd fundamentumává vált az Irodalomban, művelődési életben is a testvéri egymásratalálásnak A román és magyar irodalom nagy alkotói becsülést és szeretetet vívnak ki mindkét nép szívében. A krónikásnak aránylag könnyű a dolga ma, puszta számokkal bebizonyíthatja, hogy száza­dokon át nem történt, nem történhetett annyi egymás kulturális kincseinek megismertetésében, mint éppen e tizen­három év alatt. De itt a számoknál töb­bet mondanak az olyan lények, mint például az idei Ady-ünnepségek ha­zánkban. Ezeknek az ünnepségeknek a kapcsán írta a minap Gellért Oszkár, Ady kortársa a budapesti Népszabad­ságban az alábbi Sokatmondó, őszinte sorokat: „Hadd köszöntsem a kortár­sak nevében, akik még emlékeztünk Ady Endrére s mindenekelőtt a ma­gyar közvélemény nevében meghatot­­tan és megrendülten a baráti Romániát, ahol valóságos ünnepségsorozattá, a­­ megbecsülés és szeretet ünnepévé vált a költő születésének 80. évfordulója“. Igen, a mi hazánkban „magyarnak, ro­mánnak, szlávnak“ ünnepe volt Ady évfordulója, miként közös hittel és egy­forma szeretettel emlékezünk Bal­­cescura, Eminescura, Cosbucra. Barátságunkat, közös országépítésün­­ket szolgálják ezek a visszaemlékezé­sek és ugyanígy ezt szolgálja a kul­turális kincsek kölcsönös megismerteté­se is. Hiszen csak egymást megismerve juthatunk el a testvéri megbecsülésig és szeretésig. S egy nép életét, jelle­mét, szokásait legalaposabban éppen irodalmán, művészetén át ismerhetjük meg. Azoknak az alkotóknak a művein át, akik kiléphetetlenül benne élnek a nép közösségében s azt hozzák elénk, ami arra a népre jellemző, általá­nos, ami az emberi arcokban az egész nép sajátos vonásait villantja fel. (Mennyire magától értetődő, hogy a Korunk­ban ketten is követelték az idén, Szemlér Ferenc, majd Vigh Ká­roly, éppen a román-magyar barátság elmélyítése érdekében, a kölcsönös iro­dalmi antológiákat). Első kötete e nagy munkának itt van már, ha kéziratban is. Forga­tom a gépelt lapokat. Népdalok, balla­dák, csujogatók, aztán Petru Cerceltől Hasdeuig negyvennél is több író, költő legjellegzetesebb alkotása. Vannak köz­tük jól ismertek, mint Balcescu és Alec­­sandri s vannak olyanok is, akiknek műve inkább irodalomtörténeti értékű. De ezek az ismeretlen írók is ismerteb­bé teszik egy egy vonással népüket, a románság küzdelmes életét, eszményeit, harcait és reménységeit a moldvai kró­nikások korában éppúgy, mint a múlt századi nagy forradalmi mozgalmak, a Tudor-féle felkelés és 1848 idején. A második kötetbe a múlt század nagy klasszikusai kerülnek: Eminescu, Cosbuc, Creanga, Caragiale, Slavici. A harmadik kötetet a századforduló írói­nak, költőinek szánták. Ennek tarta­lomjegyzékében a magyar olvasó szá­mára eleddig szinte ismeretlenek a ne­vek: Macedonski, Traian Demetrescu, Dimitrie Angh­el, Matei Caragiale. (A nagy drámairó fia, korának jeles re­gényírója és költője.) A negyedik kö­tet a két világháború közötti román irodalom legjava termését öleli fel, az ötödik egész anyagát pedig a felszaba­dulás utáni román költészet, próza és drámairás szemelvényei teszik­ ki. Az