Előre, 1969. június (23. évfolyam, 6711-6735. szám)
1969-06-29 / 6735. szám
1969. JÚNIUS 29., VASÁRNAP A A FORRADALMÁR TÖRTÉNETÍRÓ forradalmár minden időben és mindenhol per definitionem néz szembe a történelemmel. Amikor a magas szűkebb és tágabb társadalmi rendszer kivívására összpontosítja, szükségszerűen számba veszi . környezete energiáit jobb és igazságosabb változás históriai lehetőségeit. A történelmet tehát mindenekelőtta benne végbement átalakulások felől közelíti meg. A társadalom adott struktúrájának megváltoztatására készülve már életcéljának megfogalmazásához szüksége van a história bizonyságtételére, okadatok alátámasztására annak, hogy a történelmi mozgásban, a tudatosan megtervezett cselekedet utat törhet a haladásnak. De nemcsak a progresszió elvi bizonyítása érdekében fordul a történelemhez, hanem a belőle kihüvelyezhető etikai útmutatásokért is : egyazon időben keres maga és nemzedéke számára elvi tanulságokat és követésre méltó erkölcsi parancsokat a feltárulkozó századokban Az már aztán természetesen hajlam és talentum dolga, hogy a múlt üzenetét a jelen feladataival szembesítő forradalmár a művelődés széles határában merre veszi útját, hogy az irodalomban, valamelyik művészetben ,vagy éppen a tudományban találja-e meg az ügyszolgálat számára legígéretesebb mezejét. Ha a költészetet választja, nyilvánvalóan versben idézi meg a múltat, bölcselőként, alkalmasint történetfilozófiai vizsgálódás útján keresi a történelemformáló embersors törvényeit, a képzőművész anyagok, színek, vonalak segítségével, a zeneszerző a hang és a ritmus erejére bízva magát mondja el a múlt rajta keresztül áramló, ihletben felerősített biztatását. Természetesen mindez a másik oldalról nézve is igaz. A történelem eseményeinek, bonyolult mozgásformáinak igazi, tudományos vizsgálata az objektív igazság feltárásában meg nem alkuvó kutatót feltétlenül eljuttatja azokhoz a felismerésekhez, melyek egybeesnek a társadalmi fejlődés logikájával és a forradalmi konzekvenciák vállalásával. Nicolae Bălcescu az a forradalmár, aki a társadalom, nemzete múltjával a legközvetlenebb módon , szaktudományi alapossággal és részletességgel foglalkozott, ugyanakkor ő volt az a tudós kutató, akire kortársai közül a legforradalmasítóbb hatást gyakorolta a múlt tanulmányozása, a történelmi igazság feltárása. Eszmerendszere kiterebélyesedésében — a reformok sürgetésétől el egészen a jakobinus módra vállalt forradalmi gyakorlatig — kimutathatóan elhatározó szerepe volt történettudományi kutatásainak Nem véletlen, hogy a forradalom társadalmi és nemzeti programját történelmi munkáiban körvonalazta. Már első vázlatában, melyet név nélkül, I. Voinescuval közösen adott ki 1844-ben a Curierul Românesc hasábjain, Havaselve művelődési történetéről szólva kijelöli a feltárásra váró alapproblémákat. Ezek : a fejedelemség szociális állapota, közigazgatása, törvényhozó hatalma, fegyveres ereje és pénzügye. A kibontakozó életmű azt bizonyítja, hogy a feladatok rangsorolásában a hadsereg-fejlesztés és a társadalmi erőtényező elemzésének biztosította az elsőséget. A Puterea armate si arta militare de la Intemeierea principatului Valachiei pina acum (Havaselve hadereje és hadművészete a fejedelemség megalapításától napjainkig) című 1844-ben a iasi-i Proposirea-ban