Előre, 1968. január (22. évfolyam, 6270-6294. szám)

1968-01-18 / 6283. szám

ELŐRE 4. oldal SLA­VICI SORSA Diákköri emlékek előítéletével vettem kezembe Slavici Immár má­sodik magyar kiadást megérő regé­nyét, az Anyja lányát Erősen ok­tató szándékú, népi hangvételű író­ként, a Budulea Tatchil, a Popa Tan­­da szerzőjeként élt emlékezetemben, és nevét azért is megjegyeztem, mert a történelmet idézi­­ születé­sének éve 1848 és Világoson látta meg a napvilágot Meg voltam győ­ződve, hogy mint annyi hasonló írót, főként irodalomtörténeti érdeme tartja meg a köztudatban és művei, olvasmányként aligha szereznek él­vezetet napjainkban. Most már saj­nálom, hogy nem a Mara — ez az Anyja lánya eredeti címe — szerző­jeként ismertem meg egykor Sla­­vici-ot, bizonyára másként emlékez­nék rá. Dehát sokáig elhibázott mű­nek tartották ezt a regényét. Meg­jelenése után hamarosan feledésbe ment, és csupán két nagy értője a román irodalomnak, Tudor Vianu és George Calinescu éles szeme fe­dezte fel azt, amit a mai olvasó va­lóban becsülhet Slavici legjobb al­kotásában. Vianu a román irodalom nagy úttörői közé sorolja Slavici-ot, és jogosan, hiszen még Creanga előtt meghonosította a népi hangvételt az irodalomban, a nagy realista epikusok előtt egyesítette az objek­tív leírást az érzékeny lélekelemzés­sel. Ezek után nincsen miért csodál­koznunk, ha Calinescu jeles Iroda­lomtörténetében azt írja az Anyja lányáról, hogy „a műfaj nagy előre lépését jelentette“, hogy „majdnem remekmű“. Vianu Slavici helyét mint a Junimea negyedik nagy író­jának helyét Eminescu, Creanga és Caragiale mellett jelöli ki. Az Anyja lánya valóban majdnem remekmű, és a majdnem jogosságát éppen annyira érzékelhetjük olvasta­­kor, mint az oly ritkán alkalmaz­ható nagy megbecsülést. Mert, ha a nyelv szürkesége, a feltörő morali­záló szándék csorbítja is a regény erényeit, a több mint hatvan évvel ezelőtt megjelent mű nem a relikvia, hanem az olvasmány benyomását kelti. Még ha kissé vontatott is cse­lekménye, különösen a mi rohanó időnkben kialakult időérzékkel mér­ve, és hőseinek lelkülete megmoso­­lyogtatóan egyszerűnek tűnik nap­jaink irodalmi hőseihez viszonyítva. Mégis azok az ellentmondások, me­lyek a regény hőseit jellemzik, mint­ha a mai bonyolult és megbolyga­tott lelkivilág ősproblémái lennének. Kacsó Sándor remek fordításában élvezetes olvasmány az emberi lel­kek ellentmondásos megnyilatkozá­sait elemző-ábrázoló író elbeszélése. Slavici eszközei a vállalt feladathoz mértek, ám nem hatástalanok, min­denkor fel tudja mutatni az emberi tisztaságot és felelősségérzetet, azo­kat a tulajdonságokat, melyeket szív­vel és tollal igyekezett­­olvasóiba plántálni. És ma is rokonszenves hogy az író hitet tesz a szerelem, ereje mellett, a minden rendű és rangú­ akadályt legyőző emberi ér­zelmek mellett, mint a Persidáé, aki a nemzeti és vallási elfogultság aka­dályait legyőzve ragaszkodik német férjéhez.. Hat évtizeddel ezelőtt Sla­vici hőseinek lelkülete túl bonyo­lultnak, mesterkéltnek tűnhetett, a családi konfliktus megoldása pedig eszményinek. Manapság persze könnyen hajlunk arra, hogy a re­génybeli belső vívódásokat egysze­rűeknek, a bonyodalmat túlhaladott­nak ítéljük. Mégis, Slavici nem csu­pán úttörő volt, hanem fogékony lé­lek is, aki meglátta a modern