ötödik kötet végéhez egy igen jelentős kultúrtörténeti­­ értékű jegyzéket csa­tolnak majd: az elmúlt száz év román műfordításainak bibliográfiáját, Domo­kos Sámuel budapesti , egyetemi tanár összeállításában. A magyar irodalom antológiájának tervét ily részletesen még nem vázol­ták fel. Nagyvonalakban valószínűleg követni fogja A román irodalom kis­­tükrének beosztását. Az eddigi elgondo­lások és tervek szerint népköltészeti sze­melvényekkel kezdődik az is, majd sor­ra következik a legrégibb magyar iro­dalomtól mostanáig az alkotók hosszú sora. (Ezt az antológiát is bibliográfiai jegyzetek egészítik ki.) A szerkesztők­nek az a céljuk, hogy a román olvasó, aki eddig Petőfi, Jókai, Ady, József Attila, Móricz Zsigmond műveit ismer­te valamelyest, képet kapjon az egész magyar irgalomról, a magyar nép múltjáról és jelenéről. Ehhez a hatalmas munkához a mű­ fordítók egész gárdájára van szükség Az antológiák szerkesztői persze tá­maszkodnak itt az eddigi fordításokra, gyűjteményes kiadásokra is. Gazdag örökségünk van románul is, magyarul is egymás irodalmi értékeinek tolmácso­lásában. Külön érdekessége például a román antológia első kötetének, hogy egyik Vadászkolindáját Bartók Béla gyűjtötte és fordította. Ez a román népdal ihlette a zeneköltőt a Cantata Profanának, a szabadságvágy e megrá­­zó erejű zenei remekének megalkotásá­ra. A román antológia fordítói között ott van a hazai magyar irodalom mai művelőinek jó része. Részt vállaltak a nagy munkából kiváló, régi műfordítók és a fiatalabb fordítónemzedék egy­aránt. A magyar irodalom eddigi tolmácso­­lói közül az antológia szerkesztői sokat felhasználnak Eugen Jebeleanu, Emil Giurgiuca, Ion Chinezu, Veronica Po­­rumbacu, Costa Corei, Teodor Mura­­seanu és mások fordításaiból. (Jebelea­nu Adyt, Veronica Porumbacu pedig József Attila után most Vörösmartyt, Kosztolányit és Tóth Árpádot fordítja.) Az antológiák összeállításáról keveset írtak eddig az újságok. Egy-két hír és cikk jelezte csak a nagy vállalkozás megindulását. Mégis, két ország irodal­mi közvéleménye figyeli máris érdek­lődéssel az előkészü­le­teket. Lőrinczi László író és műfordítótól, az antológi­ák ügyének egyik kezdeményezőjétől és fáradhatatlan istápolójától tudom, hogy a múltkoriban vaskos borítékot kapott Budapestről, Takács Tibortól, a fiatal költőtől. Mintegy száz műfordítás volt benne az antológia számára. Alecsandri, Cosbuc, Beniuc, Bacovia és mások ver­sei. Takács Tibor tavaly itt járt hazánk­­ban, megtanult valamelyest románul s annyira megszerette a román költésze­tet, hogy lelkes tolmácsolójává vált. Egy téglával bár, hozzá akar járulni ő is a készülő műhöz. Ha egy téglával is: ez a szándék fűti a fordítókat, kik alkotó alázattal hajol­nak százados vagy mai szövegek fölé, a szerkesztőket, kik a legjobbat, a legjel­lemzőbbet akarják mindkét nép iro­dalmi terméséből felmutatni. A hír­adás csak úgy lehet hű, ha róluk sem feledkezik meg. A román irodalom kis­tükrének válogatását Radu Albala, Rom­­ulus Vulpescu és Sorin Arghir végez­te. A kötetek szerkesztői: Lörinczi Iászló és Szász