Előre, 1969. június (23. évfolyam, 6711-6735. szám)

1969-06-29 / 6735. szám

1969. JÚNIUS 29., VASÁRNAP A A FORRADALMÁR TÖRTÉNETÍRÓ forradalmár minden időben és min­denhol per definitionem néz szembe a történelemmel. Amikor a maga­s szűkebb és tágabb társadalmi rend­szer kivívására összpontosítja, szük­ségszerűen számba veszi . környeze­te energiáit jobb és igazságosabb változás históriai lehetőségeit. A történelmet tehát min­denekelőtt­­a benne végbement átalakulások fe­lől közelíti meg. A társadalom adott struktúrájá­nak megváltoztatására készülve már életcéljának megfogalmazásához szüksége van a história bi­zonyságtételére, okadatok­ alátámasztására annak, hogy a történelmi mozgásban, a tudatosan meg­tervezett cselekedet utat törhet a haladásnak. De nemcsak a progresszió elvi­­ bizonyítása érdekében fordul a történelemhez, hanem a belőle kihüvelyez­­hető etikai útmutatásokért is : egyazon időben ke­res maga és nemzedéke számára elvi tanulságokat és követésre méltó erkölcsi parancsokat a feltárul­kozó századokban Az már aztán természetesen hajlam és talentum dolga, hogy a múlt üzenetét a jelen feladataival szembesítő forradalmár a művelődés széles hatá­rában merre veszi útját, hogy az irodalomban, va­lamelyik művészetben ,vagy éppen a tudományban találja-e meg az ügyszolgálat számára legígére­tesebb mezejét. Ha a költészetet választja, nyilván­valóan versben idézi meg a múltat, bölcselőként, alkalmasint történetfilozófiai vizsgálódás útján ke­resi a történelemformáló embersors törvényeit, a képzőművész anyagok, színek, vonalak segítségé­vel, a zeneszerző a hang és a ritmus erejére bízva magát mondja el a múlt rajta keresztül áramló, ih­letben felerősített biztatását. Természetesen mindez a másik oldalról nézve is igaz. A történelem eseményeinek, bonyolult moz­gásformáinak igazi, tudományos vizsgálata az ob­jektív igazság feltárásában meg nem alkuvó kuta­tót feltétlenül eljuttatja azokhoz a felismerésekhez, melyek egybeesnek a társadalmi fejlődés logikájá­val és a forradalmi konzekvenciák vállalásával. Nicolae Bălcescu az a forradalmár, aki a társa­dalom, nemzete múltjával a legközvetlenebb mó­don , szaktudományi alapossággal és részletesség­gel foglalkozott, ugyanakkor ő volt az a tudós ku­tató, akire kortársai közül a legforradalmasítóbb hatást gyakorolta a múlt tanulmányozása, a törté­nelmi igazság feltárása. Eszmerendszere kitere­­bélyesedésében — a reformok sürgetésétől el egé­szen a jakobinus módra vállalt forradalmi gyakor­latig — kimutathatóan elhatározó szerepe volt tör­ténettudományi kutatásainak Nem véletlen, hogy a forradalom társadalmi és nemzeti programját történelmi munkáiban körvonalazta. Már első vázlatában, melyet név nélkül, I. Voi­­nescuval közösen adott ki 1844-ben a Curierul Ro­­mânesc hasábjain, Havaselve művelődési történeté­ről szólva kijelöli a feltárásra váró alapproblémá­kat. Ezek : a fejedelemség szociális állapota, köz­­igazgatása, törvényhozó hatalma, fegyveres ereje és pénzügye. A kibontakozó életmű azt bizonyítja, hogy a feladatok rangsorolásában a hadsereg-fej­lesztés és a társadalmi erőtényező elemzésének biz­tosította az elsőséget. A Puterea armate si arta militare de la Intemeierea principatului Valachiei pina acum (Havaselve hadereje és hadművészete a fejedelemség megalapításától napjainkig) című 1844-ben a iasi-i