tár­sadalom embertorzító hatásának első jelentkezéseit. Százhúsz éve született Slavici és öreg kort ért meg elvei és eszmé­nyei következetes és tántoríthatatlan gyakorlásában. Még súlyos tévedé­seihez is hű maradt, noha a törté­nelem szemléletesen bizonyította tarthatatlanságukat. Ám ami lénye­gesebb: az Anyja lányában művészi eszközökkel kifejezett hitvallását élete végén újrafogalmazta és ezt lehetetlen elfelejteni, ezért idéznem is kell . ..azok az emberek, akiket a sors közös életre rendelt, akiknek ma és a jövőben közösen kell élni­­ök, ne nyomják el egymást, egyfor­ma legyen a joguk és egyenlő a kö­telességük, akár románok, akár ma­gyarok, szászok, svábok, szerbek, ru­tének vagy zsidók. Ezt akarták a szü­leid és őseid, ezt akartad immár elég hosszú életeden át, és ezek az üldözött szocialisták sem akarnak mást..írta a Börtöneim című em­lékiratában. Jóleső érzéssel olvastam ki ezeket gondolatokat Slavici regényéből, ebből az életre támadt, hatvanesz­tendősen is friss alkotásból. Kovács János Aforizmák X-nek kora reggel támadnak a legjobb gondolatai. De mindig délig alszik. •­ Legszebb vonást arcunkra a tehetség rajzol, legrútabbat gyűlölködés. ★ Sírfeliratom : „Mindazok közül, akik nem ismertek, legkevésbé azok ismertek, akik gyűlöltek*. •­­ * A konfliktus örök jelenvalósá­gát az biztosítja, hogy a rossz épp­, olyan őszinte felháborodással lázad a jó ellen, mint a jó a rossz ellen. Amikor fuldoklik a lélek, a frázisok szalmaszálaiba kapasz­kodik. ★ A műalkotásban, ami nem fontos, felesleges, ami felesleges, bántó, ami bántó, az bűn. Szép, ha egy nő okos, de okosabb, ha szép ! ♦ A zene — a lélek eszperan­tója. ★ Abszurd tanács : „A koporsóból kihajolni veszélyes !“ ★ A színész, amikor nem kedveli a művet, amelyben játszik, nem nevezhető műkedvelőnek sem. Egy asszony regénye : „Szerelmében nem, de gyűlöletében haláláig hű maradt egy férfihoz*. Szabó József ♦ ★ ★ Előrebocsátom, hogy nem akarok műbírálatot írni. A brassói tárlatról szerzett, távolról sem szakmai jellegű benyomásaimat csak bevezetőül szó nem­ egy közművelődési jellegű ész­revétel elé. Mint egyszerű néző, ör­vendtem annak, hogy a tárlat jóval gazdagabbnak mutatkozott az előző évek anyagához viszonyítva, ezúttal szép számmal szerepeltek szobrok és grafikák (a változatos és színvonalas munkák nagy száma miatt külön te­remben állították ki ezeket). Azután, ugyancsak mint egyszerű tárlatláto­gató, a magam számára felosztottam a műveket „hideg" és „meleg* alko­tásokra — azaz őszinte, ihletett mű­vészeti telitalálatokra és a spekulatív köntörfalazás kevéssé sikerült termé­keire, vagy éppenséggel a perspektí­vátlan önismétlés bosszantó meg­nyilvánulásaira. A két végleten belül egyenletesen középszerű, inkább „hidegen* mint Magasabb színvonal, mégis kevesebb látogató „melegen” modern a tárlat anyaga. Szempontjaim alapján az elsők kö­zött emlékeznék meg Ghesie-Hilehi Alexandrina mindhárom festményé­ről, Plugor Sándor Villamoshálóza­táról és Apostolescu Emilia Pojándi út című festményéről, Hübner taros Kozmikus laboratórium című festmé­nyéről, Chisu Ioan nonfiguratív kom­pozícióiról, Boros Román Lajos Em­berpár és Protuberancia című képei­ről, Paraschiv Gabriela Lányportréjá­ról,­ Modtk­e Eftimie, Klement Béla, egy-egy munkáidról. Grafikában él­mény volt Copata Mircea négy tus­­rajza, Csutak Levente tusrajzai, Chi­­vu Rodica Rigai tája, Plugor Sándor Holló és galamb című rajza, Bálint István pasztelljei, Teutsch Gáspár némely grafikája. Örvendetes volt Kollár Gusztáv jelenléte is négy fi­nomművű akvarellel. A szobrászától szépen képviselte Caremidar Ion Alom című alkotása, Gyenge Imre márványszobrai, Szilágyi Zsolt réz- és kovácsoltvas kompozíciói, I. Lafa­­zanis nyerskő-portréja és K. F. Han­del kisfiú-portréja. Mindent összevetve a kiállítás az elmúlt évekhez viszonyítva maga­sabb színvonalon állt, érdekes tö­rekvésekről tanúskodott. Több ízben is megfordultam mindkét teremben és sajnálattal tapasztaltam, hogy lá­togató csak elvétve, vagy egyáltalán nem látható a termekben, elgondol­koztam, mi lehet ennek a magyará­zata ? — hiszen például a traktor­­üzem műkedvelő "festőinek tavalyi kiállításán rengeteg érdeklődővel ta­lálkoztam. Mindenki el­jött, hogy megnézze, mivel foglalkozik X. Y mérnök, géplakatos, vagy esztergá­lyos, üres óráiban. Ugyanezek a né­zők rosszallóan csóválják a fejeket a „szakmabeliek" kísérletei, vagy kiérlelt alkotásai láttán : — ahhoz képest, hogy ez a mestersége, job­bat is festhetne ! — mondják, vagy ami még rosszabb, be sem mennek a kiállításra. Kár Valamilyen módon végre hozzá kellene látni az értet­lenség és a közöny eloszlatásához. Régi nóta, de igaz : valahol az is­kola padjaiban kellene elkezdeni És nem úgy, hogy a képek elől kuncogva végigrohanó osztálynak a vezető tanár unott, félszavas magya­rázatokat vessen oda, (ilyen jelenet­nek is tanúja voltam) hanem úgy, hogy a tanulókat valóban hozzáse­gítsük az alkotási folyamat megérté­séhez Nyilván emellett nem szabad lemondani a felnőttek nevelésének ennél sokkal nehezebb feladatáról sem, még akkor sem, ha a hogyan és mint problémái még korántsem tisztázottak. Lendvay Éva A ZENEKEDVELÉS ÉS TERJESZTÉSI LEHETŐSÉGEI (Folytatás az 1. oldalról) Elmondhatjuk George Enescu gon­dolatát továbbgondolva, hogy tár­sadalmunk most teremti meg azokat a körülményeket, amikor minden­napos anyagi szükségleteit az em­ber mind jobban elégítheti ki s en­nek következtében módjában áll több és jobb zenét hallgatni. Zenei Intézményeinknek ma gaz­dag s változatos módszerek álla­nak rendelkezésükre ahhoz, hogy a zenekultúra iránti általános ér­deklődésnek megfeleljenek. Jelen­leg mindenkit erősen foglalkoztat az, hogy körzővel-vonalzóval-logar­­léccel pontosan kiszámítsa : milyen mértékben felelnek meg intézmé­nyeink annak a célnak, amelyért létrehozták őket, azért, hogy az emberek javára szolgáló hatékony­ságukat növelhessék. Joggal kér­dezhetjük tehát : milyen mértékben tesz eleget feladatának a 17 szim­fonikus és filharmonikus zenekar a több mint negyven zenei együttes (operaház, operettszínház, revü és népi együttes), valamint a kultúr­­házak, művelődési otthonok, klu­bok kiterjedt és költséges háló­zata . Sajnos, még nem körvonalazódod a szükséges mértékben a fent em­­lített alapfeltétel, hogy rendszeres és átgondolt felméréssel ismerjük meg a közönséget, a hallgatóság jelenlegi és a jövőben várható ré­tegeinek az ízlését. Sok zenei In­tézmény gyepesedett bele hosszú idő óta a kilátástalan rutinmunká­ba. Az ilyen Intézmények felelős vezetői sorsszerűségnek, elemi csa­pásnak tekintik azt, hogy