Vörös Zászló, 1964. február (16. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-08 / 32. szám
TT-TT-T- . . ++++-K++++T . TTT+TT^ | Domahidi Gyula | Mérték :: + Mondd, mit tettél? — kérdi egy hang bennem s felsorolni már szinte restellem, " oly kevés az, amit mozdítottam, ” | de az a hang ösztökél, hogy mondjam. " | S alig szólok, újra kérdez, újra: I' küzdöttél, vagy renyhén meglapulva :|; közönyösen nézted, amig mások építettek emberibb világot? .. •!• Küzdtem — szólott a másik hang bennem, |! de az, amit eddig cselekedtem, " | szinte semmi a nagy műhöz mérve, ” ]] ¡ csak tettem, de nem áldoztam érte. j ;j: Sokkal többre, nagyobb tettre vágyom, ;j; melyet korunk méltónak találjon | önmagához s magasra emelje, ■■ | mint tudóst a messze látó elme. Nagyravágyó! — szólott a hang újra, — annyit adjál, de újra és újra, .[ amennyit tudsz — az erődhöz mérve ” | s anélkül, hogy valaki is kérne. Ís] Ez a mérték, a súlyt ez adja meg, .|; s szépségét is neked s mindenkinek. j: Ha vihar jött... .j: Ha vihar jött, nagyanyám remegett, és anyám is még keresztet vetett. — Én a vihart már nem félve várom. •S minden elem ismerős — s barátom. + + Az idénymunkások már rég elutaztak. Még az állandó alkalmazottak közül is sokan elmentek, hogy otthon töltsék el az ünnepeket. Péppé azonban nem mozdult. Nem bírta rászánni magát, hogy elveszítse két heti bérét, kiadjon 30.000 lírát útiköltségre és egyéb semmiségre. Még a szabadságát se vette ki, hogy minél többet keressen. Odahaza hatan voltak, vele együtt heten. Péppé nem evett egveket mint kenyeret és makarónit ... kenyér és makaróni volt az eledele, vasárnaponként pedig ráadásul egy kis felvágott. Mégis örült, hisz nem pusztul éhen, van munkája. Az bizony nem volt mestermunka, egyszerű napszámosmunka volt: a terheket tette-vette egy sűtőtestgyárban. De, hála az égnek, legalább biztos, tartós az állása, biztonságban érezte magát. Ez is valami. Tavaly a szabad ég alatt dolgozott, kőművesek mellett, fagyos időben meggémberedtek az ujjai, nem is érezte őket. Ha esett az eső, csuromvizesre ázott. Tudta jól: a szép dolgok nem az is kedvéért készülnek. Számára az ítélet szakadatlan büntetést jelentett. Tizenkét hónap óta nem látta gyermekeit, sem asszonyát... Azt gondolta az lesz a legokosabb, ha haza megy és lefekszik. Megeszik vagy két főtt krumplit, harap hozzá egy kis felvágottat, lehajt rá egy üveg sört és így csak eltelik az este, ünnepnap volt. Sohasem fogja elfelejteni ezt az ünnepnapot... Különösen, ha arra gondol, hogy mennyi tengerpénzt költenek el ezek a svájciak, hogyan öltöztetik gyerekeiket! Miért is kellett neki és az ő gyermekeinek délen, az isten háta mögött világra jönniük. De szép is az a játékszer, ott ni! Bárcsak Nicoláé, az ő kisfiáé lehetne! Nicola eszes kislegény. Ha tovább tanulhatna, híres mérnök vagy híres ügyvéd lehetne belőle. Hej, ha Miconak olyan cipője lenne mint az ott! Ejnye de csinos cipő! Bizony, bizony, hisz ott van még Carmela meg Antonia is. A legkisebbre már nem is emlékszik, öt gyerek tizenkét év alatt... Miközben ilyen gondolatok keringtek agyában, zsebrevágott kézzel kószált a vidéki városka, tiszta, aszfaltozott utcáin. Tulajdonképpen éppen olyan közönséges kisváros mint az, ahonnan idejött. Azonban ez a nyüzsgő sokadalom, az autók, villamosok, az utcai világítás, a nagyáruházak nagyvárosra emlékeztettek. Apák, álldogáltak kézenfogva gyermekeiket játékszerboltok kirakata előtt. Peppé irigyelte őket. Azoknál együtt lesz az egész család, együtt fognak lakomázni, vigadni a jó melegben. Neki még ahhoz se volt kedve, hogy betérjen egy sörözőbe. Peppino is elment a menyasszonyához. Majd ha nős lesz az a bolondos, majd meglátja ő is: egyre-másra jönnek a kölykök, kenyeret kell adni nekik. Akkor majd messzire kell mennie és a fene se törődik többé vele. Hát az ő gyerekei vajon most mit csinálnak? Ez járt a fejében, miközben körbe tekintgetve, ráérősen ballagott, hogy valamennyire ő is részese legyen ennek a sok szép dolognak. De hogy is örüljön az ember, ha a csontja velejéig hasogatja a hideg! Ritkán fagy ilyen erősen! Elsúl a lélegzete, megdermed a keze, olyan lesz a füle, akár a cserzett bőr. Valaki kiszakította gondolataiból: — Nem jössz moziba? — Terone szólította. Tehát ő sem utazott haza. — Moziba? — felelte Péppé. — Hogy kiadjak három frankot? — Ugyan, menj már! Elvégre ünnep van. Gyere, szórakozzunk mi is egy kicsit. — És belekerüljön három frankomba? Dehogy megyek — felelte Péppé. — Zsugori vagy! — Én zsugori? Hej, ha tudnád. .. — suttogta Péppé félszájjal. — Ha tudnád... Szétváltak. Péppé hosszasan időzött egy játéküzlet előtt. Mindenféle játék. Még apró vonatok is, amik maguktól szaladnak. Lám, lám! Ha elmesélné az övéinek, talán el sem hinnék. De kár, hogy nincsenek itt a gyerekei, hogy legalább nézhetnék! Peppének elszorult a szíve. Vajon mit csinálnak a gyerekek? Egészségesek? Catarina éppen hazaért. Reggel hét óta mosott a folyónál, mostanig ázott vízben a keze. Mintha ezer meg ezer tű szürkülné a testét. — Takarodjatok be a házba! —förmedt rá dühösen a játszadozó gyermekekre. Antonia tette magát, hogy nem hallja. Nicola, a legidősebb, tizenkétéves volt érú*o*á«U*ín. ő abbahagyja a játékot „és, bement. Követte 'X?ᥫ8»^#®karj érŐTA' legapróbbal. A pici lány rettentően maszatos volt s hozzá kékzöld a hidegtől. Nicola hallgatott. Szomorú volt. Szomorú volt a fűtetlen, nyirkos és hideg, homályos ház is. Nicola éhes volt. Amíg játszott, semmit se érzett, de most korgott a gyomra. Legalább hagynák, hogy kedvére kijátsza magát ezen az ünnepnapon. Az anya tüzet gyújtott. — Papálni! — kért enni az apróság. Carmela kivett a kosárból egy darabka kenyeret és odanyújtotta hugocskájának, aztán lábujjhegyen kisomfordált. Antonia meg két játszótársa torkaszakadtából ordítozott az utcán. Nicola is szívesen kiment volna tovább játszani, de nem mert. Elszorult a szíve arra a gondolatra, hogy ebben a sötét szobában magára hagyná anyját, aki naphosszat mosott. Illedelmesen üldögélt hát a tűz mellett, térdig sáros lábbal. — Muszáj, hogy írjál apádnak — szólt rá anyja. — Írok majd neki — felelt félszájjal Nicola. Piciny húga, kezében a kenyérrel, négykézláb mászkált a szobában. Később megjelent Mico, négy madarat hozott. Szenvedélyes vadász volt. Napestig az olajfák alatt csellengett parittyájával. Caterina ügyet sem vetett rá. Birkafejet darabolt fel éppen egy baltával, hogy valami ételt főzzön a gyerekeknek. Hiszen nekik is ünnepük volt, ne legyen szomorú az emlékezete... Mico elvett egy darab kenyeret, megsózta és majszolni kezdett. Leszakított három csípős száraz paprikát a serpenyők közé felakasztott füzérből és kiment. Nicola nem mozdult helyéről. Nem tudta rászánni magát, hogy ünnepnap egyedül hagyja anyját. Máskor talán megtette volna. — Még ma kell írjál apádnak — ismételte anyja, végre-valahára letelepedve az tűzhely mellé. — Írok máris, — mondta Nicola. Felállt, irkát és ceruzát szedett elő, nekiült írni. Az irkát a térdére fektette. — Mondd meg, hogy mit írjak apának. — Hát írd azt — robbant ki Caterina —, hogy komisz dolgunk van, hogy megőrülök. Kedvesem, már nincs sok hátra és elmegyek ebből a világból. Itt hagylak téged, találj szebbet nálam, olyat, aki tetszik neked. Az én vállamra raktad a nehezét, te meg idegenek között éled világodat. Mindenki hazajött az ünnepre, csak te neked nem jártak a vonatok. Peppino Roma azt mesélte, hogy jól megy neked, mindig meleg van a szobátokban. Itt vagy fagyoskodunk, vagy meggebbedünk a hőségtől. Nicola, ajkai között a ceruza hegyével, már-már sírva fakadt. — írj már, írjál! — sürgette anyja. — Nem tudok írni, ha így hadarsz. Mondd apránként, sorjában. Nicola nekifogott írni. Halkan betűzgette, amint papírra rótta a szavakat. — És mondd azt — kezdett rá újra Caterina, időt se hagyva neki, hogy leírja az addig mondottakat —, mondd meg neki, hogy ebben a hónapban ki kellett fizessem az adót és még mindig hátralékban vagyok tízezer lírával abból a százezerből, amit kölcsön vettem, amikor ő elment és nehogy azt képzelje, hogy mi itt a hasunkat süttetjük a nappal és megzabáljuk és elisszuk a pénzt, amit hazaküld. Kedvesem! Mi jól vagyunk és reméljük, hogy te is jól vagy. — Ha nem állsz meg, nem tudok írni — szólt, közli,? Nicola. — írd csak, írjad! Olvasd fel, janít,.e.ddig írtál,,,,,,^ v ...... Nicola felolvasta. Anyja ismét rákezdte: — Kedvesem, nehogy azt hidd, hogy mi itt lopjuk a napot. Hiszen tudod, hogy, élünk. A gyerekek szófogadóak. Nicola jól tanul. Az utolsó osztályba jár. Majd ha befejezte, szabad lesz és dolgozhat ő is, hogy segítsen a családnak. Antóniát és Carmelát — ők nem járnak iskolába —magammal viszem az olajbogyószüretre, mind a kettő dolgozik anynyit mint egy-egy felnőtt. Ha látnád, hogy viszik a fejükön a kosarat! Mico ugyanolyan, amilyennek ismered: örökösen csak a madarakon jár az esze . . . Azt hiszem, hogy ha nem jöttél haza, biztosan megvolt rá az okod, ahogy mondani szoktad és biztosan nehéz a szíved, ott egyedül az idegenek között. Szedd össze a bátorságodat, hiszen mi szeretettel gondolunk rád. Mi jól vagyunk, miattunk ne legyenek gondjaid. Az ünnepet jól töltöttük. Vettem egy nagy birkafejet, megfőztem levesnek rizzsel, a gyerekek teleették magukat. Mindig rád gondolunk és én arra kérem az Istent, hogy adjon neked erőt, egészséget mert csak benned, a te két kezedben van minden reménységünk. A gyerekek türelmetlenül vártak s mikor, látták, hogy csak nem jössz meg nagyon szomorúak lettek, magamról nem is szólva. Nekem egyéb se jut mint munka meg baj. Olyan teli a szívem, hogy egy egész könyvet teleírhatnék neked, ha írni tudnék. De te megértessz engem, mint ahogy én is megértelek téged a leveleidből. Így rendelte el számunkra a mindenható vagy a sátán, mert ha lett volna itt munka, akkor most velünk lehetnél, neked is lenne egy tiszta inged a magad ágyában alhatnál és örülhetnél a gyerekeidnek és ahogy illik, jól nevelnéd őket. Én csak egy szegény asszony vagyok és ők visszaélnek ezzel; a gyerekek inkább hallgatnak az apjukra, mint az anyjukra. Ki tudja, mikor látlak megint! És írni is csak nagy ritkán írsz... Az idén sok olajbogyó van, a bor, amit keltettem, ha kevés is, de erős , igazi bikavér. Ha itt lennél,,te innád meg, dehát nem vagy itt és ha alkalom lesz rá, majd eladjuk, vagy becseréljük búzára, mert reggel a gyerekek kenyeret kérnek, nem bort. Kedvesem! Azt mondod nekem, hogy legyek bátor és tartsam jól magam. Hiszen, ha nem lett volna bátorságom, már rég tönkrementem volna. Néha úgy szédülök, úgy forog a fejem, mint a szélmalom szárnya. Egyedül vagyok, öt ördöggel körülöttem és éjszaka le se tudom hunyni a szemen. Ha te tudnád, kedvesem, ha tudnád! Sötétség borult a házra. Nicola az ablakhoz ment, egy székre tette az irkát, elé térdelt és tovább írt. Leírta félig-meddig, amit anyja mondott, aztán így folytatta: — Drága apám, nagyon bánom, hogy nem jöttél haza. Peppino Roma itt volt látogatóba', sok mindent mesélt rólad és Svájcról. Mama nem vett nekem cipőt és nadrágot se. Azt mondja, hogy fog venni, de én nem hiszem. Drága apám, miért nem jöttél értem, hogy magaddal vigyél? Gyere ide és vigyél magaddal. Nem akarok tovább itt maradni. Vigyél magaddal. Amíg értem jösz, tovább járok az iskolába, hogy megtanuljak jól írni és olvasni, de nem tudok megtanulni jól írni és olvasni, mert nincsenek tankönyveim és a mama nem vesz nekem. Mondd te neki, hogy vegyen. Mikor hazajövök az iskolából kiviszem a kecskét a legelőre és rád gondolok. Nagyon szeretnék veled lenni. Néha bemegyek a bárba, ott van televízió, de a mama nem enged. Bánkódok és bosszankodok, de egy szót se szólok, nehogy felmérgesítsem. De én borzasztóan dühös vagyok, hogy nem csinálhatom, amit akarok. Azért kérlek drága apám, hogy gyere ide és vigyél magaddal. Befejezem azzal, hogy mi egészségesek vagyunk és ugyanazt kívánjuk neked is. Én, Mico, Antonia, Carmela és még Peppa is, aki kenyeret rágicsál, csókoltatunk és áldásodat kérjük. De eyere már és vigyél magaddal — fejezte be Nicola. Ezek a szavak teljesen lenyűgöztek, mint valami refrén csengtek fülében. Apjuk mindig azt írta, hogy sírnia kell, amikor Nicola szép leveleit olvassa és hozátette, hogy újra meg újra olvassa, amíg kívülről is megtanulja, gyakran elmondja munkatársainak. Azt írta, hogy szinte hallja Nicola hangját, látja a többiek arcát és szemét .Biztos, hogy apa most is nagyon meg lesz hatva, feltétlenül eljön, hogy magával vigye őt — gondolta Nicola és ez a gondolat örömmel és reménységgel töltötte el. Fordította: SZIGETI PÁL * Saverio Strati 1924-ben, Dél- Olaszországban született. Alighogy elvégezte az elemi iskolát, kenyeret kellett keresni. Serdülő korában mint kőműves dolgozott Írásait 1952-ben kezdték közölni A Szegények ünnepe című elbeszélésében Strati a dél-olaszországi munkások életének egy jellegzetesen tragikus mozzanatát ábrázolja. A munkanélküliség arra kényszeríti őket, hogy hazájukat elhagyva, idegenben keressenek munkát. Megjelent a Scinteia 1963. Vili. 4.-i 5974 számában. ZOE BAICOIANU: Szocialista lendület (gipsz.] •!■ VÖRÖS ZÁSZLÓ A Román Irodalom Kis Tükre (III. kötet) A Román Irodalom Kis Tükre összefoglaló képet nyújt a magyar olvasónak a román irodalomról. Az ötkötetes antológia gazdag válogatásban ismerteti a román irodalom útját, fejlődésének főbb irányait a kezdettől napjainkig. Az első kötet (1961) a népköltészet kincsestárából közöl bő szemelvényt és elvezeti az olvasót az 1848-as korszak végéig, a modern román irodalom alapjainak kialakulásáig. A második kötet (1962) a román irodalom következő korszakát, a XIX. század második felét öleli fel, amely nagy vonalakban egybeesik a kritikai realizmus kialakulásával és fejlődésével, első két nemzedékének munkásságával. A kötet ezt a korszakot többek között a romaniiuu.cu.uiu legnagyobbjainak, Eminescu, Creanga, Caragiale alkotásainak tükrében mutatja be, gazdag válogatásban. A harmadik kötet a századforduló román irodalmáról nyújt átfogó képet. Ez időben az új írók egész nemzedéke jelentkezett az irodalomban s némelyek munkássága a XX. század közepére is átnyúlik. E korszak irodalmának legjelentősebb képviselői a prózában C. Hogan és Gala Galaction, a költészetben O. Goga, a publicisztikában N. D. Cocca és az irodalom-kritikában G. Ibraileanu. Egyes vonásaiban e korszak eltér a XIX. század második felétől, mivel az irodalmi életben a társadalom bírálat lényegében olyan új, minőségi jegyeivel találkozunk, amelyek indokolttá teszik, hogy külön korszakról beszéljünk. Az irodalom fejlődésének fő irányát azonban továbbra is a kritikai realizmus szabta meg, az írók a korabeli történelmi viszonyok közt tovább folytatták az 1848-as hagyományt, amely a XIX. század végén a nagy klaszszikus nemzedék műveiben nyert legművészibb kifejezést. Minden különbözősége ellenére a kötetben tárgyalt új korszak tehát folytatása és beteljesedése volt az előzőnek. Csupán a következő, az 1920- tól 1944-ig tartó korszak, — ,,a két háború közötti korszak“ — hozott lényeges különbséget s jelentett minőségileg új lépcsőfokot a román irodalom fejlődésében. Ezt az időszakot az antológia negyedik kötete mutatja be. A. GADZSIJEV: Távol a parttól (linoleum metszet „A Káspi tenger" című sorozatból.) Román képzőművészek hírneve külföldön Az idén több román képzőművészeti kiállítást rendeznek külföldön. A közeljövőben megnyíló luganoi nemzetközi kiállításon grafikai munkákat mutatunk be, a velencei biennálén pedig ismert román festőművészek és szobrászok alkotásait. A bulgáriai és magyarországi kiállításokon díszítőművészeti alkotásokkal jelentkezünk. Csehszlovákiában és Jugoszláviában kiállítjuk Alexandru Ciucurencu, a nép művésze és Vida Géza, a művészet érdemes mestere reprezentatív műveit, Belgiumban Corneliu Baba, a nép művésze rendez kiállítást. Angliában, Belgiumban, a Kínai NK-ban, az USÁ-ban és a Szovjetunióban is sor kerül román képzőművészeti kiállításokra. tychodétynüviszenye .* SILVIA SERBESCU & LUKÁCSY ANDRÁS A szerdai koncert gerincét Cesar Franck, a francia zene múlt századvégi nagy alakjának közkedvelt szimfóniája képezte. A belga szülevá ,de franciává tett zenész magát Johann Sebastian Bach tanítványának vallotta és valóban a lipcsei mester nyomdokain haladt nemcsak polifonikus zenéjében, de kiváló orgonista voltában is. A francia Bachnak is nevezték egyesek, de ő maga és nagynevű tanítványai valamint követői, Vincent Cundy, Chausson és Faure a már sajátos „ars gallica” képviselői. Nemcsak iskolát teremtett végleges hazájában, de maradandót is alkotott nem túl nagy terjedelmű életművével. Kortársai fukarkodtak elismerésével és működésének első igazi sikerét — halálának évében érte meg vonósnégyesével, pedig ma szerte a világon játsszák szimfonikus költeményeit, zongoradarabjait, oratóriumait, hegedű- és zongora-szonátáját és talán mindenekeI°tt a nálunk is már többször elhangzott d-moll szimfóniát. Ez utóbbi emelkedett hangulatával, magasröptű gondolatvilágával és mesteri felépítésével a Beethoven utáni korszak legszebb szimfóniáinak egyike. LUKÁCSY ANDRÁS, a brassói filharmónia karnagya, a marosvásárhelyi közönség régi jó ismerőse vezényelte e különleges zamatú szimfóniát. Mindenek felett arra törekedett, hogy ,,szó szerint“ vetítse ki a partitúrát, a többit már magára a műre bízva, hiszen ha ez sikerül, akkor a nemesen ívelő témák költőiessége, a bennük rejlő drámai erő, az állandó felfelé törekvés és nem utolsó sorban a hangzások tiszta szépsége már magától értetődőnek, természetesnek hat a hallgató számára. Nos, ez az „exponálás“ világosan és plasztikusan sikerült, élénkek voltak a kontrasztok és mégis kibontakozott az árnyalatok teljes skálája, bátor volt a tempóvétel, de nem túlhajtott, az egész szimfónia meggyőző erővel szólalt meg. Különösen szépen formálta meg Lukácsy András a lassú tétel sejtelmes középrészét és a finálét. Kedves ismerősként üdvözölhettük SILVIA BERBESCU állami díjas, érdemes művésznőt, sok szép versenymű lelkes és nagytudású megszólaltatóját. Ezúttal Rachmanyinov „Rapszódia egy Paganini-témára“ című, nagy népszerűségnek örvendő virtuóz zongoradarabját hallhattuk előadásában. A nagy orosz zeneszerző és pianista sem tudott ellentállni Paganini utolsó Caprice-i varázsának, — akárcsak nagy kortársai, Brahms és Liszt, — és 24 variációval tisztelgett a nagy hegedűs emlékének. A művésznő sok energiával, erőteljes billentéssel és világos ritmussal interpretálta a technikailag annyira igényes zenedarabot, amelybe azonban beleszőtte a maga sajátos zenei tudat- és hangulatvilágát, zaklatott romantikus drámaiságát (de akinek a fülébe az eredeti Paganinima már befészkelte magát, annak e rapszódia kissé idegennek, távolinak és túrosának tűnik). Silvia Șerbescu a közönség tapsait egy hangulatosan előadott Brahms és Alboniz darab előadásával honorálta. A hangverseny bevezetőjeként előadásra került Teodor Ciotlea állami díjas zeneszerzőnk egyik, 1959-ben komponált műve. A hazánk zenei életében jelentős szerepet játszó zeneszerző itt bemutatott műve egy sejtelmes hangulatú Passacagliával kezdődik, ezt követi a népi ihletésű, erőteljes életkedvet árasztó Toccata. A zenekar „nagy napot“ fogott ki, különösen a szimfóniában. Bársonyos hangú első hegedű és csellóhang, tiszta fúvósegyüttes, élénk és azonnali reagálás a karmester legkisebb rezdülésére, hatalmas, de nem torzításig túlfeszített hangerő, íme csak néhány abból a sok jóból, amiben zenekarunk ezen az estén részesített. A zongoramű kíséretét is színesen és sok alkalmazkodó képességgel látta el, nem különben fegyelmezett játékkal segítette elő a hazai mű sikerét is. Dr. BIBEK LÁSZLÓ: ZENE