megjelent tanulmányában azt vizsgálja, hogy a román társadalmi fejlődésben az ember jogainak biztosítására mit tett a szervezett fegyveres hatalom, a Despre starea sociale a muncitorilor plugari in Principatele Romane in deosebite timpuri. (A földmíves dolgozók társadalmi helyzete az idők során a román fejedelemségekben , 1846) című munkájában pedig azon túl, hogy a szabadparaszti birtokállomány elbitorlását kéri számon, azt igyekszik tudatosítani, hogy a nemzet csak a szabaddá tett parasztnép kezébe adott fegyvertől remélheti szabadsága kivívását. A két mű egymás hívó szavaira felelgetve történeti érvekkel bizonyítja a haderő és a parasztint műfaj, az emlékezés nem függetleníthető személyes vonatkozásoktól, mindmáig ható élményektől. Ahogy az ember később sem függetlenítheti magát attól, ami másokkal közösen, nem kis áldozatok árán épített jól vagy kevésbé jól, de mindenesetre tiszta akarással és „friss szemmel“, mint Bölöni György egyik cikkgyűjteményének címében olvasom. Hadd idézzük meg a magyar-román kapcsolatok egyik fordulópontjának, az 1947. évi, tehát kereken 22 év előtti budapesti Román Kultúra Hetének hangulatát, amikor román történészek, írók, műfordítók társaságában Pestre látogatott Petru Groza, Románia akkori miniszterelnöke és Kodály Zoltánnal, az itteni Magyar-Román Társaság elnökével megnyitotta a budapesti Mocsáry Lajosról elnevezett román-magyar kollégiumot. Ez az egy hét — 1947 április 29 és május 6 között — azért is emlékezetes, mert ekkor jelentette be Balázs Béla, a budapesti Magyar Román Társaság főtitkára egy szűkebb körű előkészítő megbeszélésen, hogy a Társaság rövidesen hozzáférhetővé teszi a magyar olvasók számára Eminescut és Belcescut, megjelenteti az első magyarországi önálló Eminescu és Belcescu-válogatást. Ami ténylegesen meg is valósult az elkövetkező években, ha nemis egészen úgy, ahogy ezt Balázs Béla eltervezte. A magyar történetírás kelet-európai érdeklődése lényegében ezekben az években alakult ki. Már a Kelet-európai Intézet, a mai Történettudományi Intézet elődje körül zajló jótékony és termékeny kultúrmunka eredményeként egymásután jelentek meg könyvek, cikkek, tanulmányok, hogy kapcsolatainkat a szomszéd népekkel közvetlenebbé tegyék. Aligha tévedek, ha a demokratikus korszak magyar-román kulturális kapcsolatainak első nagy szakaszát két fontos kiadvánnyal rögzítem. Igaz, voltak már korábban is érdekes kezdeményezések. Éppen a mi körünk, a Dunai Munkaközösség író- és szerkesztőgárdája, Pap Miklós, Hegedűs Géza, Gáldi László, Sziklay László, Gonda Imre, jómagam és még mások már 1945 karácsonyán megjelentettük A váradi hídverést, az 1935. évi nagyváradi román-magyar írói közeledés ankétjának anyagát, Gáldi László remekbe készült bevezető tanulmányával. De ennek az időközben románul is kiadott munkának ma már inkább kapcsolattörténeti jelentősége van. A vérbeli, az élő, a pezsgő irodalmi kapcsolat a Jékely Zoltán bevezető tanulmányával 1947-ben kiadott első magyar Eminescu-válogatással kezdődik ezt követi az 1950-es első magyar Belcescu-válogatás (I. Tóth Zoltán előszava, Köpeczi Béla és Domokos Sámuel fordítása), majd az I. Tóth Zoltán kimagasló alkotásaként értékelhető 1952-es első magyar Belcescu-életrajz Ma már elmondhatjuk, hogy ez az ötéves időszak minden