Előre, 1968. január (22. évfolyam, 6270-6294. szám)
1968-01-18 / 6283. szám
ELŐRE 4. oldal SLAVICI SORSA Diákköri emlékek előítéletével vettem kezembe Slavici Immár második magyar kiadást megérő regényét, az Anyja lányát Erősen oktató szándékú, népi hangvételű íróként, a Budulea Tatchil, a Popa Tanda szerzőjeként élt emlékezetemben, és nevét azért is megjegyeztem, mert a történelmet idézi születésének éve 1848 és Világoson látta meg a napvilágot Meg voltam győződve, hogy mint annyi hasonló írót, főként irodalomtörténeti érdeme tartja meg a köztudatban és művei, olvasmányként aligha szereznek élvezetet napjainkban. Most már sajnálom, hogy nem a Mara — ez az Anyja lánya eredeti címe — szerzőjeként ismertem meg egykor Slavici-ot, bizonyára másként emlékeznék rá. Dehát sokáig elhibázott műnek tartották ezt a regényét. Megjelenése után hamarosan feledésbe ment, és csupán két nagy értője a román irodalomnak, Tudor Vianu és George Calinescu éles szeme fedezte fel azt, amit a mai olvasó valóban becsülhet Slavici legjobb alkotásában. Vianu a román irodalom nagy úttörői közé sorolja Slavici-ot, és jogosan, hiszen még Creanga előtt meghonosította a népi hangvételt az irodalomban, a nagy realista epikusok előtt egyesítette az objektív leírást az érzékeny lélekelemzéssel. Ezek után nincsen miért csodálkoznunk, ha Calinescu jeles Irodalomtörténetében azt írja az Anyja lányáról, hogy „a műfaj nagy előre lépését jelentette“, hogy „majdnem remekmű“. Vianu Slavici helyét mint a Junimea negyedik nagy írójának helyét Eminescu, Creanga és Caragiale mellett jelöli ki. Az Anyja lánya valóban majdnem remekmű, és a majdnem jogosságát éppen annyira érzékelhetjük olvastakor, mint az oly ritkán alkalmazható nagy megbecsülést. Mert, ha a nyelv szürkesége, a feltörő moralizáló szándék csorbítja is a regény erényeit, a több mint hatvan évvel ezelőtt megjelent mű nem a relikvia, hanem az olvasmány benyomását kelti. Még ha kissé vontatott is cselekménye, különösen a mi rohanó időnkben kialakult időérzékkel mérve, és hőseinek lelkülete megmosolyogtatóan egyszerűnek tűnik napjaink irodalmi hőseihez viszonyítva. Mégis azok az ellentmondások, melyek a regény hőseit jellemzik, mintha a mai bonyolult és megbolygatott lelkivilág ősproblémái lennének. Kacsó Sándor remek fordításában élvezetes olvasmány az emberi lelkek ellentmondásos megnyilatkozásait elemző-ábrázoló író elbeszélése. Slavici eszközei a vállalt feladathoz mértek, ám nem hatástalanok, mindenkor fel tudja mutatni az emberi tisztaságot és felelősségérzetet, azokat a tulajdonságokat, melyeket szívvel és tollal igyekezettolvasóiba plántálni. És ma is rokonszenves hogy az író hitet tesz a szerelem, ereje mellett, a minden rendű és rangú akadályt legyőző emberi érzelmek mellett, mint a Persidáé, aki a nemzeti és vallási elfogultság akadályait legyőzve ragaszkodik német férjéhez.. Hat évtizeddel ezelőtt Slavici hőseinek lelkülete túl bonyolultnak, mesterkéltnek tűnhetett, a családi konfliktus megoldása pedig eszményinek. Manapság persze könnyen hajlunk arra, hogy a regénybeli belső vívódásokat egyszerűeknek, a bonyodalmat túlhaladottnak ítéljük. Mégis, Slavici nem csupán úttörő volt, hanem fogékony lélek is, aki meglátta a modern társadalom