Új Magyar Szó, 2012. június (8. évfolyam, 101-119. szám)
2012-06-08 / 105. szám
Hétvégi melléklet Szerkeszti: Ágoston Hugó, Szonda Szabolcs 2012. június 8-10., péntek-vasárnap Készült a Communitas Alapítvány támogatásával A gúny fegyverével képzelt beszélgetés Ion Luca Caragiale román dráma- és prózaíróval Idén január végén „interjúalanyunk” százhatvanadik születési évfordulója kapcsán és tiszteletére összeállítást közöltünk a Színképben a jeles román szerzőről - akkor nagyrészt életét és pályáját, műveit, illetve azok utóéletét elevenítettük fel. Most, halálának századik évfordulóján, megidézzük Ion Luca Caragiale alakját az alábbi „beszélgetésben”, összeállításunk második részében pedig műveinek különböző adaptációira, feldolgozásaira térünk ki. Ágoston Hugó ______ ►Mester, ha beszélnék németül, ahogyan az elvárható lenne tőlem, akkor most ezen a nyelven tenném fel önnek kérdéseimet. Kezdjük a legfontosabbal, amelyet eddig - bár sokan próbálkoztak - igazából senki sem oldott meg: mi az ön hatásának a titka? Hiszen önt kezdetben kevés elismerés érte, életében kevesen elemezték, kevesen ismerték fel, hogy zseni. Talán mégis inkább románul, hiszen ön, fiatalember, pompásan használja a nyelvünket. (Tudok ám magyarul is valamennyire, értem viszont jól értek.) Nos, nem a konstantinápolyi felmenőim kedvéért, de egy görög eredetű szóval válaszolok: talán az empátia. ► Szóval a beleérző képesség... Sokat gondolkodtam az empátián, és arra a következtetésre jutottam, hogy csak a nyugodt, kiemelkedő intelligenciájú és érzelmi kultúrájú emberek lehetnek empatikusak. Önről azonnal lerí, hogy képtelen gyűlölni, elítélni embertársait, a hőseit - inkább mintha kissé szórakozna rajtuk. - Néha azért bosszantanak is. De azt mondja, az empátiát tanulni nem lehet? - Legfeljebb fokozni magunkban, gyakorolva, odafigyeléssel. - Látja, erre nem gondoltam. Tudja, igaza volt a francia aforizmaírónak, aki azt mondta, hogy másokban gyűlöljük leginkább a hibáinkat; most szerénytelenül azt mondhatnám, hogy a saját hibáimat a hőseimben nemigen ismertem fel, ezért akár szerethettem is őket. Meg hát az irónia nem szarkazmus. Mester, nagyon szerénytelen vagyok, ha önt szerkesztőként (is!) mélységesen tisztelem? - Megtisztel, bátyám, fiatal barátom. ► Meg főleg publicistaként. Eminescuval ellentétben, aki az újságírást amolyan társadalmi küldetésnek, nemzeti mozgalmi feladatnak tekintette - és, mellesleg, iszonyatos dolgokat írt le nem csak a zsidókról és, mondjuk, a bolgárokról, de a magyarokról is -, az ön publicisztikája mintha egy szelíd, jóindulatú, ironikus, de persze metszően célravezető pedagógiai folyamat lenne. Ön rengeteg lapnak volt külső-belső munkatársa, joggal állítható, hogy ön az igazi, irodalmi igényű román pamfletnek is a létrehozója... - De azt tudja, hogy visszavonultam publicistaként... ►Tudom, pár évre rá viszont megalapította a Moftul Român szatirikus lapot, az első igazit a műfajban! Tudja, hogy a mai legjobb élclapok is az ön műveiből ihletődtek már címválasztáskor is... Academia Caţavencu, Caţavenci. Kár, hogy az időközben igazi irodalmi rangra emelkedett Moftul Román 1902- ben megszűnt. - Ez a lapok sorsa... ► Önt mi, művének magyar olvasói - fergeteges humora mellett - a nacionalizmusellenessége miatt különösen szeretjük. Emlékezetesek a „zöld románok” elleni vitriolos cikkei, annál is inkább, mert abban a korban - történelmi szempontból indokolt módon, mondhatni törvényszerűen - a nemzeti eszme ugyancsak tombolt. De hát tombol ma is, úgy látszik, ez nem is csak zöld, de „örökzöld” téma. Higgye el, monser, ez ellen is legjobban a gúny fegyverével lehet felvenni a harcot. A nagyon románok, nagyon magyarok, a szűk látókörű türelmetlenek, mielőtt még veszélyessé és gyűlöletessé lennének, nevetségessé válnak. Nevetségessé kell tenni, nem pedig démonizálni őket! ► Önnek Csiky Gergely (1842-1891) és Mikszáth Kálmán (1847-1910) a kortársai voltak, véleményem szerint szellemi rokonai. Csiky dramaturgiailag erős, Mikszáthnak az anekdotázó humora pompás, de hát ő nem írt drámákat. Mindazonáltal A Noszty fiú esete Tóth Marival, ez a pompás regény azt illusztrálja, hogy a 19. század végén, a 20. század elején egyetlen olyan társadalmi réteg sem létezik, amely távlatot és viselkedésmintát kínálna. Ez a gondolat akár az ön műveiben, vígjátékaiban is megtalálható. - Nem tudom, egyetemes mintákról van-e szó, bár így, hogy mondja, meglehet. Az értelmezés joga és kötelessége azonban azonban mindig a kritikáé, a kritikusoké, s többnyire az utókoré. Én egyszerűen ismertem, megfigyeléseim alapján, néhány jellegzetes figurát, jellemképletet, s kitaláltam körülményeket, amelyek közepette azok a lehető legjobban