Béla. A magyar irodal­mi szemelvények válogatására a kiadó Jancsó Elemér, Csehi Gyula és Szigeti József kolozsvári egyetemi tanárokat kérte fel. Ezt a sorozatot Haralambie Gramescu, az ismert költő és műfordító szerkeszti (legutóbb egy kötetre való Arany-verset ültetett át románra), Lő­rinczi Lászlóval együtt. Eddig a híradás. S végezetül hadd jegyezze fel a krónikás: Tíz kötet, ösz­­szesen négyezer oldal. Terjedelemre is hatalmas munka. Nemcsak mint fordí­­tásgyű­jtemények tarthatnak számot jo­gos érdeklődésre e sorozatok. Ilyen át­fogó, gazdag antológiák még a művek eredeti nyelvén sem jelentek meg ed­dig. Mint forditásgyüjtemények meg egyenesen páratlanok. Tágas kaput vágnak a két nép irodalmi közeledése előtt s újabb tízezrek szivében forró­­sodhatik egymás tisztelete és megbecsü­lése meghitt szeretetté. " BEKE GYÖRGY A TRAKTOROS Nutu Gheorghe lerakta a katonaru­hát, civilbe öltözött s elhatározta, hogy traktoros lesz. Még pedig a co­­badini gép és traktorállomáson. Meg­szántja az apja földjét, amúgyis öre­gek és gyengék azok a lovak, meg se­gít a szomszédoknak is. Sőt. Úgy hír­lik, hogy a gazdák, falujában kol­lektív gazdaságot akarnak alakítani. Ha ez igaz, akkor Gheorghe felszántja az egész határt. Traktorral. Miközben gondolatban eddig elju­tott, belenézett a tükörbe s egy egészen idegen arcot pillantott meg. Olyat, akin gyűrött volt a nadrág, festett a bakancs, mig ő katonáskodott otthon az öccse hordta, hétköznap nem, csak ünnepnapokon, mégis hogy elnyűtte, de a kalap az egészen jól állt a fején. Még pávatoll is van benne. Aztán fogta a lábát, elköszönt a katona paj­tásoktól, felült a vonatra, ott ismét gondolkodóba esett , hogy valóban traktoros legyen-e? A fene egye meg. Az ember alig várja, hogy leszereljen, s lám amikor már kezében a leszerelő levél, akkor ismét van min törni a kobakot. Így érj haza, reggelre s nehéz volt dönteni, hogy traktoros legyen-e vagy marad­jon meg földművesnek? Dehát van a világon tanácsadó elég. Otthon is. Ott vannak a barátok s első­sorban az apja. Tapasztalt ember az öreg, akire lehet hallgatni. Az idősebb Nutu pedig azt tanácsolta a fiatalab­biknak, hogy legjobb mesterség mégis csak a traktorosság. Itt van a gép és traktorállomás a faluban s ha megbe­csüli magát még sokra viheti. S a barátok? Hát egyikük azt mond­ta így, a másikuk pedig úgy. Nutu végülis egy heti komótos szabadságolás után apja tanácsát és korábbi elhatá­rozását követve beállított a gépállomás­ra. Nagy dolog egy ilyen gépállomás. Különösen annak, aki csak messziről látott traktort vagy kombájnt. De mi ez ahhoz képest, amikor az ember le­galább negyvenet lát egy rakáson s kezet fog egy traktorossal, akinek láb vagy kézmozdulatára egyszeriben enge­delmes jószág lesz ez az erős masina. Szemlélődés közben valahogy így iI. érezte magát Nutu is. Két lépésre állt meg a traktortól s onnan nézte a mo­torfejet, kapcsolót, gyertyákat s még azait egy traktoron látni lehet. S aztán két nap alatt megbarátkozott a gépek­kel is, meg az emberekkel is. Csak az öreg mesterrel nem tudott kibékülni, aki különben