Proposirea-ban megjelent tanul­mányában azt vizsgálja, hogy a román társadalmi fejlődésben az ember jogainak biztosítására mit tett a szervezett fegyveres hatalom, a Despre sta­­rea sociale a muncitorilor plugari in Principatele Romane in deosebite timpuri. (A földmíves dol­gozók társadalmi helyzete az idők során a román fejedelemségekben , 1846) című munkájában pedig azon túl, hogy a szabadparaszti birtokállomány el­­bitorlását kéri számon, azt igyekszik tudatosítani, hogy a nemzet csak a szabaddá tett parasztnép kezébe adott fegyvertől remélheti szabadsága ki­vívását. A két mű egymás hívó szavaira felelgetve történeti érvekkel bizonyítja a haderő és a paraszt­int műfaj, az emlékezés nem füg­getleníthető személyes vonatkozá­soktól, mindmáig ható élmények­től. Ahogy az ember később sem függetlenítheti magát attól, ami­ másokkal közösen, nem kis áldo­zatok árán épített jól vagy kevésbé jól, de min­denesetre tiszta akarással és „friss szemmel“, mint Bölöni György egyik cikkgyűjteményének címében olvasom. Hadd idézzük meg a magyar-román kapcsola­tok egyik fordulópontjának, az 1947. évi, tehát ke­reken 22 év előtti budapesti Román Kultúra Heté­nek hangulatát, amikor román történészek, írók, műfordítók társaságában Pestre látogatott Petru Groza, Románia akkori miniszterelnöke és Kodály Zoltánnal, az itteni Magyar-Román Társaság elnö­kével megnyitotta a budapesti Mocsáry Lajosról elnevezett román-magyar kollégiumot. Ez az egy hét — 1947 április 29 és május 6 között — azért is emlékezetes, mert ekkor jelentette be Balázs Bé­la, a budapesti Magyar­ Román Társaság főtitkára egy szűkebb körű előkészítő megbeszélésen, hogy a Társaság rövidesen hozzáférhetővé teszi a ma­gyar olvasók számára Eminescut és Belcescut, meg­jelenteti az első magyarországi önálló Eminescu és Belcescu-válogatást. Ami ténylegesen meg is való­sult az elkövetkező években, ha nem­­is egészen úgy, ahogy ezt Balázs Béla eltervezte. A magyar történetírás kelet-európai érdeklődése lényegében ezekben az években alakult ki. Már a Kelet-európai Intézet, a mai Történettudományi In­tézet elődje körül zajló jótékony és termékeny kul­­túrmunka eredményeként egymásután jelentek meg könyvek, cikkek, tanulmányok, hogy kapcsolatain­kat a szomszéd népekkel közvetlenebbé tegyék. Aligha tévedek, ha a demokratikus korszak ma­gyar-román kulturális kapcsolatainak első nagy szakaszát két fontos kiadvánnyal rögzítem. Igaz, voltak már korábban is érdekes kezdeményezések. Éppen a mi körünk, a Dunai Munkaközösség író- és szerkesztőgárdája, Pap Miklós, Hegedűs Géza, Gáldi László, Sziklay László, Gonda Imre,­ jóma­gam és még mások már 1945 karácsonyán megje­lentettük A váradi hídverést, az 1935. évi nagyvá­radi román-magyar írói közeledés ankétjának anya­gát, Gáldi László remekbe készült bevezető tanul­mányával. De ennek az időközben románul is ki­adott munkának ma már in­kább kapcsolattörténeti jelentősége van. A vérbeli, az élő, a pezsgő irodalmi kapcsolat a Jékely Zoltán bevezető tanulmányával 1947-ben ki­adott első magyar Eminescu-válogatással kezdődik ezt követi az 1950-es első magyar Belcescu-váloga­­tás (I. Tóth Zoltán előszava, Köpeczi Béla és Domo­kos Sámuel fordítása), majd az I. Tóth Zoltán kima­gasló alkotásaként értékelhető 1952-es első magyar Belcescu-életrajz Ma már elmondhatjuk, hogy ez az ötéves