embertorzító hatásának első jelentkezéseit. Százhúsz éve született Slavici és öreg kort ért meg elvei és eszményei következetes és tántoríthatatlan gyakorlásában. Még súlyos tévedéseihez is hű maradt, noha a történelem szemléletesen bizonyította tarthatatlanságukat. Ám ami lényegesebb: az Anyja lányában művészi eszközökkel kifejezett hitvallását élete végén újrafogalmazta és ezt lehetetlen elfelejteni, ezért idéznem is kell . ..azok az emberek, akiket a sors közös életre rendelt, akiknek ma és a jövőben közösen kell élniök, ne nyomják el egymást, egyforma legyen a joguk és egyenlő a kötelességük, akár románok, akár magyarok, szászok, svábok, szerbek, rutének vagy zsidók. Ezt akarták a szüleid és őseid, ezt akartad immár elég hosszú életeden át, és ezek az üldözött szocialisták sem akarnak mást..írta a Börtöneim című emlékiratában. Jóleső érzéssel olvastam ki ezeket gondolatokat Slavici regényéből, ebből az életre támadt, hatvanesztendősen is friss alkotásból. Kovács János Aforizmák X-nek kora reggel támadnak a legjobb gondolatai. De mindig délig alszik. • Legszebb vonást arcunkra a tehetség rajzol, legrútabbat gyűlölködés. ★ Sírfeliratom : „Mindazok közül, akik nem ismertek, legkevésbé azok ismertek, akik gyűlöltek*. • * A konfliktus örök jelenvalóságát az biztosítja, hogy a rossz épp, olyan őszinte felháborodással lázad a jó ellen, mint a jó a rossz ellen. Amikor fuldoklik a lélek, a frázisok szalmaszálaiba kapaszkodik. ★ A műalkotásban, ami nem fontos, felesleges, ami felesleges, bántó, ami bántó, az bűn. Szép, ha egy nő okos, de okosabb, ha szép ! ♦ A zene — a lélek eszperantója. ★ Abszurd tanács : „A koporsóból kihajolni veszélyes !“ ★ A színész, amikor nem kedveli a művet, amelyben játszik, nem nevezhető műkedvelőnek sem. Egy asszony regénye : „Szerelmében nem, de gyűlöletében haláláig hű maradt egy férfihoz*. Szabó József ♦ ★ ★ Előrebocsátom, hogy nem akarok műbírálatot írni. A brassói tárlatról szerzett, távolról sem szakmai jellegű benyomásaimat csak bevezetőül szó nem egy közművelődési jellegű észrevétel elé. Mint egyszerű néző, örvendtem annak, hogy a tárlat jóval gazdagabbnak mutatkozott az előző évek anyagához viszonyítva, ezúttal szép számmal szerepeltek szobrok és grafikák (a változatos és színvonalas munkák nagy száma miatt külön teremben állították ki ezeket). Azután, ugyancsak mint egyszerű tárlatlátogató, a magam számára felosztottam a műveket „hideg" és „meleg* alkotásokra — azaz őszinte, ihletett művészeti telitalálatokra és a spekulatív köntörfalazás kevéssé sikerült termékeire, vagy éppenséggel a perspektívátlan önismétlés bosszantó megnyilvánulásaira. A két végleten belül egyenletesen középszerű, inkább „hidegen* mint Magasabb színvonal, mégis kevesebb látogató „melegen” modern a tárlat anyaga. Szempontjaim alapján az elsők között emlékeznék meg Ghesie-Hilehi Alexandrina mindhárom festményéről, Plugor Sándor Villamoshálózatáról és Apostolescu Emilia Pojándi út című festményéről, Hübner taros Kozmikus laboratórium című festményéről, Chisu Ioan nonfiguratív kompozícióiról, Boros Román Lajos Emberpár és Protuberancia című képeiről, Paraschiv Gabriela Lányportréjáról, Modtke Eftimie, Klement Béla, egy-egy munkáidról. Grafikában élmény volt Copata