nehézség és átmeneti probléma ellenére a népeink közötti irodalmi és művelődési kapcsolatok mozgalmas, ígéretes, lelkes szakasza volt. Többet tudott meg ezekben az években a román irodalomról és művelődésről a magyar és viszont a magyarról a román közvélemény, mint korábban emberöltők alatt. Főleg az ifjú nemzedék, a mai negyven-ötvenévesek korosztálya volt lelkes és bizakodó. Az 1947 április végén kezdődő Román Kultúra Hetére román-magyar zászlódíszbe öltözött a megifjodott Budapest. Eminescu-emlékérmet vezetett a fővárosi tanács, és nem emlékezünk még olyan igazán szívből fakadó ünneplésre és ovációra, mellyel a magyar ifjúság a Mocsáry-kollégium avatására érkező Groza Pétert fogadta. E sorok írója még emlékezik a felejthetetlen képre, amint Groza és Kodály együtt felmennek a virágfűzérekkel és zászlóerdővel diszkett kollégiumi lépcsőkön, hogy megnyissák az azóta sem ismételt Mocsáry-emlék-KEMÉNY G. GÁBORság közötti érdekegyeztetés elengedhetetlen szükségességét. Belcescu mindent tudott, amit az előző nemzedékek történelmi ismeretben felhalmoztak. Diákéveiben és a börtönben egyaránt sokat olvasott, tanult. Azután bejárta azokat a helyeket, ahol a román nép múltjának írott emlékei megőrződtek, s ahol a táj, a régi épületek hősi tettekről beszélnek. A hazai források tanulmányozásából leszűrt eredményeket latin, francia, olasz, német művek bizonyítóanyagával vetette össze s kijelölte a történetírásnak azt a hagyományostól messze különböző útját, melyen maga is járni kívánt. „Nincs valóban BENKŐ SAMU (Folytatása a 4. oldalon) ALAKJA A MAGYAR TÖRTÉNELEM-SZEMLÉLETBEN ” (Folytatása a 4. oldalon) Teleki László névjegye a párizsi emigráció idejéből. A kártyán franciául: „Jókívánságaimat küldöm az új évre. Legyen olyan jó, adja át a mellékelt kártyát Alexandru Golescunak, akinek a címét sajnos elvesztettem“. A bal felső sarokban : „Belcescu barátomnak“. Volt életében egy mikes kelemen pillanat: a rodostói bujdosó csak a Bodza vizéig közelíthette meg szülőföldjét, Zágont, ő nagybetegen Galacig jut el, innen parancsolja vissza Stirbei vajda a száműzetésbe, nyomorba, halálba. Van halálában valami Petőfi halálából tömegsírba temetik, mire a bukaresti hatóságoknak tíz év múltán eszébe jut, hogy megkeressék, csontjai elvegyülnek a palermói szegényekével. Ezt a sorsot, életet és halált sok forradalmár osztotta. Mi az, ami Nicolae Balcescut, a gondolkodót, történészt, politikust számunkra olyan közelivé teszi ? Mivel magyarázható a hűség és áhítat, a' mivel anyanyelvű szellemiségünk a nagy román hazafi emlékét őrzi ? " Az a föld hazánk, amelyen Európa 1848—1849-es forradalmainak tragikus epilógusa lejátszódott Itt áll Fehéregyháza, Arad, Világos... Itt kanyarog az út, amelyen a haldokló Gábor Áron szekere végigdöcögött s itt magasodnak a hegyek és erdők, amelyek Avram láncát utoljára látták. Ha von ezen az annyi megpróbáltatást látott földön, ebben az ellentmondásoktól, tévedésektől, tragikus véletlenektől nem mentes korban férfi, aki a tudós tudásával, a filozófus bölcsességével, az író szenvedélyével, a forradalmár hitével mindent elkövetett, hogy a szabadság erői egyesüljenek s új, tiszta lap nyíljon a dunatáji népek és nemzetiségek történetébe, — Belcescu volt az. Akárcsak Petőfi és Bem azzal tudott századának embere lenni, hogy