jó ember volt s főként a szakmájukhoz értett nagyon, de őt mindig borzosnak nevezte. Hát miért lenne ő éppen borzos? Mert most sze­relt le és meg rövid a haja. Mindegy. Ha a mesternek ez a meg­szólítás esett jól, ő lenyelte. És tanult tőle. Egyre nagyobb szorgalommal egyre nagyobb hozzáértéssel. Sietni kellett ezzel a traktorossággal, mert a faluban megalakult a kollektíva s a mezsgyék eltüntetésében részt akart venni ő is.... Egy vasárnap délután aztán táncra kérte P. Nicolaenak a lányát Anutát. Este hazakisérte s egy heti kitartó ud­varlás után már kezdett közöttük ko­molyra fordulni a dolog. Hanem a le­endő apósnak nem nagyon tetszett ez a szerelem. Még hogy az ő lánya traktoros­hoz menjen, olyanhoz, akinek ráadás­ként még az apja is kollektivista? Azt nem. Amíg P. Nicolae bírja a két kezét s mutogatta is — addig nem. Bezzeg nagyot nézett, amikor Nutu le­ánykérés helyett egyszer azzal állított be hozzá, hogy: Nyikoláj bátya, mi lenne, ha maga is belépne a kollek­tívbe. — Bátyád neked nagyapád, igy mér­gesen az öreg s úgy feldühödött a le­gény megszólításán, hogy majd ki dob­ta. Elhajítottam egy kissé a sulykot, álla­pította meg később Nutu. Másképp kell megközelíteni az öreget. Mert míg be­lőle kollektivista nem lesz, addig eskü­vő sem lesz. S elment hozzá másodszor is. Most már előrelátóbban. Azzal kezdte, hogy látta-e a sógorát mennyi gabonát, pontosabban mennyi búzát vitt haza? — Úgysem az övé, — így az öreg. Csak mutogatta magát, s a gabonáját a faluban. — Márpedig övé az mind egy szemig, nézze meg a munkakönyvét, vagy men­jen és nézze meg otthon nála, érvelt tovább Nutu. — A fenét,­ buggyant ki a szó az öregből. Hiszen annak annyi gabonája nem volt soha s én sem ültem a nyá­ron karba tett kezekkel. Úgy belemelegedtek a vitába, hogy Nemet Ibram és Ad­i Sucu­­r­i. Mindketten basarabi lakosok. Itt születtek s amióta a kezüket bírják, fuvaroznak. A falu határából hordják a követ a közeli gyárba. Mes­terségnek mesterség ez is, de nem va­lami fényes. Különösen, ha az eszkö­zök is primitívek. De ők megszokták s az csak természetes, hogy erről a megszokott életmódról nem igen akar­tak lemondani. Pedig már csak néhá­­nyan maradtak olyanok, akik még min­dig kívül álltak a kollektíván. Egy este Nemet Ibramot felkereste a szomszédja. Megvárta, míg ez előbbi kifogja a lovait, beköti, majd enni ad nekik s aztán elkezdte: — Nézd meg pajtás, mégis csak jobb volna neked a kollektívában... Ibram ránéz és hallgat. Zavarban van, keresi a gyufáját, sehol sem találja, pedig tíz perccel ezelőtt még itt volt a nadrágzsebében, hallotta, hogy zö­rög, s na, nézz oda, most nincs sehol. Ismét ránéz a szomszédra, de szólni most sem szólt semmit, csak bólogatott, húzta a vállát, mintha azt akar­ná mondani, hogy az ilyesmit alapo­san meg kell gondolni. Mikor a szom­széd végre magára hagyta, bement, va­csorázott a­ reggelig meggondolta ma­szinte észre sem vették, hogy nyakukon az éjfél. Ezen az estén valamivel ba­rátságosabb volt Nyikoláj bátya de en­gedni még sem akart. Hogy még gon­dolkodik aztán meglátja. De reggel csak