időszak minden nehézség és átmeneti probléma ellenére a népeink közötti irodalmi és művelődési kapcsolatok mozgalmas, ígéretes, lel­kes szakasza volt. Többet tudott meg ezekben az években a román irodalomról és művelődésről a magyar és viszont a magyarról a román közvéle­mény, mint korábban emberöltők alatt. Főleg az ifjú nemzedék, a mai negyven-ötven­évesek korosztálya volt lelkes és bizakodó. Az 1947 április végén kezdődő Román Kultúra Hetére román-magyar zászlódíszbe öltözött a megifjodott Budapest. Eminescu-emlékérmet vezetett a fővárosi tanács, és nem emlékezünk még olyan igazán szív­ből fakadó ünneplésre és ovációra, mellyel a ma­gyar ifjúság a Mocsáry-kollégium avatására érke­ző Groza Pétert fogadta. E sorok írója még emlé­kezik a felejthetetlen képre, amint Groza és Ko­dály együtt felmennek a virágfűzérekkel és zászló­erdővel diszkett kollégiumi lépcsőkön, hogy meg­nyissák az azóta sem ismételt Mocsáry-emlék-KEMÉNY G. GÁBOR­ság közötti érdekegyeztetés elengedhetetlen szük­ségességét. Belcescu mindent tudott, amit az előző nemze­dékek történelmi ismeretben felhalmoztak. Diák­éveiben és a börtönben egyaránt sokat olvasott, tanult. Azután bejárta azokat a helyeket, ahol a román nép múltjának írott emlékei megőrződtek, s ahol a táj, a régi épületek hősi tettekről beszélnek. A hazai források tanulmányozásából leszűrt ered­ményeket latin, francia, olasz, német művek bizo­nyítóanyagával vetette össze s kijelölte a történet­­írásnak azt a hagyományostól messze különböző útját, melyen maga is járni kívánt. „Nincs valóban BENKŐ SAMU (Folytatása a 4. oldalon) ALAKJA A MAGYAR TÖRTÉNELEM-SZEMLÉLETBEN ” (Folytatása a 4. oldalon) Teleki László névjegye a párizsi emigráció idejéből. A kártyán franciául: „Jókívánságai­mat küldöm az új évre. Legyen olyan jó, adja át a mellékelt kártyát Alexandru Goles­­cunak, akinek a címét sajnos elvesztettem“. A bal felső sarokban : „Belcescu barátomnak“. Volt életében egy mikes kele­men­ pillanat: a rodostói buj­dosó csak a Bodza vizéig közelít­hette meg szülőföldjét, Zágont, ő nagybetegen Galacig jut el, innen parancsolja vissza Stirbei vajda a száműzetésbe, nyomorba, ha­lálba. Van halálában valami Petőfi halálából tömegsírba temetik, mire a bukaresti hatóságoknak tíz év múltán eszébe jut, hogy meg­keressék, csontjai elvegyülnek a palermói szegényekével. Ezt a sorsot, életet és halált sok forradalmár osztotta. Mi az, ami Nicolae Balcescut, a gondolkodót, történészt, politikust számunkra olyan közelivé teszi ? Mivel ma­gyarázható a hűség és áhítat, a­' mivel anyanyelvű szellemiségünk a nagy román hazafi emlékét őrzi ? "­­ Az a föld hazánk, amelyen Eu­rópa 1848—1849-es forradalmai­nak tragikus epilógusa lejátszó­dott Itt áll Fehéregyháza, Arad, Világos... Itt kanyarog az út, ame­lyen a haldokló Gábor Áron sze­kere végigdöcögött s itt magasod­nak a hegyek és erdők, amelyek Avram láncát utoljára látták. Ha von ezen az annyi megpró­báltatást látott földön, ebben az ellentmondásoktól, tévedésektől, tragikus véletlenektől nem mentes korban férfi, aki a tudós tudásá­val, a filozófus bölcsességével, az író szenvedélyével, a forradalmár hitével mindent elkövetett, hogy a szabadság erői egyesüljenek s új, tiszta lap nyíljon a dunatáji né­pek és nemzetiségek történetébe, — Belcescu volt az. Akárcsak Petőfi és Bem azzal tudott századának