Mircea négy tusrajza, Csutak Levente tusrajzai, Chivu Rodica Rigai tája, Plugor Sándor Holló és galamb című rajza, Bálint István pasztelljei, Teutsch Gáspár némely grafikája. Örvendetes volt Kollár Gusztáv jelenléte is négy finomművű akvarellel. A szobrászától szépen képviselte Caremidar Ion Alom című alkotása, Gyenge Imre márványszobrai, Szilágyi Zsolt réz- és kovácsoltvas kompozíciói, I. Lafazanis nyerskő-portréja és K. F. Handel kisfiú-portréja. Mindent összevetve a kiállítás az elmúlt évekhez viszonyítva magasabb színvonalon állt, érdekes törekvésekről tanúskodott. Több ízben is megfordultam mindkét teremben és sajnálattal tapasztaltam, hogy látogató csak elvétve, vagy egyáltalán nem látható a termekben, elgondolkoztam, mi lehet ennek a magyarázata ? — hiszen például a traktorüzem műkedvelő "festőinek tavalyi kiállításán rengeteg érdeklődővel találkoztam. Mindenki eljött, hogy megnézze, mivel foglalkozik X. Y mérnök, géplakatos, vagy esztergályos, üres óráiban. Ugyanezek a nézők rosszallóan csóválják a fejeket a „szakmabeliek" kísérletei, vagy kiérlelt alkotásai láttán : — ahhoz képest, hogy ez a mestersége, jobbat is festhetne ! — mondják, vagy ami még rosszabb, be sem mennek a kiállításra. Kár Valamilyen módon végre hozzá kellene látni az értetlenség és a közöny eloszlatásához. Régi nóta, de igaz : valahol az iskola padjaiban kellene elkezdeni És nem úgy, hogy a képek elől kuncogva végigrohanó osztálynak a vezető tanár unott, félszavas magyarázatokat vessen oda, (ilyen jelenetnek is tanúja voltam) hanem úgy, hogy a tanulókat valóban hozzásegítsük az alkotási folyamat megértéséhez Nyilván emellett nem szabad lemondani a felnőttek nevelésének ennél sokkal nehezebb feladatáról sem, még akkor sem, ha a hogyan és mint problémái még korántsem tisztázottak. Lendvay Éva A ZENEKEDVELÉS ÉS TERJESZTÉSI LEHETŐSÉGEI (Folytatás az 1. oldalról) Elmondhatjuk George Enescu gondolatát továbbgondolva, hogy társadalmunk most teremti meg azokat a körülményeket, amikor mindennapos anyagi szükségleteit az ember mind jobban elégítheti ki s ennek következtében módjában áll több és jobb zenét hallgatni. Zenei Intézményeinknek ma gazdag s változatos módszerek állanak rendelkezésükre ahhoz, hogy a zenekultúra iránti általános érdeklődésnek megfeleljenek. Jelenleg mindenkit erősen foglalkoztat az, hogy körzővel-vonalzóval-logarléccel pontosan kiszámítsa : milyen mértékben felelnek meg intézményeink annak a célnak, amelyért létrehozták őket, azért, hogy az emberek javára szolgáló hatékonyságukat növelhessék. Joggal kérdezhetjük tehát : milyen mértékben tesz eleget feladatának a 17 szimfonikus és filharmonikus zenekar a több mint negyven zenei együttes (operaház, operettszínház, revü és népi együttes), valamint a kultúrházak, művelődési otthonok, klubok kiterjedt és költséges hálózata . Sajnos, még nem körvonalazódod a szükséges mértékben a fent említett alapfeltétel, hogy rendszeres és átgondolt felméréssel ismerjük meg a közönséget, a hallgatóság jelenlegi és a jövőben várható rétegeinek az ízlését. Sok zenei Intézmény gyepesedett bele hosszú idő óta a kilátástalan rutinmunkába. Az ilyen Intézmények felelős vezetői sorsszerűségnek, elemi csapásnak tekintik azt, hogy megcsappan a