elment a sógorhoz. Hadd lássa, igaza volt-e a traktorosnak. Úgy ment oda, hogy na most megleplek, most biztos nem lesz nálatok a búza. De ott Volt. Egy utolsó szemig. Az asszony éppen dagasztott. Kenyeret akart sütni, ifjat, így aztán az öreg csak az egészség fe­löl érdeklődött s hazament. Ha már fel­sült legalább mások ne tudjanak róla. Hanem a kollektíva első osztása az na­gyon gondolkodóba ejtette ... . .. Nutu Gheorghe ma a cobadini gépállomás éltraktorosa. Azt mondja, hogy jó munkát végezni a földeken minden traktoros elsőrendű kötelessége, de ennyi még nem elég. Hiszen a trak­tor csak nagy kiterjedésű területeken vé­gezhet igazán jó munkát s ezért a trak­torosok érdeke is, hogy a határban mihamarabb eltűnjenek a mezsgyék. Mint ahogyan eltűntek az ő falujában is. S P. Nicolae, aki akkortájt még em­ber­számba se vette, most mint após egyenesen fiának szólítja. Hogy meg­­érdemli-e? De még mennyire­ gát. Befogta a lovakat és elment fuva­rozni, anenk­i az már másféle-fajta ember volt. Taktikusaid). Ha valaki elment hozzá, rögtön a kollektívára terelte a szót s nem győzte eléggé hangsúlyoz­ni, hogy ő bizony csak a hét elteltét várja s már állítja is ki a kérvényt. Azaz, hogy ki is van az már állítva, csak éppen be kell vinni. Elrendezi ezeket a kutya dögöket — ezalatt a lo­vait értette —, olyan cudarok, hogy más még enni se adna nekik, és megy. Ám amilyen hamar kimondotta a dön­tést, olyan hamar meg is feledkezett róla. Hát így,ez a két ember. Alapjában véve becsületesek, szere­tik, becsülik őket a falutársak, mert, ha kell, hát meg tudják fogni a dolog végét. Csak éppen viszolyogtak az úttól. Hagyják őket a régi úton jár­ni ? Ezt vitatják a végrehajtó bi­zottság ülésén. S a vélemények na­gyon megoszlanak. Egyesek azt vall­ják, hagyni kell, majd bejönnek ők maguktól is. Mások meg, hogy ez még­sem helyes, beszélni kell velük még egynéhányszor. Ez volt a véleménye Mutulescu Emil tanítónak is. .. .A tanító immár húsz esztendeje róla ennek a falunak az utcák. És tanít. Délelőtt az iskolában, délután a kulturotthonban. Az előbbiben termé­szetrajzot *­ második tagozaton — az utóbbiban agrotechnikát. Megmagya­rázza a kollektivistáknak, hogy miért kell* ősszel mélyen szántani a földet. Hozzáértéssel. De ami még ennél is fon­tosabb, szívvel lélekkel. Szavait idéz­ve: tanítói hivatásához mérten. S most újabb feladatot vállalt. Hogy meggyőzi a két fuvarost, s két hét múlva ezek az emberek kollektivisták voltak. — Hogyan ? — Beszéltem velük, meggyőztem őket, — hangzik a rövid válasz. — De mégis hogyan ? — Az ember nem szívesen beszél a maga munkájáról. Különben is mit lehet egy tanító falun ? S egy nagyot hallgat. Mintha erre a kérdésre mitőlünk várná a választ. S amikor beszélni kezd, akkor is példá­lózik. — Beszéltem kollegákkal. Olyanok­kal is, akik panaszkodtak. Hogy a néptanács, meg a falusi kommunisták nem segédkeznek nekik abban, hogy a falu „központi alakjaivá“ váljanak. Szóval, szerintük főzni kell a vizet, s míg a nyúl az erdőn. Aki mástól várja a maga tekintélyének a megerősítését, az­előtt sohasem emelnek kalapot az em­berek. .. Aztán elmeséli, hogy a faluban mi­ként szervezte meg az agrotechnikai kört, hogyan vonja be a fuvarosokat, hogy kereste fel őket a lakásukon egy­szer, kétszer, tízszer. — Elég ennyi ?