megcsap­pan a közönség. Mindig készek rá, hogy a hallgatókat hibáztassák azért, amiért csökken az érdeklő­dés egykor sikeres mfiformák, pél­dául a leckehangversenyek, eleven, vagy magnetofonos illusztrációval tarkított ismeretterjesztő előadások stb. iránt. Pedig nyilvánvalóan az élet ment előre, megnőttek az igé­nyek, csiszolódott az ízlés és sok, a maga idejében hasznos tevé­kenységi forma veszti el az idő­szerűségét. Feltették-e maguknak a kérdést az illetékesek, hogy az ál­taluk vezetett Intézmény műsorá­nak vonzóereje lépést tartott-e a közönség objektív követelményei­vel és bírja-e például a tévé, a mozi konkurrenciáját . Az idejét­múlt kultúraterjesztési nézetek ár­talmasak ma már, mert sokba ke­rülnek s nem hajtanak erkölcsi hasznot. Egy kolozsvári értelmiségi panaszolta például, hogy egyes tartományi kulturális szervek egy időben meg nem felelőnek és arisztokratikusnak tekintették az olyan szimfonikus hangversenye­ket, amelyeket egyetlen zeneszerző — például Bach, vagy Haendel — életművének szenteltek. A közis­merten igényes és hozzáértő hely­beli közönség elutasította és jog­gal utasította el az alapeszmét nélkülöző, stílustalan, vegyes mű­sorokat. De ez az avult felfogás az ország több városában még ma is támogatásra lel Sok helyen még ma is előnybe helyezik a komoly műsorokkal szemben a szórakoz­tató, vagy „promenád"-műlsorokat, amelyeket egy karmester oly szel­lemesen jellemzett mint szenvedő fél: „egy nyitány, két koncert-ke­­ringő, vagy ha nincs, hát egy ... koncert-tangó !* Az ürügy : a ... közönség színvonala. Nem igaz ! Hogy mennyire nem igaz, azt min­den tartásos hangverseny zsúfolt nézőtere, és minden elmélyültebb közvéleménykutatás bizonyítja. Lel­kesen köszönthetjük azoknak a ze­nei intézményeknek a kezdeménye­zését, amelyek szabályos időkö­zökben körkérdést intéznek a zene­hallgatókhoz, vagy azokat a lapo­kat, amelyek a hangversenyek szünetében a hallgatókkal készítet­tek sokatmondó interjúkat, saját­­maguk s a közönség nagy elégté­telére . Csak az a kár, hogy ezek­kel a módszerekkel csupán néhány művészi intézmény vagy szaklap dolgozik, de épp azok az intézmé­nyek nem karolják fel, amelyek a közönség érdeklődésének első­rendű és legérzékenyebb szeizmo­gráfjai lehetnének s kellene is len­­niök : a kultúrházak, klubok, mű­velődési otthonok. D­e vigyázat : a közvéle­­ménykutatás nagy fele­lősséggel jár. Az elmé­leti következtetéseknek nem szabad gyakorlati következmények nélkül maradn­ok. Tegyük fel, hogy a mű­sorok összeállítása körül már min­den meg van oldva. De hány más tényezőből áll még az érdekes zeneélet ! Véleményem szerint je­lenleg mind között az előadás szín­vonala, minősége a legproblemati­kusabb. Nem tudom, miféle önelé­gültség, lelki kényelem, vagy — nevezzük nevén — rutin folytán marad alul sok hangverseny az át­lagos zenehallgató igényeivel szemben is. E vonatkozásban van szükség a legkomolyabb, legkövet­kezetesebb munkára. Semmi célja annak, hogy konkrét megoldásokat javasoljak, ez másoknak a dolga, akik jobban értenek hozzá, mint e sorok írója, de az a benyomásom — s nemcsak az enyém —, hogy egy-egy koncertnél a munkaráfor­dítás nem áll arányban az előadók képességeivel. Keveset gyakorol­nak, sokszor rögtönöznek. S a kár beláthatatlan. Hallgattam az ország