megnyilvánulhatnak, „magukat adhatják”. ► Mester, a tautológia és a közhely elegye fergeteges komikummal és jellemzőerővel tör fel a darabjaiban. Hogyan csinálta? De hát, fiatalember, úgy beszéltek akkor! Egy kis keményebb kontúr, egy kis túlzás, tömörítés - más semmit sem tettem hozzá, higgye el... ►Erről szintén Mikszáth jut eszembe. Egyszer egy fiatalembernek, aki zsengéivel fordult hozzá, mondván, hogy mindketten nagyjából ugyanazokat a szavakat használják, azt válaszolta: igen, fiatalember, csak másképp rakjuk össze. De hogyhogy ön vette észre először? Miért nem, például, bocsásson meg, Eminescu? - Neki erre nem voltak csápjai. Mi ketten másképpen viszonyultunk az egyetemeshez és a különöshöz. Megközelítésmód kérdése, hogy az ember melyikben találja meg a másikat. ►Ha már a különösnél tartunk, az ön életének legkényesebb és legborúsabb eseménye a Megtorlás című komor dráma, illetve ami utána történt. Ez minden addigi darabjától eltért, ami szintén tápot adhatott annak, hogy önt plágiummal vádolták. A vád szerint egy Kemény István nevű magyar szerzőtől vette át az ötletet és a szöveget. Azt tudja, hogy, mint kiderült, ilyen szerző nem is létezett! ► Dehogynem, megtaláltam Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című 1897-es, monumentális lexikonában - de a művei közt semmi olyant nem találunk, nem is találhatunk, ami akár távolról is emlékeztethetne a Megtorlás világára. De ismerjük el, több minden gyanús volt. Idézek egy magyar világirodalmi lexikonból: Caragiale „latinul, franciául, németül, olaszul írt, olvasott, beszélt. Megértette az orosz és még néhány szláv nyelv szövegeit is. Magyar ismerőseivel - bár rossz, pontosabban franciás hangsúlyozással - magyarul beszélgetett. Tehát kétségtelenül megérthette volna Kemény István falusi tragédiáját. És a magyar parasztság meg a román parasztság helyzete közt volt annyi hasonlóság, hogy csak a magyar neveket román nevekre kellett változtatni - és kész volt a plágium is, a siker is.” Hát igen, fiatalember, ha így folytatjuk, ennyi „terhelő bizonyíték” hatására még elismerem a plágiumot... ► Ne vicceljen, Mester, amíg az eredetit nem találjuk... De mégis, kívülről nézve, önnek az sem volna gyanús, hogy - miután Barbu Stefanescu Delavrancea írótársa hatásos védőbeszédben szétszedte a vádat és tisztázta önt - ön az egésztől megcsömörölve 1903-ban a magyar Kolozsvárra akart költözni? - Jó lett volna, a plágiumper során ugyanis nem a magyarokból ábrándultam ki. ►Végül egy hirtelen és jókora örökség döntötte el, hol választ magának új hazát, így került Berlinbe, s lett német publicista és humorista, megbecsült, világhírű szerző és kocsmáros. Jól tette. - Fiatalember, ez így rendben van, de kérdeznék én is valamit. Ha már a magyarok ennyire ismernek és szeretnek, ha már ennyire idéznek, amennyire mondja, főleg népkarakterológiai célzattal, mennyire jelennek meg az írásaim magyarul? ► jelentem, a drámái - jólrosszul, hol színpadszerűen lefordítva, hol kevésbé, de inkább ez utóbbi mind megjelentek, cikkei, rövid írásai már kevésbé. Pedig azokat olvasni is önfeledt öröm. És most, az évfordulóim évében? ► Szégyellem, de nincs tudomásom róla, hogy külön bármi is megjelent volna... A magyar írók és olvasók mással vannak elfoglalva. Ion Luca Caragiale Egyik legismertebb román próza, drámaíró, költő, újságíró. 1852. január 30-án született Haimanale községben (ma: I. L. Caragiale). Már fiatalon verseket ír titokban, de irodalmi debütjére csak az 1870-es évek elején kerül sor a Ghimpele (A tüske) folyóiratban. Ugyanakkor, apja kívánságára, írnok a Prahova megyei törvényszéken. 1871-ben, apja halála után színházi súgó és írnok. 1879-ben mutatták be először színpadi művét (Zűrzavaros éjszaka). Ettől kezdve drámaíróként is egyre ismertebb (1880: Leonida naccsás úr és a reakció, 1884: Az elveszett levél. 1881-1883 között Neamţ és Suceava megyék tanfelügyelője, 1885-től a bukaresti Sf. Gheorghe líceumban tanít helyettesként. Ugyanebben az évben bemutatják Farsang című színdarabját, és megszületik törvénytelen fia, Mateiu Caragiale, a későbbi jelentős író. 1893-ban megalapítja a Moftul român (kb.: A román szeszély) című szatirikus folyóiratot. 1900-1901-ben jelenik meg Momente şi schiţe (Pillanatképek és karcolatok) című rövidpróza-gyűjteménye. 1901-ben plágiummal vádolja meg egy hírlapíró, Năpasta (Megtorlás) című művét egy magyar szerző egyik darabja másolmányának tartva. A bíróság ezt rágalomnak minősíti. 1903-ban Caragiale Berlinben telepszik le, miután nagyobb összeget örököl. 1912. június 22-én hunyt el berlini otthonában, hirtelen halállal. A bukaresti Bellu temetőben nyugszik. 1948-ban a Román Akadémia posztumusz tagjává választotta.