közönség. Mindig készek rá, hogy a hallgatókat hibáztassák azért, amiért csökken az érdeklődés egykor sikeres mfiformák, például a leckehangversenyek, eleven, vagy magnetofonos illusztrációval tarkított ismeretterjesztő előadások stb. iránt. Pedig nyilvánvalóan az élet ment előre, megnőttek az igények, csiszolódott az ízlés és sok, a maga idejében hasznos tevékenységi forma veszti el az időszerűségét. Feltették-e maguknak a kérdést az illetékesek, hogy az általuk vezetett Intézmény műsorának vonzóereje lépést tartott-e a közönség objektív követelményeivel és bírja-e például a tévé, a mozi konkurrenciáját . Az idejétmúlt kultúraterjesztési nézetek ártalmasak ma már, mert sokba kerülnek s nem hajtanak erkölcsi hasznot. Egy kolozsvári értelmiségi panaszolta például, hogy egyes tartományi kulturális szervek egy időben meg nem felelőnek és arisztokratikusnak tekintették az olyan szimfonikus hangversenyeket, amelyeket egyetlen zeneszerző — például Bach, vagy Haendel — életművének szenteltek. A közismerten igényes és hozzáértő helybeli közönség elutasította és joggal utasította el az alapeszmét nélkülöző, stílustalan, vegyes műsorokat. De ez az avult felfogás az ország több városában még ma is támogatásra lel Sok helyen még ma is előnybe helyezik a komoly műsorokkal szemben a szórakoztató, vagy „promenád"-műlsorokat, amelyeket egy karmester oly szellemesen jellemzett mint szenvedő fél: „egy nyitány, két koncert-keringő, vagy ha nincs, hát egy ... koncert-tangó !* Az ürügy : a ... közönség színvonala. Nem igaz ! Hogy mennyire nem igaz, azt minden tartásos hangverseny zsúfolt nézőtere, és minden elmélyültebb közvéleménykutatás bizonyítja. Lelkesen köszönthetjük azoknak a zenei intézményeknek a kezdeményezését, amelyek szabályos időközökben körkérdést intéznek a zenehallgatókhoz, vagy azokat a lapokat, amelyek a hangversenyek szünetében a hallgatókkal készítettek sokatmondó interjúkat, sajátmaguk s a közönség nagy elégtételére . Csak az a kár, hogy ezekkel a módszerekkel csupán néhány művészi intézmény vagy szaklap dolgozik, de épp azok az intézmények nem karolják fel, amelyek a közönség érdeklődésének elsőrendű és legérzékenyebb szeizmográfjai lehetnének s kellene is lenniök : a kultúrházak, klubok, művelődési otthonok. De vigyázat : a közvéleménykutatás nagy felelősséggel jár. Az elméleti következtetéseknek nem szabad gyakorlati következmények nélkül maradnok. Tegyük fel, hogy a műsorok összeállítása körül már minden meg van oldva. De hány más tényezőből áll még az érdekes zeneélet ! Véleményem szerint jelenleg mind között az előadás színvonala, minősége a legproblematikusabb. Nem tudom, miféle önelégültség, lelki kényelem, vagy — nevezzük nevén — rutin folytán marad alul sok hangverseny az átlagos zenehallgató igényeivel szemben is. E vonatkozásban van szükség a legkomolyabb, legkövetkezetesebb munkára. Semmi célja annak, hogy konkrét megoldásokat javasoljak, ez másoknak a dolga, akik jobban értenek hozzá, mint e sorok írója, de az a benyomásom — s nemcsak az enyém —, hogy egy-egy koncertnél a munkaráfordítás nem áll arányban az előadók képességeivel. Keveset gyakorolnak, sokszor rögtönöznek. S a kár beláthatatlan. Hallgattam az ország különféle városaiban — nem akarom megnevezni őket — olyan hangversenyeket és operaelőadásokat, amelyeket, őszintén szólva, sose szerettem volna végighallgatni. S akkor mit csodálkoznak azon a helyi filharmonikusok, vagy a helyi opera vezetői, hogy a közönség érdeklődése csökken Néha észre sem vesszük, hogy mekkora szerepe van a tömegkulturális intézmények hálózatának a zenei ízlés kialakításában. A kultúrotthonok, klubok stb. vezetőinek számtalan lehetőségük, eszközük volna ahhoz, hogy széles rétegekkel kedveltessék meg a zenét. Milyen mértékben hasznosítják ezeket az eszközöket és lehetőségeket ? Szerintem bizonyos szervezési eltolódások folytán, amelyeket sokhelyütt megtűrnek a művelődés- és művészetügyi bizottságok, a zenei és általában a művészeti tömegakciókat mellőzik a tudományos akciókhoz képest. Az értelmiségiek szervezett ismeretterjesztő terepjárásain száz előadó közül még három sem beszél például az oly érdekes nemzetközi, vagy hazai zenetörténetről. Senki sem becsüli le a tudomány fontosságát a modern világban. Nem törődhetünk azonban bele abba, hogy a műveltségterjesztési gyakorlat ne vegyen tudomást az emberek alapvető lelki szükségleteiről, a zene, a költészet, a színház szeretetéről A tömegmvelődési Intézmények tipikus, sőt, „klasszikus“ zenei tevékenysége általában arra szorítkozik, hogy balalajkákat és tangóharmonikákat vásárolnak annak a néhány érdekeltnek, akik ezen a téren próbálják tehetségüket kibontakoztatni. S aztán a művelődési házban műélvezetet kereső nagyszámú közönség kénytelen e néhány „elveszett sseni” verejtékes próbálkozásait végighallgatni. „Mi sokat teszünk a zenéért" — dicsekszik az igazgató. S valóban, dicséretes, ha a kultúrhásnak énekkara, vagy zenekara van. Az azonban nem jó, ha néhány dilettáns szereplési viszketegsége tolakszik az előtérbe s féltehetségükkel, félműveltségükkel torzítják a hallgatóság ízlését, ahelyett, hogy fejlesztenék azt. S még nagyobb hiba, ha ugyancsak rutin és félműveltség következtében, az irányítók szabad utat engednek az ilyesminek és nem figyelnek fel komolyabb, értékesebb kezdeményezésekre, amelyek műkedvelőtől és irányítótól egyaránt nagyobb szellemi erőfeszítést követelnek Hányszor mellőzték például a brassói városi kultúrpalota klaszszikus műsorú kamarakórusát — egy-egy elektronikus-gitáros táncdal-együttessel szemben . Másrészt pedig a zenei szakkörökben túlzásba viszik az elmélet, vagy a szolfézs oktatását s megfeledkeznek a fő célról , hogy a részvevőkkel megkedveltessék a zeneművészet szépségeit, ráébreszszék a zenehallgatás csodálatos örömére. Sokkal hasznosabb lenne, ha a tömegművelődési intézmények lemeztárról, magnófelvétel-gyűjteményről gondoskodnának s a klub vagy művelődési otthon látogatóit minél nagyobb számban vonnák be a rendszeres audíciókba. Megrögzött formalizmus miatt nem képes érvényesülni az újítás, az intézmény tevékenységének változatosabbá tétele. Pedig mennyi lehetőség volna rá ! A szakemberek, az értelmiségiek, a közönség véleményének figyelmes tanulmányozása érdekes ötletek tucatjaival szolgálhatna. Bizakodással nézhetünk a figyelmes és szenvedélyes zenehallgató közönség fejlődése elébe. Megvannak a lehetőségeink a zenehallgatás „válságának” megelőzéséhez, mert nálunk a zenei tömegnevelés és ízlésnevelés nem szűk szakmaiügy, hanem közérdekű kérdéseket érint, többek között az új ember személyiségének sokoldalú fejlődését. De nem nyugtathatjuk meg önmagunkat addig, amíg a jelen pillanatban egész életünket jellemző újító szellem világában felül nem vizsgáljuk a kultúraterjesztés módszereit. A zenének el kell foglalnia méltó helyét nálunk minden ember életében. Kétségtelen, hogy kitartó munkával sikerül ezt elérnünk. N 1968. JAN. 18., CSÜTÖRTÖ KILÁTÓ ANDRE LIBERATI 1927-ben született Bejrútban, Libanon fővárosában, ahol apja francia katonatiszt volt Családja egyébként korzikai származású, ahol — mint általában Franciaország déli részén — nagyon elevenen élnek a mediterrán antik hagyományok. A költő jelenleg Párizsban él, ahol banktisztviselőként dolgozik Mintegy 11 évvel ezelőtt írta Aragon a fiatal költőről: „Ezután ebben az országban nem lehet számot vetni André Liberati hangja nélkül, amely a legtisztább, legáttetszőbb az összes nyelvezetek közül“ (Talán nem érdektelen megjegyeznem, hogy az európai irodalom jelenlegi viszonyai között 50 éves koráig „fiatal“-nak számít egy költő.) Már a legelső Liberati-versek megnyerték a tetszésemet, és sikerült is vázlatosan bemutatnom őt és néhány fiatal költőtársát (Roubaud, Carle, Cousin, Cayrol) 11 évvel ezelőtt az Előre hasábjain. A múlt őszön, párizsi tartózkodásom alatt örömmel nyíjtottam át a lap akkori irodalmi oldalát, mirel megajándékozott három kötetével (Vieux Capitaine, Coeur secret, La Mort amoureuse). Ezekből valók a mellékelt fordítások, amelyekből az olvasó egy nemesen egyszerű, de érzelmileg telített, egy ösztönösen vérbeli, de elvszerűen tudatos költészetből kap ízelítőt Az életszeretet monumentalitása, az elementáris erők szabad áramlása jellemzi ezt a lírát, amely a béke és a társadalmi fejlődés önkéntes szolgálatába szegődött. Belső monológjaiban empirikus konkrétsággal és hamisítatlan egyszerűséggel öltenek testet érzelmei Talán egyetlen nép modern művészetében sem élnek oly elevenen, szervesen és közvetlenül az antikvitás legjobb hagyományai, mint a franciákéban Liberati költészetének józan életszeretete, elementáris erejű egyszerűsége és antik szobrászatra emlékeztető konkrét plasztikája, leplezetlen őszintesége — úgy tűnik — mintha a költészetnek ugyanebből az ősi forrásából fakadna. (t. i.) Jöjj napvilágra! Jöjj napvilágra ! Jöjj, és mi örülni fogunk. Nyisd ki a kertajtót. Nyisd, és mi csendesen örülünk a napnak, akár a zsendülő gyümölcsök. Elkápráztatott a nap bennünket ! Olyan szépnek tűnt fényében a világ, hogy tüzet fogtunk a szerelemben. Mit számít I Égjünk csak I Utánozzuk szülőtársunkat, a napot I Legyünk a nappal világossága I De a hamu elkeserít bennünket. Fújj, déli szél ! Fújj, örömünk, oszlasd a füstszagot, szórd szét a pernyét, örülni fogunk ismét. A kert A versem szélére szállott észrevétlenül egy pillangó A mozdulatlan fa azonnal felzúg. A szellőt várom, amely énekre bírja. A madárdallal telített csendben a szó is készül kibontani szárnyát. A fűben ahová lehullt a szilva, legyek, zümmögések, méhek és kedves szavak muzsikálnak. A gyümölcsös csendjében, akár egy kertész, szedem a szelíd és aranyozott szókat. Íme az ég, rárajzolódik egy nyárfa, majd egy felhő, egy madár, a