különféle városaiban — nem aka­rom megnevezni őket — olyan hangversenyeket és operaelőadá­sokat, amelyeket, őszintén szólva, sose szerettem volna végighallgat­ni. S akkor mit csodálkoznak azon a helyi filharmonikusok, vagy a helyi opera vezetői, hogy a közön­ség érdeklődése csökken N­éha észre sem vesszük, hogy mekkora szerepe van a tömegkulturális intézmények hálózatá­nak a zenei ízlés ki­alakításában. A kul­­túrotthonok, klubok stb. vezetőinek számtalan lehetőségük, eszközük volna ahhoz, hogy széles rétegek­kel kedveltessék meg a zenét. Mi­lyen mértékben hasznosítják eze­ket az eszközöket és lehetősége­ket ? Szerintem bizonyos szervezési eltolódások folytán, amelyeket sok­helyütt megtűrnek a művelődés- és művészetügyi bizottságok, a zenei és általában a művészeti tömeg­akciókat mellőzik a tudományos akciókhoz képest. Az értelmiségiek szervezett ismeretterjesztő terepjá­rásain száz előadó közül még há­rom sem beszél például az oly ér­dekes nemzetközi, vagy hazai ze­netörténetről. Senki sem becsüli le a tudomány fontosságát a modern világban. Nem törődhetünk azon­ban bele abba, hogy a műveltség­­terjesztési gyakorlat ne vegyen tudomást az emberek alapvető lel­ki szükségleteiről, a zene, a költé­szet, a színház szeretetéről A tö­­megm­­velődési Intézmények tipi­kus, sőt, „klasszikus“ zenei tevé­kenysége általában arra szorítko­zik, hogy balalajkákat és tangó­­harmonikákat vásárolnak annak a néhány érdekeltnek, akik ezen a té­ren próbálják tehetségüket kibonta­koztatni. S aztán a művelődési ház­ban műélvezetet kereső nagyszámú közönség kénytelen e néhány „el­­veszett sseni” verejtékes próbálko­zásait végighallgatni. „Mi sokat teszünk a zenéért" — dicsekszik az igazgató. S valóban, dicséretes, ha a kultúrhásnak énekkara, vagy zenekara van. Az azonban nem jó, ha néhány dilettáns szereplési viszketegsége tolakszik az előtérbe s féltehetségükkel, félműveltségük­­kel torzítják a hallgatóság ízlését, ahelyett, hogy fejlesztenék azt. S még nagyobb hiba, ha ugyancsak rutin és félműveltség következté­ben, az irányítók szabad utat en­gednek az ilyesminek és nem fi­gyelnek fel komolyabb, értékesebb kezdeményezésekre, amelyek mű­kedvelőtől és irányítótól egyaránt nagyobb szellemi erőfeszítést köve­telnek Hányszor mellőzték például a brassói városi kultúrpalota klasz­­szikus műsorú kamarakórusát — egy-egy elektronikus-gitáros tánc­­dal-együttessel szemben . Másrészt pedig a zenei szakkö­rökben túlzásba viszik az elmélet, vagy a szolfézs oktatását s meg­feledkeznek a fő célról , hogy a részvevőkkel megkedveltessék a zeneművészet szépségeit, ráébresz­­szék a zenehallgatás csodálatos örömére. Sokkal hasznosabb lenne, ha a tömegművelődési intézmények le­meztárról, magnófelvétel-gyűjte­ményről gondoskodnának s a klub vagy művelődési otthon látogatóit minél nagyobb számban vonnák be a rendszeres audíciókba. Meg­rögzött formalizmus miatt nem ké­­pes érvényesülni az újítás, az in­tézmény tevékenységének változa­tosabbá tétele. Pedig mennyi lehe­tőség volna rá ! A szakemberek, az értelmiségiek, a közönség véle­ményének figyelmes tanulmányozá­sa érdekes ötletek tucatjaival szol­gálhatna. B­izakodással nézhetünk a figyelmes és szenvedé­lyes zenehallgató kö­zönség fejlődése elébe. Megvannak a lehetősé­geink a zenehallgatás „válságának” megelőzéséhez, mert nálunk a zenei tömegnevelés és ízlésnevelés nem szűk szakmai­ügy, hanem közérdekű kérdéseket érint, többek között az új em­ber személyiségének sokoldalú fejlődését. De nem nyugtathatjuk meg önmagunkat addig, amíg a jelen pillanatban egész életünket jellemző újító szellem világá­ban felül nem vizsgáljuk a kultúraterjesztés módszereit. A ze­nének el kell foglalnia méltó he­lyét nálunk minden ember életé­ben. Kétségtelen, hogy kitartó munkával sikerül ezt elérnünk. N 1968. JAN. 18., CSÜTÖRTÖ KILÁTÓ ANDRE LIBERATI 1927-ben született Bejrútban, Libanon fővárosában, ahol apja francia katonatiszt volt Családja egyébként korzikai származású, ahol — mint általában Franciaor­szág déli részén — nagyon eleve­nen élnek a mediterrán antik ha­gyományok. A költő jelenleg Pá­rizsban él, ahol banktisztviselő­ként dolgozik Mintegy 11 évvel ezelőtt írta Aragon a fiatal költőről: „Ezután ebben az országban nem lehet számot vetni André Liberati hangja nélkül, amely a legtisz­tább, legáttetszőbb az összes nyel­vezetek közül“ (Talán nem érdektelen megje­gyeznem, hogy az európai iroda­lom jelenlegi viszonyai között 50 éves koráig „fiatal“-nak számít egy költő.) Már a legelső Liberati-versek megnyerték a tetszésemet, és si­került is vázlatosan bemutatnom őt és néhány fiatal költőtársát (Roubaud, Carle, Cousin, Cayrol) 11 évvel ezelőtt az Előre hasáb­jain. A múlt őszön, párizsi tar­tózkodásom alatt örömmel ny­íj­­tottam át a lap akkori irodalmi oldalát, mire­l megajándékozott három kötetével (Vieux Capitai­­ne, Coeur secret, La Mort amou­­reuse). Ezekből valók a mellékelt fordítások, amelyekből az olvasó egy nemesen egyszerű, de érzel­mileg telített, egy ösztönösen vér­beli, de elvszerűen tudatos költé­szetből kap ízelítőt Az életszere­tet monumentalitása, az elemen­táris erők szabad áramlása jel­lemzi ezt a lírát, amely a béke és a társadalmi fejlődés önkéntes szolgálatába szegődött. Belső mo­nológjaiban empirikus konkrét­sággal és hamisítatlan egyszerű­séggel öltenek testet érzelmei Talán egyetlen nép modern mű­vészetében sem élnek oly eleve­nen, szervesen és közvetlenül az antikvitás legjobb hagyományai, mint a franciákéban Liberati köl­tészetének józan életszeretete, e­­lementáris erejű egyszerűsége és antik szobrászatra emlékeztető konkrét plasztikája, leplezetlen őszintesége — úgy tűnik — mint­ha a költészetnek ugyanebből az ősi forrásából fakadna. (t. i.) Jöjj napvilágra! Jöjj napvilágra ! Jöjj, és mi örülni fogunk. Nyisd ki a kertajtót. Nyisd, és mi csendesen örülünk a napnak, akár a zsendülő gyümölcsök. Elkápráztatott a nap bennünket ! Olyan szépnek tűnt fényében a világ, hogy tüzet fogtunk a szerelemben. Mit számít I Égjünk csak I Utánozzuk szülőtársunkat, a napot I Legyünk a nappal világossága I De a hamu elkeserít bennünket. Fújj, déli szél ! Fújj, örömünk, oszlasd a füstszagot, szórd szét a pernyét, örülni fogunk ismét. A kert A versem szélére szállott észrevétlenül egy pillangó A mozdulatlan fa azonnal felzúg. A szellőt várom, amely énekre bírja. A madárdallal telített csendben a szó is készül kibontani szárnyát. A fűben ahová lehullt a szilva, legyek, zümmögések, méhek és kedves szavak muzsikálnak. A gyümölcsös csendjében, akár egy kertész, szedem a szelíd és aranyozott szókat. Íme az ég, rárajzolódik egy nyárfa, majd egy felhő, egy madár, a nap, aztán az éjszaka kiteregeti tollát, mint egy páva. Este a kert legnagyobb kincse az égbolt. A kertben a kertész kezét kedvelem, a megtisztított fasort, a megnyírt puszpángot, az összegyűjtött lombot, a kiegyenesedett virágot, a védett gyümölcsöt. Békés a jelenléte, és látható jótette. Kedves nékem a béke. Nézd, mint távozik az ágak között egy boldog napnak kövér és arany fácánmadara. Ne légy hű, csak a szerelemhez Ne légy hű, csak a szerelemhez Sarjadó búzákhoz Gyönyörű reggelekhez Mint rigó a szőlőfürtjéhez Amelytől részeg. Tóth István bevezetője és fordításai Mindent megénekelek Munkás, te olyan vagy gyöngyös verejtékedben, mint egy trónörökös, tajtékzó dühében Munkás, én hallgatni fogok. Munkás, én el is hallgattam, hogy rajtam keresztül a te hangod szálljon , a tiéd, és nem az enyém. Ezernyi szó kél szárnyra bennem. Ez a reggelek áradása. Vele sodródom én is. Kövezzétek ki a homokos partokat, amelyeket énekre fogok bírni Megénekelem a nappalok fehérlő állvány-erdőit. Felkel a nap. A nappalt énekelem. Mindent megénekelek, mert mindent meg tudok énekelni. Nagyon gazdag vagyok. Munkás, vagyonod által lettem vagyonos. Szépséged által lettem gyönyörű. Az örö keresztre feszített az öröm. Kiszabadulván láncaiból, kiszabadított engem is. Sosem akarnám elhagyni ezt a keresztet Mire való e hiú vágy ? Hogyan menekülnék el az öröm elől, hiszen nincs más kiút rajta kívül, és nincs más jelenlét nélküle ? Ha nem az örömről szólok, hazudok. Az öröm bennem volt eltemetve, el volt rejtve a lényem mélyén. A világ táncra kelt előttem, hogy táncoltasson és nevettessen Mosolyogtam, és nevettem.­­A titkom volt az örömöm, és megismertem titkom elvesztésének örömét. Görgényi Gabriella (Szatmár) rajzai EGY SIKER—EGY BUKÁS • Barbár komédia Nagyváradon és Kolozsvárt Volt már ilyen a színháztörténet­ben ? Ha elfogadjuk Méhes György nem éppen vadonatúj történelem­­filozófiáját, hogy nincsen új a nap alatt — úgy nagy a valószínűsége A közelmúlt hazai színháztörténeté­ben azonban bizonyos, hogy egye­dülálló eset. Minden várható volt a Barbár komédia bemutatója után, amely a fent idézett alaptételét so­kat hallott és tapasztalt igazságok és bemondások persziflázsával igyekszik — szándékosan — bizo­nyítani, csak az nem, hogy színház­történeti rendhagyást idézzen elő. Hogy ugyanannak a szerzőnek a da­rabja, ugyanannak a rendezőnek a keze nyomán sikert arasson Nagy­váradon és megbukjon a nagy múl­tú, elismert kolozsvári együttes elő­adásában. A nagyváradi Állami Színház ma­gyar tagozatának művészei­­fiz őszén mutatták be Méhes Györgynek „já­tékát a történelemmel“, a Barbár komédiát. Az előadásnak nemcsak nagy sikere és jó sajtója volt, ha­nem egy országos turnén több vá­rosban is zsúfolt házakat vonzott. (Ez utóbbi, tegyük föl, a Méhes-da­rabok iránti bizalomnak is köszön­hető, hiszen nem sokkal előtte a ko­lozsváriak és temesváriak szinte ugyanezeket a városokat járták, a mindenfelé kirobbanó sikert arató 33 névtelen levéllel.) De a Barbár komédia történetesen marosvásár­­helyi vendégjátékának nézőjeként azt is állíthatom : nem volt ez hű­vös siker ! Nagyon jól szórakozott a közönség, óriásiakat nevetett és csak a notórius fanyalgók fanyalogtak, mondván, hogy ez a darab, bizony semmi ! Lehet-e kvalitások nélküli egy darab, ha számos kitűnő színé­szi alakításra ad lehetőséget ? Mert ki tagadná, hogy Vitályos Ildikó remek volt, mint Tilitta ? Bravúros volt az alakítása, meglepő, tüneményes, szórakoztató. Alkalma nyílott szinte egész színészi skálájá­nak bemutatására. Vagy nem volt-e remek Biluska Annamária majom­­ember-asszonya ? Aki csak éppen most szállt le a fáról, horgalm­a még ki sem egyenesedhetett, és any­­nyi vadsággal védi gyermekeit, mint egy anyacsimpánz. Közben olyan ra­finált, mint egy párizsi kurtizán, és olyan nevettető, élettel teli, hogy csak azt mondhatjuk : színészi teli­találat Gundramunde-alakítása. Meg aztán Cseke Sándor, aki Androni­­koszként, m­­int a bizánci nagyhata­lom képviselője, fehérben és szőkén, törékenyen és elfinomultan bevonul a vademberek közé, hogy békét te­gyen köztük és elvigye a sójukat. Halasi Gyula és Gábor József két hadvezére szintén szellemes karika­túra. A költővel valóban baj volt, a jókedvű előadásból kirívó alakí­tásért hajlandók voltunk csak a színészt, Lavotta Károlyt okolni, hogy félreértette a szerző és a sze­rep mondanivalóját. Röviddel rá megnéztem a kolozs­vári előadást is, mert ha ilyen szó­rakoztató volt a Barbár komédia Nagyváradon, milyen lehet a kolozs­váriaktól ? (Bocsássanak meg utólag az alaptalan előítélet miatt a vára­­diak !) A darab negyedik előadását már csak félház előtt játszották, ami ön­magában is mindig lehangoló. Fa­gyos légkör a nézőtéren, itt-ott egy­­egy nevetés, de inkább csak mosoly, az is fanyar. De hát min is nevettünk volna ? Hogy a kolozsvári variációban a persziflázst komolyan vették ? Hogy a történelemmel való játékból prog­ram lett, történelmi példatár ? És ennek megfelelően két lábon járó történelmi példa minden szereplő, elintellektualizált fokon ? Ha a színészeket összevetnénk (amitől isten őrizzen, mert annak komolyabb következményei lenné­nek, mint a szerző játékának a tör­ténelemmel !) az derülne ki, hogy mindenik kolozsvári színész van olyan jó (vagy a két költő esetében : olyan rossz), mint a váradi pendant­­ja. Mindenki igyekezett is jó lenni, méghozzá kínosan másként, mint amilyen a nagyváradi megfelelője volt vagy lehetett! Mégis, mi hát az oka a kolozsvá­riak sikertelenségének ? Régebben ezt, igaz, úgy nevezték volna, hogy bukás ! De manapság ez már kive­szőben lévő színházi műszó. A közönség igénybeli differenci­áltsága lenne az oka ? Ezt elev­e megkérdőjelezhetjük, hiszen a 33 névtelen levélnek egyformán sikere volt Kolozsváron, Nagyváradon, Ma­rosvásárhelyen, és ezzel együtt a szerző iránti esetleges elfogultság kérdését is elejthetjük. A színészek ? Szinte ugyanaz az együttes v­itte dia­dalra a kolozsvári 33 névtelen leve­let is. Tehát, elesik ez is. Marad a szerző és a rendező, akik mindkét esetben azonosak. Tévedett volna a rendező, Szabó József, és az a fél hanggal komolyabbra fogás bi­zonyult volna balfogásnak ? Ha a persziflázst komolyan veszik, a kö­vetkezményei is komolyak, de erre aztán már igazán van példa a nap alatt, a színháztörténetben meg ép­pen számtalan. Ha meg is bukott Kolozsváron a Barbár komédia, a szerzőnek meg lehet legalább az az elégtétele, hogy végül is neki lett igaza : nincsen új a nap alatt! Farkas Ildikó NE FELEJTSE EL MEGÚJÍTANI OELŐRE ELŐFIZETÉSÉT

Next