embere lenni, hogy képes volt túllépni rajta, s eszméivel, tetteivel megvetni lá­bát a jövőben. Úgy tudta képvi­selni nemzetének ügyét, hogy megmaradt a legtisztább értelem­ben vett internacionalistának ; úgy volt korszerű, hogy visszanyúlt erőt gyarapító támaszért — első­nek népe történetírásában ! — a vértanú Horeáig, és a nemzeti egység gondolatának szimbólu­máig, Mihai Viteazul­ig ; úgy volt a földhözragadt moldvai és ha­vasalföldi paraszt tömegek szó­szólója, hogy kutatásai az egyete­mes tudományt gazdagították — Karl Marxnak szolgáltak eligazí­­tóul. Születésének 150. évfordulóján életpéldája maiságának teljes tu­datában hajtunk fejet előtte. „Politikai elvünk egyszerű: a nemzetiségek tisztelete, elismeré­se, egyenlősége és összetartása... Mi hisszük, hogy erőinket csak úgy leszünk képesek egyesíteni, és csak úgy leszünk képesek kölcsö­nös biztosítékokat találni minden belső és külső ellenség ellen." Belcescu, aki ezt a szocialista Romániában megvalósuló progra­mot több mint száz évvel ezelőtt megfogalmazta, megérdemli a történelmünk legnagyobbjainak ki­járó szeretetet és megbecsülést. DOMOKOS GÉZA BAL­CESCU ELŐRE 3. oldal »EGYSÉGES, ERŐS, JOGAINKBAN ÉS KÖTELESSÉGEINKBEN SZABAD NEMZET AKARUNK LENNI MIND A MAGUNK, MIND A TÖBBI NEMZET JAVÁRA, MERT BOLDOGOK AKARUNK LENNI, ÉS KÜLDETÉSÜNK VAN AZ EMBERISÉG ÉLETÉBEN...4* AZ ÁLLAMFÉRFI ÉS SZABADSÁGHŐS B­ălcescu eszméinek és tetteinek törté­nelmi nagysága abban csúcsosodik ki, hogy a nemzeti függetlenségért folyó küzdelmet összekötötte a nép­tömegek demokratikus jogaiért fel­lobbant harccal, s a román nemzeti egység megvalósítását a szomszédos kis népek ér­dekközösségének eszményével. Kora égető kérdéseire már zsenge ifjúként a tár­sadalmi haladás értelmében kap választ. Tanárai a felvilágosodás, a francia forradalom, a nemzeti meg­újhodás eszeözéit ismertetik meg vele. A bánsági Efti­­miu Murgu pedig a feudális igában szenvedő parasz­tok felszabadításának, valamint az abszolutista hatalmak nyomását szenvedő népek közös harcá­nak a jelentőségére hívja fel a figyelmét. Már tizenkilenc éves korában a havasalföldi­ had­seregbe lép s mint fiatal tiszt a függetlenségi és társadalmi harcok történetéről tart előadásokat a kaszárnyában, hogy az eljövendő forradalomnak neveljen katonákat. Huszonegy éves korában részt vesz egy összeesküvésben, amelynek programja a földreform, a nemzeti függetlenség s a köztársa­ság kivívását tűzi ki céljául. Az összeesküvést le­leplezik, s Belcescu is fogságba kerül. „Azzal kezdtem az életet — írja később —, hogy börtönbe csuktak a forradalomért, és a börtön kötelez." Alig egy évvel kiszabadulása után, 1843-ban tit­kos egyesületet alapít, kapcsolatba lép Moldova haladó ifjúságával s az erdélyi román demokrati­kus értelmiségiekkel. Magazin istoric pentru Dacia címen folyóiratot indít (jelképesen fejezve ki a címben az egységes nemzeti államra való törek­vést), s a történelmi emlékek idézését a szabadság­ért vívott küzdelem szolgálatába állítja az összes románlakta területekről toborzott olvasók számára. 