nap, aztán az éjszaka kiteregeti tollát, mint egy páva. Este a kert legnagyobb kincse az égbolt. A kertben a kertész kezét kedvelem, a megtisztított fasort, a megnyírt puszpángot, az összegyűjtött lombot, a kiegyenesedett virágot, a védett gyümölcsöt. Békés a jelenléte, és látható jótette. Kedves nékem a béke. Nézd, mint távozik az ágak között egy boldog napnak kövér és arany fácánmadara. Ne légy hű, csak a szerelemhez Ne légy hű, csak a szerelemhez Sarjadó búzákhoz Gyönyörű reggelekhez Mint rigó a szőlőfürtjéhez Amelytől részeg. Tóth István bevezetője és fordításai Mindent megénekelek Munkás, te olyan vagy gyöngyös verejtékedben, mint egy trónörökös, tajtékzó dühében Munkás, én hallgatni fogok. Munkás, én el is hallgattam, hogy rajtam keresztül a te hangod szálljon , a tiéd, és nem az enyém. Ezernyi szó kél szárnyra bennem. Ez a reggelek áradása. Vele sodródom én is. Kövezzétek ki a homokos partokat, amelyeket énekre fogok bírni Megénekelem a nappalok fehérlő állvány-erdőit. Felkel a nap. A nappalt énekelem. Mindent megénekelek, mert mindent meg tudok énekelni. Nagyon gazdag vagyok. Munkás, vagyonod által lettem vagyonos. Szépséged által lettem gyönyörű. Az örö keresztre feszített az öröm. Kiszabadulván láncaiból, kiszabadított engem is. Sosem akarnám elhagyni ezt a keresztet Mire való e hiú vágy ? Hogyan menekülnék el az öröm elől, hiszen nincs más kiút rajta kívül, és nincs más jelenlét nélküle ? Ha nem az örömről szólok, hazudok. Az öröm bennem volt eltemetve, el volt rejtve a lényem mélyén. A világ táncra kelt előttem, hogy táncoltasson és nevettessen Mosolyogtam, és nevettem.A titkom volt az örömöm, és megismertem titkom elvesztésének örömét. Görgényi Gabriella (Szatmár) rajzai EGY SIKER—EGY BUKÁS • Barbár komédia Nagyváradon és Kolozsvárt Volt már ilyen a színháztörténetben ? Ha elfogadjuk Méhes György nem éppen vadonatúj történelemfilozófiáját, hogy nincsen új a nap alatt — úgy nagy a valószínűsége A közelmúlt hazai színháztörténetében azonban bizonyos, hogy egyedülálló eset. Minden várható volt a Barbár komédia bemutatója után, amely a fent idézett alaptételét sokat hallott és tapasztalt igazságok és bemondások persziflázsával igyekszik — szándékosan — bizonyítani, csak az nem, hogy színháztörténeti rendhagyást idézzen elő. Hogy ugyanannak a szerzőnek a darabja, ugyanannak a rendezőnek a keze nyomán sikert arasson Nagyváradon és megbukjon a nagy múltú, elismert kolozsvári együttes előadásában. A nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának művészeifiz őszén mutatták be Méhes Györgynek „játékát a történelemmel“, a Barbár komédiát. Az előadásnak nemcsak nagy sikere és jó sajtója volt, hanem egy országos turnén több városban is zsúfolt házakat vonzott. (Ez utóbbi, tegyük föl, a Méhes-darabok iránti bizalomnak is köszönhető, hiszen nem sokkal előtte a kolozsváriak és temesváriak szinte ugyanezeket a városokat járták, a mindenfelé kirobbanó sikert arató 33 névtelen levéllel.) De a Barbár komédia történetesen marosvásárhelyi vendégjátékának nézőjeként azt is állíthatom : nem volt ez hűvös siker ! Nagyon jól szórakozott a közönség, óriásiakat nevetett és csak a notórius fanyalgók fanyalogtak, mondván, hogy ez a darab, bizony semmi ! Lehet-e kvalitások