Vörös Zászló, 1964. február (16. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-08 / 32. szám

T­T-TT-T- . . ++++-K++++T . TTT+TT^ | Domahidi Gyula | Mérték :: + Mondd, mit tettél? — kérdi egy hang bennem s felsorolni már szinte restellem, " oly kevés az, amit mozdítottam, ” | de az a hang ösztökél, hogy mondjam. " | S alig szólok, újra kérdez, újra: I' küzdöttél, vagy renyhén meglapulva :|; közönyösen nézted, amig mások­­ építettek emberibb világot? .. •!• Küzdtem — szólott a másik hang bennem, |! de az, amit eddig cselekedtem, " | szinte semmi a nagy műhöz mérve, ” ]­] ¡ csak tettem, de nem áldoztam érte. j ;j: Sokkal többre, nagyobb tettre vágyom, ;j; melyet korunk méltónak találjon | önmagához s magasra emelje, ■■ | mint tudóst a messze látó elme. Nagyravágyó! — szólott a hang újra, — annyit adjál, de újra és újra, .[ amennyit tudsz — az erődhöz mérve ” | s anélkül, hogy valaki is kérne. Ís] Ez a mérték, a súlyt ez adja meg, .|; s szépségét is neked s mindenkinek. j: Ha vihar jött... .j: Ha vihar jött, nagyanyám remegett,­­ és anyám is még keresztet vetett. — Én a vihart már nem félve várom. •S­ minden elem ismerős — s barátom. + + Az idénymunkások már rég elutaztak. Még az állandó alkal­mazottak közül is sokan elmen­tek, hogy otthon töltsék el az ünnepeket. Péppé azonban nem mozdult. Nem bírta rászánni ma­gát, hogy elveszítse két heti bé­rét, kiadjon 30.000 lírát útikölt­ségre és egyéb semmiségre. Még a szabadságát se vette ki, hogy minél többet keressen. Odahaza hatan voltak, vele együtt heten. Péppé nem evett egveket mint kenyeret és maka­rónit ... kenyér és makaróni volt az eledele, vasárnaponként pedig ráadásul egy kis felvágott. Mégis örült, hisz nem pusztul éhen, van munkája. Az bizony nem volt mestermunka, egyszerű napszámosmunka volt: a terheket tette-vette egy sűtőtestgyárban. De, hála az égnek, legalább biz­tos, tartós az állása, biztonság­ban érezte magát. Ez is valami. Tavaly a szabad ég alatt dolgo­zott, kőművesek mellett, fagyos időben meggémberedtek az ujjai, nem is érezte őket. Ha esett az eső, csuromvizesre ázott. Tudta jól: a szép dolgok nem az is kedvéért készülnek. