Világirodalmi lexikon 2. Cam–E (1972)
C (folytatás) - Capus, Alfred - Car, Marko - Caracostea, Dumitru - Caragiale, Ion Luca
57 CARAS Capus [képű], Alfréd (Aix-en-Provance 1858. nov. 25.—Neuilly-sur-Seine, 1922. nov. 1.), francia író. Több lap (Le Gaulois, Le Figaro, L'Écho de Paris stb.) munkatársa. Néhány regénye után (Les honnétes gens, 'Egyszerű emberek', 1878; Qui perd gagne, 'Az nyer, aki veszít', 1890; Années d'aventures, 'Kalandos évek', 1895) a színpad felé fordult, és a mosolygó optimizmusáéval, felszínes, de csillogó dialógusaival, mozgalmasságával hosszú éveken át Párizs egyik legdivatosabb színpadi szerzője volt. Főbb színművei: La bourse ou la vie (1900; Bálint D., Pénzt vagy életet, Vígszínház, 1901. ápr. 18.); La reine (1901: Bálint D., A szerencse, 1901. dec. 28. Nemzeti Színház); Les maris de Léontine (1901: Malonyay D., Leontine férjei, Vígszínház, 1901. nov. 27.); Les deux écoles (1902: Salgó E., Két iskola, Magyar Színház, 1908. febr. 29.); Notre jeunesse (1904: Kürthy E., Ifjúságunk, 1904); Monsieur Piégeois (1905); Les passageres ('Az utasok', 1906); Les deux hommes (1908: Révész F., A két férfi, Nemzeti Színház, 1909. febr. 26.); L'oiseau blessé (1908: Adorján A., A nyílsebzette madár, 1912); Un ange ('Egy angyal', 1909); L'aventurier (1900; Salgó E., A kalandor, 1911); Hélène Ardouin (1913); La traversée ('Az átkelés', 1920). Számos elbeszélése jelent meg magyarul a Pesti Naplóban 1903 és 1915 között, valamint a Világban 1910 és 1913 között. ( Magyarul még: Mulatságos történetek (elb.ek, Farkas E., 1905). írod.: Ambrus Z.: Színházi esték (1914). Car, Marko (Herceg-Novi, 1859. aug. 30.—Belgrád, 1953. nov. 1.): szerb esszénő. Sokoldalú irodalomtudományi és kritikusi tevékenységet fejtett ki. A Szerb Tudományos Akadémia levelező tagja volt. Eklektikus, idealista eszmékkel vegyített impresszionista esszéket írt. Fordított franciából és olaszból. Főbb művei: Moje simpatije ('Szimpátiáim', esszék, 1895 — 1913); Esteticka pisma ('Esztétikai levelek', 1920); Ogledi i predavanja ('Tanulmányok és előadások', 1931).rod.: J. Skerlic: M. Car (Pisci i knjige, 2. köt., 1955). Bosko Novakovic Caracostea, [kárákosztea], Dumitru (Slatina, 1879. márc. 10.—Bukarest, 1964. jún. 2.): román irodalomtörténész, kritikus. Bécsben végzett, W. Meyer-Lübke tanítványa volt. A bukaresti egyetem professzora a Viata noua c. folyóirat kritikusa volt. Kritikáiban a szimbolizmus híve. Az irodalomkritika elméleti megalapozása érdekében összehasonlító irodalomtörténeti módszerek alkalmazásával kutatta az irodalmi alkotás folyamatát s a nyelv kifejező erejének kérdéseit. Folklórkutatásai is jelentősek. Főbb művei: Izvoarele poemei ,,Luceafarul" ('»Az esthajnalcsillag« c. poéma forrásai', 1926); Personalitatea lui M. Eminescu ('Eminescu személyisége', 1929); Arta cuvintului la Eminescu ('A szó művészete Eminescunál', 1939); Critice ('Kritikák', 1944); Poezia traditionala romána ('A hagyományos román költészet' 1969). Aurel_ Martin Caragiale [Kárádzsále], Ion Luca (Haimanale, 1852. jan. 30.—Berlin, 1912. jún. 9.): román drámaíró, novellista, publicista, költő. C. Caragiali unokaöccse, M. I. Caragiale román költő, író és L. I. Caragiale román író apja. 1867-ben érettségizett Ploiesti-ben, majd 1870-ig a bukaresti színművészeti konzervatórium hallgatója volt. Bizonytalan anyagi helyzetén, amin megjelenő munkái sem tudtak kielégítő módon változtatni, a legkülönbözőbb alkalmi munkákkal, rövid életű szerződésekkel próbált segíteni. Volt korrektor, házitanító, tisztviselő, közíró, szerkesztő, több színművet fordított románra, 1888 — 1889-ben a román színházak főigazgatójaként tevékenykedett, később vasúti vendéglőt bérelt, majd sörözőt nyitott Bukarestben. Rövid ideig tagja volt a Junimea konzervatív irodalmi társaságnak. 1902-ben plágiumpert indítottak ellene azzal a váddal, hogy Nápasta c. tragédiáját egy Kemény István nevű magyar írótól lopta; a per folyamán bebizonyosodott, hogy a vád alaptalan, Kemény István koholt személy. Ellenségei erre úgy módosították vádjukat, hogy egy Tolsztv-drámát plagizált. 1904-ben emigrált és Berlinben telepedett le. Többé nem tért vissza hazájába. Első írásai — karcolatok és versek — 1873-ban jelentek meg a Ghimpele c. humorista lapban. A színpadon először az O noapte furtunoasa (1879, Dáné T., Viharos éjszaka, 1952) c. vígjátékkal jelentkezett. Ebben a darabjában bőven merít a francia bohózat esemény- és kelléktárából, de a helyzet vígjátékokra jellemző szerelmi bonyodalom, a félreértésekből kibontakoztatott konfliktus csak kiindulópont nála. A legnehezebb drámaírói feladatot teljesítve égető társadalmi kérdésekből ötvözött jellem vígjátékot ír. Maró szatírával ábrázolja a 48-as eszméket eltorzító és azokat személyes hasznukra kiforgató liberális polgárság előretörését. Hősei kivétel nélkül korlátolt emberek, külvárosok megtollasodott kereskedői, s ezek talpnyalói, demagóg, latin citátumokkal hadakozó, franciás-