képes volt túllépni rajta, s eszméivel, tetteivel megvetni lábát a jövőben. Úgy tudta képviselni nemzetének ügyét, hogy megmaradt a legtisztább értelemben vett internacionalistának ; úgy volt korszerű, hogy visszanyúlt erőt gyarapító támaszért — elsőnek népe történetírásában ! — a vértanú Horeáig, és a nemzeti egység gondolatának szimbólumáig, Mihai Viteazulig ; úgy volt a földhözragadt moldvai és havasalföldi paraszt tömegek szószólója, hogy kutatásai az egyetemes tudományt gazdagították — Karl Marxnak szolgáltak eligazítóul. Születésének 150. évfordulóján életpéldája maiságának teljes tudatában hajtunk fejet előtte. „Politikai elvünk egyszerű: a nemzetiségek tisztelete, elismerése, egyenlősége és összetartása... Mi hisszük, hogy erőinket csak úgy leszünk képesek egyesíteni, és csak úgy leszünk képesek kölcsönös biztosítékokat találni minden belső és külső ellenség ellen." Belcescu, aki ezt a szocialista Romániában megvalósuló programot több mint száz évvel ezelőtt megfogalmazta, megérdemli a történelmünk legnagyobbjainak kijáró szeretetet és megbecsülést. DOMOKOS GÉZA BALCESCU ELŐRE 3. oldal »EGYSÉGES, ERŐS, JOGAINKBAN ÉS KÖTELESSÉGEINKBEN SZABAD NEMZET AKARUNK LENNI MIND A MAGUNK, MIND A TÖBBI NEMZET JAVÁRA, MERT BOLDOGOK AKARUNK LENNI, ÉS KÜLDETÉSÜNK VAN AZ EMBERISÉG ÉLETÉBEN...4* AZ ÁLLAMFÉRFI ÉS SZABADSÁGHŐS Bălcescu eszméinek és tetteinek történelmi nagysága abban csúcsosodik ki, hogy a nemzeti függetlenségért folyó küzdelmet összekötötte a néptömegek demokratikus jogaiért fellobbant harccal, s a román nemzeti egység megvalósítását a szomszédos kis népek érdekközösségének eszményével. Kora égető kérdéseire már zsenge ifjúként a társadalmi haladás értelmében kap választ. Tanárai a felvilágosodás, a francia forradalom, a nemzeti megújhodás eszeözéit ismertetik meg vele. A bánsági Eftimiu Murgu pedig a feudális igában szenvedő parasztok felszabadításának, valamint az abszolutista hatalmak nyomását szenvedő népek közös harcának a jelentőségére hívja fel a figyelmét. Már tizenkilenc éves korában a havasalföldi hadseregbe lép s mint fiatal tiszt a függetlenségi és társadalmi harcok történetéről tart előadásokat a kaszárnyában, hogy az eljövendő forradalomnak neveljen katonákat. Huszonegy éves korában részt vesz egy összeesküvésben, amelynek programja a földreform, a nemzeti függetlenség s a köztársaság kivívását tűzi ki céljául. Az összeesküvést leleplezik, s Belcescu is fogságba kerül. „Azzal kezdtem az életet — írja később —, hogy börtönbe csuktak a forradalomért, és a börtön kötelez." Alig egy évvel kiszabadulása után, 1843-ban titkos egyesületet alapít, kapcsolatba lép Moldova haladó ifjúságával s az erdélyi román demokratikus értelmiségiekkel. Magazin istoric pentru Dacia címen folyóiratot indít (jelképesen fejezve ki a címben az egységes nemzeti államra való törekvést), s a történelmi emlékek idézését a szabadságért vívott küzdelem szolgálatába állítja az összes románlakta területekről toborzott olvasók számára. 1846 nyarán Párizsba megy, ahol megismerkedik a haladó polgári történészek osztályszemléletével, amely főként a feudális maradványok ellen irányult, valamint az utópista szocialisták eszméivel. Részt vesz az ott tanuló román ifjúság szervezésében s kapcsolatot teremt számos francia forradalmárral, meg kelet-európai száműzöttel. Az 1848-as februári forradalomkor ott harcol a barikádokon s együtt hatol be a tömegekkel a királyi palotába. Áprilisban hazatérve, a már korábban kirobbant havasalföldi forradalomnak ő ad programot. A radikálisok élén igyekszik megegyezésre jutni a célkitűzéseikben óvatos vezetőkkel a nemzeti függetlenség s a jobbágyfelszabadítás elvei alapján. Mint az ideiglenes kormány tagja, nehéz harcot vívott a reakcióval könnyen békülő engedékenység ellen. „Nekünk energikus, erős kormányra van szükségünk — hangsúlyozza. A forradalom ne alkudozzék ellenfeleivel, le kell őket győznie, vagy azok győzik le őt !" A polgári demokrata reformok közül különös eréllyel sürgette a parasztság azonnali földhöz juttatását. De végül is kényszerült elfogadni egy nagybirtokosokból és parasztokból álló vegyesbizottság létesítését, amelynek tevékenysége nemsokára holtpontra jutott. A francia forradalom jakobinus hagyományainak szellemében hozta létre a kormánybiztosok testületét, amely elé a következő feladatot állította : „Forradalmi meggyőződést önteni a nép lelkébe és azután fegyvert adni a kezébe." Ugyanakkor támogatta Magheru katonai alakulatát, amely kész volt szembeszállni a mind jobban fenyegető török katonai beavatkozással. A kormány jobbra tolódásával erőre kapott a nagybojári és főpapi reakció, amely az ellenforradalmár főtisztek segítségével elfogatta a kormány tagjait Bălcescuval együtt. A bukaresti nép bátor fegyveres felkelése szabadította ki őket. Keserűen írja később ezekről az eseményekről : „Az alsóbb néprétegek, főleg a bukarestiek, teljesítették forradalmi és nemzeti kötelességüket, amikor elkésve bár, de ..mégis kinyilvánították akaratukat, hogy a forradalmat karddal is megvédjék; ezalatt a felső rétegek alávalóak és méltatlanok voltak a feladatukhoz és a népükhöz, amelyet vezettek." A nagybojárok és főpapok maguk kérték és sürgették a törökök beavatkozását. A szultán csapatai vérbe is fojtják a megkísérelt ellenállást. Belcescut is elfogják és forradalmár társaival együtt egy dunai vontató hajón szerb területre szállítják. A törökök kezéből kiszabaduló Belcescu úgy érzi, hogy ott a helye, ahol a néptömegek forradalmi harca tovább lendül s ahonnan a havasalföldi forradalom megsegítését is reméli. Erdélybe, majd Magyarországra siet s mindent elkövet, hogy az erdélyi román parasztság mozgalmát összekösse a magyar szabadságharccal. 1849 májusában Bem tábornokkal, majd Kossuthtal tárgyal. A jórészt középnemesekből álló magyar kormánynak a nemzetiségekkel szemben tanúsított merev álláspontját igyekszik megtörni. „Az egyéni szabadság nemese- BANYAI LÁSZLÓ (Folytatása a 4. oldalon) A AZ AGRARPOLITIKEN ként, másikuk ágyúöntőként, így 61 Nicolae Bălcescu demokrata forradalmárként. A lényegre utaló, a névhez tapadó jelző gyakran felmentést is ad meggyökeresedett közhelyekkel élőknek, hogy a régiekre emlékezve ne az egész embert hívják új életre, hanem csak az egyetlen jelző pózába dermedt emlékmű-tartozékot, a szobrot. Belcescu nevének hallatára kevesen gondolnak arra, hogy ő kora társadalmának nagy agrárpolitikusa is, akinek a föld és paraszt viszonyát elemző tanulmányai összecsengenek a történész és a szociológus gondolataival, s összegeződnek Belcescunak hazájáért égő népbarát emberségében. A