­­ És mosolyog. ■ — Nem — Szinte gondoltam. Mások is ér­deklődtek munkámról s amikor a két fuvarosra terelődött a szó, mindig va­lami különöset, valami rendkívülit vár­tak. Én pedig semmi ilyent nem tet­tem, tehát ilyesmiről nem is beszélhe­tek. Legfennebb a fentiekhez annyit még hozzátehetek, hogy a faluban jól ismerem az embereket. Az egyéniségü­két is. Pontosabban: tudom, hogy ki­vel hogyan lehet és kell is beszélni. S ez az utóbbi mégis nagy dolog. Mert ezt nem lehet egy fél nap alatt megtanulni. Mint ahogyan nem lehet egy fél nap alatt megtanulni azt sem, hogy a kollektív gazdaságban kik dol­goznak jól, kik gyengébben, hogy az idén milyen eredménnyel zárták az évet, ki mennyit kapott stb. így ismeri­ni a kollektívát, így ismerni az em­bereket, csak nagy türelem és sok munka árán lehet. De egy ember csak így mondhatja el magáról igazán, hogy tanító. Mint Mutulescu Emil A TANÍTÓ HEGEDŰS MIHÁLY KOLOZSI MÁRTON Mutulescu Emil, ez Itt az én falum.. Mpiji mi in i ~n 1 r~....~i ELŐRE Szervezzék meg alaposabban a munkát az apai gépállomáson A termelés növelésében s a mező­gazdaság szövetkezetesítési alapokra való helyezésében egyaránt nagy sze­repet játszanak a gépállomások. Hisz a traktorosok helytállásán is döntő mértékben múlik: bőkezűbben fizet-e a föld, milyen mértékben terjed el a kö­zös gazdálkodás az illető rajonban, községben. Az apai gépállomás tevékenysége foghíjas e tekintetben. Nem egy m­­ező­­gazdasági munkaszakaszban hibákkal tarkítva dolgoztak traktorosai. Bizony, néhány éve Nagybánya tartomány gép­állomásainak ranglétráján az utolsók között „rajtolt" az apai. Igaz, a ne­,­héz terepviszonyok (a GTA 3 rajont­:­ Szatmárt, Nagysomkutot és Avast szol­­­­gál ki) is nem kis akadályokat gör­­i hizeneg munkája elé. Ráadásul az it­teni kollektívák és társulások zömének nem a legnagyobb a birtoka Emiatt a traktorosbrigádok nom­álhektárjai sem gyűlnek oly szaporán. Sok idő, erő el­­forgácsolódik az üres tankolásokkal. Az apai gépállomás nem éppen ered­ményes munkáját azonban korántsem lehet csak az objektív nehézségekkel magyarázni. Hanem elsősorban a gyenge ellenőrzéssel, munkaszervezés­sel, a tetemes gépállásokkal, a motorok teljesítőképessége ki nem használásá­val és így tovább. Szóljunk hát az alábbiakban ezekről KEVÉS SZERZŐDÉST KÖTÖTTEK Hajnalban érkeztem Apára. A portás­fülkében húzódtam meg virradatig a míg bejönnek a gépállomásbeliek — a csikorgó hideg elöl. S egy óra múlva már Bozintan Aurél főmérnökkel be­szélgettem, a gépállomás idei munká­járól. — Sajnos — kezdi — lemaradtunk. Tervünket idén sem teljesítjük Az évi globálissal 70, az őszi kampányéval pedig csak 00 százalékra állunk. Bizony, nem hízelgőek a teljesítmé­nyek. S e számadatok ebben a hónap­ban a mélyszántással már csak egy­két százalékkal korrigálódnak. És mint a főmérnöktől megtudtam, a tervnem­­teljesítés egyik