nélküli egy darab, ha számos kitűnő színészi alakításra ad lehetőséget ? Mert ki tagadná, hogy Vitályos Ildikó remek volt, mint Tilitta ? Bravúros volt az alakítása, meglepő, tüneményes, szórakoztató. Alkalma nyílott szinte egész színészi skálájának bemutatására. Vagy nem volt-e remek Biluska Annamária majomember-asszonya ? Aki csak éppen most szállt le a fáról, horgalma még ki sem egyenesedhetett, és anynyi vadsággal védi gyermekeit, mint egy anyacsimpánz. Közben olyan rafinált, mint egy párizsi kurtizán, és olyan nevettető, élettel teli, hogy csak azt mondhatjuk : színészi telitalálat Gundramunde-alakítása. Meg aztán Cseke Sándor, aki Andronikoszként, mint a bizánci nagyhatalom képviselője, fehérben és szőkén, törékenyen és elfinomultan bevonul a vademberek közé, hogy békét tegyen köztük és elvigye a sójukat. Halasi Gyula és Gábor József két hadvezére szintén szellemes karikatúra. A költővel valóban baj volt, a jókedvű előadásból kirívó alakításért hajlandók voltunk csak a színészt, Lavotta Károlyt okolni, hogy félreértette a szerző és a szerep mondanivalóját. Röviddel rá megnéztem a kolozsvári előadást is, mert ha ilyen szórakoztató volt a Barbár komédia Nagyváradon, milyen lehet a kolozsváriaktól ? (Bocsássanak meg utólag az alaptalan előítélet miatt a váradiak !) A darab negyedik előadását már csak félház előtt játszották, ami önmagában is mindig lehangoló. Fagyos légkör a nézőtéren, itt-ott egyegy nevetés, de inkább csak mosoly, az is fanyar. De hát min is nevettünk volna ? Hogy a kolozsvári variációban a persziflázst komolyan vették ? Hogy a történelemmel való játékból program lett, történelmi példatár ? És ennek megfelelően két lábon járó történelmi példa minden szereplő, elintellektualizált fokon ? Ha a színészeket összevetnénk (amitől isten őrizzen, mert annak komolyabb következményei lennének, mint a szerző játékának a történelemmel !) az derülne ki, hogy mindenik kolozsvári színész van olyan jó (vagy a két költő esetében : olyan rossz), mint a váradi pendantja. Mindenki igyekezett is jó lenni, méghozzá kínosan másként, mint amilyen a nagyváradi megfelelője volt vagy lehetett! Mégis, mi hát az oka a kolozsváriak sikertelenségének ? Régebben ezt, igaz, úgy nevezték volna, hogy bukás ! De manapság ez már kiveszőben lévő színházi műszó. A közönség igénybeli differenciáltsága lenne az oka ? Ezt eleve megkérdőjelezhetjük, hiszen a 33 névtelen levélnek egyformán sikere volt Kolozsváron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, és ezzel együtt a szerző iránti esetleges elfogultság kérdését is elejthetjük. A színészek ? Szinte ugyanaz az együttes vitte diadalra a kolozsvári 33 névtelen levelet is. Tehát, elesik ez is. Marad a szerző és a rendező, akik mindkét esetben azonosak. Tévedett volna a rendező, Szabó József, és az a fél hanggal komolyabbra fogás bizonyult volna balfogásnak ? Ha a persziflázst komolyan veszik, a következményei is komolyak, de erre aztán már igazán van példa a nap alatt, a színháztörténetben meg éppen számtalan. Ha meg is bukott Kolozsváron a Barbár komédia, a szerzőnek meg lehet legalább az az elégtétele, hogy végül is neki lett igaza : nincsen új a nap alatt! Farkas Ildikó NE FELEJTSE EL MEGÚJÍTANI OELŐRE ELŐFIZETÉSÉT