Neue Rheinische Zeitung-ban 1848 nyarán jelentek meg ezek a sorok : „A nagy földművelő népek a Keleti-tenger és a Fekete-tenger között a patriarchális feudális barbárságból csak agrárforradalommal tudnak kiemelkedni, amely szabad földbirtokossá változtatja a röghözkötött és robotköteles parasztot..." A Fekete-tenger partján valóban mind hevesebb ekkor a feudális barbárságtól való menekedés vágya, és elsősorban Belcescu az, aki szabaddá akarja tenni a föld népét, ő méri fel a történeti életutat és a jelen valóságát s riasztó színekkel festi a társadalom és a gazdaság válságát. A nemzet „nyomorának és leromlásának" láttán jelzi, hogy az ország „kiszámítható időn belül" eltűnhet a föld színéről. Felrémlik benne — mint annyi magyar és más nemzetiségű kortársában is — a nemzethalál víziója, de a pusztulás képe arra ösztönzi, hogy tudatosítsa honfitársaiban a Cselekvés szükségességét, érettségét a változásokra és napirendre tűzze a polgári átalakulás programját. A válság okait kiváló valóságérzékkel elemzi. Romantikus ihletettségű írásainak tettekre mozgósító bő áradásában helyet kap a termelőerő, a technika sok kérdése is. Az agrárszakember lép itt is, ott is előtérbe, aki megállapítja, hogy az ország területének kétharmada megműveletlen, hogy a mezőgazdaság őskori állapotokat tükröz, a faeke éppen csak felhasítja a föld felszínét, és a paraszt ugarhagyással biztosítja a szántó termelőerejének visszapótlását. Az agrotechnika fejlődését gátolják a feudális munkaviszonyok, amelyek érdektelenné, közönyössé s így lustává teszik a jobbágyot, urát a bojárt pedig ugyancsak a feudális termelési viszonyok züllesztik parazitává, tudatlanná, gyávává és élvhajhásszá. Belcescu a mezőgazdaság válságának, a társadalom elnyomorodásának okát a szabad föld hiányában látja. Úgy véli, a feudális korlátok szétzúzása, a földmonopólium eltörlése emelheti magas szintre a földművelést és az állattenyésztést; ez egyben a felesleges munkáskezeket az iparba sodorja, a manufaktúrák pedig, mint nyersanyagfogyasztók és javak előállítói, új ösztönzést adhatnak a mezőgazdaságnak is. Belcescu a termelőtőke, a hitelélet, az államkölcsön, a vámpolitika kérdéseit is tanulmányozta s új, eredeti, egyedi, a hazai viszonyokhoz simuló megoldási formákat dolgozott ki, persze sommásan, hiszen érdeklődését sokféle stúdium között kellett megosztania. Az osztályozásra mindig kész tudomány különbséget tesz autonóm és heteronóm gazdaságpolitikai célkitűzések között. A termelőerőket, a termelési viszonyokat önkörükben, autonóm kereteikben vizsgáló Belcescu a heteronóm célok elemzése rendjén szárnyakat kap. „Ahhoz, hogy bármely társadalmi intézkedés valóban jó legyen — írja —, három különféle szempontból kell megfelelnie : legyen nemzeti, legyen erkölcsös és igazságos, és legyen mindenki számára hasznos." Az agrárpolitikai kérdések IMREH ISTVÁN (Folytatása a 4. oldalon) ki egyszer jelentősebb szerephez jutott a társadalomban, az számolhat a mérlegelő utódokkal , azokkal, akik majd megítélik : miként sáfárkodott készségeivel, képességeivel, hogyan szolgálta velük népét, amelyből vétetett. A nyomába lépő nemzedékek — minősítési értékrendjüktől meghatározottan — rátalálnak a szóra, amivel a közösség fölé nőtt elődöt megnevezhetik, így él a köztudatban egyikük reformer-