legfőbb oka az, hogy a GTA vezetősége kevés gépi mun­kára kötött szerződést az idén. Mindössze 5700 normálhektárra. S ez kevés. Hiszen ilyenformán egy-egy konvencionális traktornak (s ebből a gépállomásnak 55 van) alig 104 nor­málhektárnyi teljesítményt biztosítot­tak egész esztendőre. Mindamellett, hogy a termelési tervben 235-öt irá­nyoztak elő egy-egy masinára. Persze, maga a tervszerűssítés sem sok. (Az ország nem egy gépállomásán 1000 normálh­ektárt is dolgoznak egyes trak­torosok). És e előirányzottnál is átla­gosan 55 normálhektárral kevesebbet teljesítettek az apai traktorosok. De­­hát kevés munkaterületet biztosítot­tak számukra. Az őszi kampányra is csak 50 százalékra kötöttek szerződést. A kevés szerződéskötés megbosszulta magát. Döntő mértékben gátolta a gépállomást jobbarányú terv teljesíté­­sében. SOK MUNKAÓRA VESZETT KARBA GÉPHIBÁBÓL Több gép elégtelen kijavítása és még­­inkább rossz karbantartása is lépten­­nyomon bajt okozott a gépállomáson. Szó se róla, néhány traktoros lelkiis­meretesen vigyázott masinájára s jól kihasználta annak teljesítőképességét, így például a Halmiban dolgozó Bor­­ca Aurel, aki gépjavítás nélkül túl­szárnyalta évi tervét s mintegy 2500 lej értékű cserealkatrészt takarított meg. Hasonlóképpen Mecer György (a második brigádból) aki ugyancsak ráduplázott néhány tucat normálhek­tárral termelési tervére és 1000 lejnyi megtakarítást ért el. Ám, igen sok traktorista hanyagul gondozta gépét, nem egy tönkre is tette azt. S ezzel nemcsak értékes mun­kanapokat, heteket vesztett el a leg­nagyobb dologidőben, hanem pénzben is többezer lejes károkat okozott a gépállomásnak. Sofronics Dumitrunak például (Halmiban dolgozott) 300-na is több munkaórát vesztegelt, a baráz­dában traktora és háromszor szorult általános javításra az idén. S hanyag­­ságát Sofronici csak tetőzte azzal, hogy a motor blokkját is tönkretette A Szenérváralján dolgozó Precup Artehiu traktorai is kétszer kellett ál­talánosan rendbehozni. Csordás János is (az első brigádból) csaknem annyit állott, mint dolgozott traktorával Tamian Nicolaenak (az ötödik brigád­­ból) csak a tavaszi kampányban vagy 19­1 munkaórát „pihent" a gépe., E hibák nem utolsó sorban azért fordulhattak elő, mert a GTA vezető­sége nem állt hivatása magaslatán. Gyengén ellenőrizte a tr­aktorosbri­­gádokat. A diszpécser-szolgálatot is csak bevezették a tavaszon, de gya­korlati alkalmazásának nem szereztek érvényt. Így aztán hamarosan kátyúba is esett ez a hasznos, fontos ellenőr­zési forma. Kár. Mert, ha a diszpé­cser-szolgálat rendesen működik, min­den bizonnyal nem álltak volna üzem­­anyaghiány miatt is pár száz órát a traktorok. TANULSÁGOK A hiányosságok mellett nem hall­gathatjuk el az apaink eredményeit sem. Mindenekelőtt azt, hogy — a múlt évektől eltérően — jó traktor­munkát végeztek a kollektíváknak és társulásoknak. Bizonyítja ezt az is, hogy mindenik közös gazdaság átvette a GTA-tól a szántást, vetést stb. S abban például, hogy az újvárosi kollek­tivistáknak hektáronként 1700 kiló búzá­juk termett (ami nagy szó itten) orosz­lánrésze