1846 nyarán Párizsba megy, ahol megismerkedik a haladó polgári történészek osztályszemléletével, amely főként a feudális maradványok ellen irá­nyult, valamint az utópista szocialisták eszméivel. Részt vesz az ott tanuló román ifjúság szervezésé­ben s kapcsolatot teremt számos francia forradal­márral, meg kelet-európai száműzöttel. Az 1848-as februári forradalomkor ott harcol a barikádokon s együtt hatol be a tömegekkel a királyi palotába. Áprilisban hazatérve, a már korábban kirobbant havasalföldi forradalomnak ő ad programot. A ra­dikálisok élén igyekszik megegyezésre jutni a célki­tűzéseikben óvatos vezetőkkel a nemzeti független­ség s a jobbágyfelszabadítás elvei alapján. Mint az ideiglenes kormány tagja, nehéz harcot vívott a reakcióval könnyen békülő engedékenység ellen. „Nekünk energikus, erős kormányra van szükségünk — hangsúlyozza. A forradalom ne al­kudozzék ellenfeleivel,­ le kell őket győznie, vagy azok győzik le őt !" A polgári demokrata reformok közül különös eréllyel sürgette a parasztság azonnali földhöz jut­tatását. De végül is kényszerült elfogadni egy nagybirtokosokból és parasztokból álló vegyesbi­zottság létesítését, amelynek tevékenysége nemso­kára holtpontra jutott. A francia forradalom jakobinus hagyományainak szellemében hozta létre a kormánybiztosok testü­letét, amely elé a következő feladatot állította : „Forradalmi meggyőződést önteni a nép lelkébe és azután fegyvert adni a kezébe." Ugyanakkor támo­gatta Magheru katonai alakulatát, amely kész volt szembeszállni a mind jobban fenyegető török kato­nai beavatkozással. A kormány jobbra tolódásával erőre kapott a nagybojári és főpapi reakció, amely az ellen­forradalmár főtisztek segítségével elfogatta a kor­mány tagjait Bălcescuval együtt. A bukaresti nép bátor fegyveres felkelése szabadította ki őket. Ke­serűen írja később ezekről az eseményekről : „Az alsóbb néprétegek, főleg a bukarestiek, teljesítet­ték forradalmi és nemzeti kötelességüket, amikor elkésve bár, de ..mégis kinyilvánították akaratukat, hogy a forradalmat karddal is megvédjék; ezalatt a felső rétegek alávalóak és méltatlanok voltak a feladatukhoz és a népükhöz, amelyet vezettek." A nagybojárok és főpapok maguk kérték és sür­gették a törökök beavatkozását. A szultán csapatai vérbe is fojtják a megkísérelt ellenállást. Belcescut is elfogják és forradalmár társaival együtt egy du­nai vontató hajón szerb területre szállítják. A törökök kezéből kiszabaduló Belcescu úgy érzi, hogy ott a helye, ahol a néptömegek forradalmi harca tovább lendül s ahonnan a havasalföldi for­radalom megsegítését is reméli. Erdélybe, majd Ma­gyarországra siet s mindent elkövet, hogy az erdé­lyi román parasztság mozgalmát összekösse a ma­gyar szabadságharccal. 1849 májusában Bem tá­bornokkal, majd Kossuthtal tárgyal. A jórészt kö­zépnemesekből álló magyar kormánynak a nemze­tiségekkel szemben tanúsított merev álláspontját igyekszik megtörni. „Az egyéni szabadság nem­ese- BANYAI LÁSZLÓ (Folytatása a 4. oldalon) A AZ AGRARPOLITIKEN ként, másikuk ágyúöntőként, így 61 Nicolae Băl­­cescu demokrata forradalmárként. A lényegre utaló, a névhez tapadó jelző gyakran felmentést is ad meggyökeresedett közhelyekkel élőknek, hogy a régiekre emlékezve ne az egész embert hívják új életre, hanem csak az egyetlen jelző pózába der­medt emlékmű-tartozékot, a szobrot. Belcescu ne­vének hallatára kevesen gondolnak arra, hogy ő kora társadalmának nagy agrárpolitikusa is, aki­nek a föld és paraszt viszonyát elemző tanulmá­nyai összecsengenek a történész és a szociológus gondolataival, s összegeződnek Belcescunak hazá­jáért égő népbarát