volt a gépállomásnak. Tavaly ugyanis a traktoristák kiváló nyári és őszi szántással jól előkészítették a magágyat s a nyár elején pedig mind a húsz hektár búzaföldön kiirtották vegyszerrel a gyomot. Vitathatatlan, hogy az apai gépállo­más többre, sokkal többre lett volna képes az idén. S ha munkáját nem tarkítják oly alapvető hibák, egészen más eredményeket ér el. A vezetőség­nek és a traktoristáknak egyaránt ko­moly lecke volt ez az év, melyből a keserű tanulságokat le kell vonniuk jövőre. Mert a szerződések megkötése, a­ kifogástalan javítások, a lelkiisme­retes gépgondozások, a traktorrongá­lások elkerülése, a diszpécser-szolgá­lat életrekeltése, a folyamatos anyag­­ellátás, a traktoros-és a kollektívák me­­ccs brigádjai közötti szoros együttmű­ködés (ez eléggé sántított az idén Apán), stb. mind elengedhetetlen fel­tételei a sikeres munkának, tervtelje­­sítésnek. DEME JANOS Az MTTE ÉS A KŐOLAJ- ÉS VEGYIPARI Minisztérium meghívásá­ra december 9-én országunkba érke­zett dr. Frits Madsen, angol cellulóze- és papíripari szakember. Az angol vendég négy napig tar­tózkodott országunkban, felkereste szakintézeteinket és találkozott szak­embereinkkel. December 11-én dr. Madsen előadást tartott az MTTA ke­retében „A papírgyári gépek korsze­­rűsítése’“ címmel. December 13-án dr. Frits Madsen Jugoszláviába utazott. A HELSINKI „KANSANKULTUU­­RF’ KIADÁSÁBAN finn nyelven meg­jelent Zaharia Stancu ,­Mezítláb“ című regénye, Elvi Sinervo finn írónő fordításában. DECEMBER 13-ÁN BÉCSBE uta­zott a Román Népköztársaság egy küldöttsége, amely részt vesz a Nemzeetközi Atomerő Hivatal kor­mányzói tanácsának 2. ülésszakán. A küldöttség vezetője V. Novacu elvtárs, a Román Népköztársaság A­­kadémiájának levelező tagja , az RNK képviselője a kormányzói ta­nácsban. Az „ELECTRECORD“’ ZENEKARA három hetes csehszlovákiai hangver­seny körútja után, tegnap visszaérke­zett Bukarestbe. AZ RNK FOGYASZTÁSI szövetke­zeteinek képviseletében szombaton szövetkezeti küldöttség utazott Buda­pestre, hogy résztvegyen a Magyar NK Szövetkezeti Kongresszusának munkálatain. A küldöttség tagjai Czápos Ferenc, a CENTROCOOP al­­elnöke és Irimia Stefan a Hunyad tartományi fogyasztási szövetkezetek szövetségének elnöke. Épül a gyermekváros a fővárosi Köztársasági téren ★ * * Hétfőn, dec. 16-án d.u. 6 órakor BÁNYAI LÁSZLÓ egyetemi tanár, az Oktatás és Művelődésügyi Mi­nisztérium főigazgatója előadást tart A NEMZETISÉGI OKTATÁS FEJ­LŐDÉSÉRŐL NÉPI DEMOKRA­TIKUS RENDSZERÜNKBEN a Központi Egyetemi könyvtár aulájában (Bukarest, Calea Victo­­riei 88) A marosvásárhelyi ezüstróka-tenyészetben ezeket is nevelnek. 1957. december 15., vasárnap. Megjelent az 1957 december 12-i 40. száma A lap tartalmából : | CIKKEK, RIPORTOK, JEGYZETEK | Hold bébi — holt bébi Aradi notesz Több figybuzgalommal a fiatalok] szakképesítéséért Jókor jött a választás | SZERESD A KÖNYVET | Az ifjúság irodalomnépszerűsíté ] | versenyének programja | SPORT T A rakéta ütő I 180 perc után is eldöntetlen­­ A tavaszra gondol Vladimir Kuc­­r az év legjobb atlétája. t ■ 4 m m ■ »ti «<«■

Next