emberségében. A Neue Rheinische Zeitung-ban 1848 nyarán jelen­tek meg ezek a sorok : „A nagy földművelő népek a Keleti-tenger és a Fekete-tenger között a patriarchális feudális barbárságból csak agrárforradalommal tud­nak kiemelkedni, amely szabad földbirtokossá vál­toztatja a röghözkötött és robotköteles parasztot..." A Fekete-tenger partján valóban mind hevesebb ekkor a feudális barbárságtól való menekedés vá­gya, és elsősorban Belcescu az, aki szabaddá akar­ja tenni a föld népét, ő méri fel a történeti élet­­utat és a jelen valóságát s riasztó színekkel festi a társadalom és a gazdaság válságát. A nemzet „nyomorának és leromlásának" láttán jelzi, hogy az ország „kiszámítható időn belül" eltűnhet a föld színéről. Felrémlik benne — mint annyi magyar és más nemzetiségű kortársában is — a nemzethalál víziója, de a pusztulás képe arra ösztönzi, hogy tu­datosítsa honfitársaiban a Cselekvés szükségességét, érettségét a változásokra és napirendre tűzze a polgári átalakulás programját. A válság okait kiváló valóságérzékkel elemzi. Romantikus ihletettségű írásainak tettekre mozgósí­tó bő áradásában helyet kap a termelőerő, a technika sok kérdése is. Az agrárszakember lép itt is, ott is előtérbe, aki megállapítja, hogy az or­szág területének kétharmada megműveletlen, hogy a mezőgazdaság őskori állapotokat tükröz, a faeke éppen csak felhasítja a föld felszínét, és a paraszt ugarhagyással biztosítja a szántó termelőerejének visszapótlását. Az agrotechnika fejlődését gátolják a feudális munkaviszonyok, amelyek érdektelenné, közönyössé s így lustává teszik a jobbágyot, urát a bojárt pedig ugyancsak a feudális termelési vi­szonyok züllesztik parazitává, tudatlanná, gyávává és élvhajhásszá. Belcescu a mezőgazdaság válságának, a társa­dalom elnyomorodásának okát a szabad föld hiá­nyában látja. Úgy véli, a feudális korlátok szétzú­zása, a földmonopólium eltörlése emelheti magas szintre a földművelést és az állattenyésztést; ez egyben a felesleges munkáskezeket az iparba so­dorja, a manufaktúrák pedig, mint nyersanyagfo­gyasztók és javak előállítói, új ösztönzést adhatnak a mezőgazdaságnak is. Belcescu a termelőtőke, a hitelélet, az államkölcsön, a vámpolitika kérdéseit is tanulmányozta s új, eredeti, egyedi, a hazai vi­szonyokhoz simuló megoldási formákat dolgozott ki, persze sommásan, hiszen érdeklődését sokféle stúdium között kellett megosztania. Az osztályozásra mindig kész tudomány különb­séget tesz autonóm és heteronóm gazdaságpolitikai célkitűzések között. A termelőerőket, a termelési vi­szonyokat önkörükben, autonóm kereteikben vizsgáló Belcescu a heteronóm célok elemzése rendjén szár­nyakat kap. „Ahhoz, hogy bármely társadalmi intéz­kedés valóban jó legyen — írja —, három különféle szempontból kell megfelelnie : legyen nemzeti, le­gyen erkölcsös és igazságos, és legyen minden­ki számára hasznos." Az agrárpolitikai kérdések IMREH ISTVÁN (Folytatása a 4. oldalon) ki egyszer jelentősebb szerephez ju­tott a társadalomban, az számolhat a mérlegelő utódokkal , azokkal, akik majd megítélik : miként sáfárko­dott készségeivel, képességeivel, ho­gyan szolgálta velük népét, amelyből vétetett. A nyomába lépő nemzedékek — minősítési értékrendjüktől meghatározottan — rátalálnak a szóra, amivel a közösség fölé nőtt elődöt megne­vezhetik, így él a köztudatban egyikük reformer-

Next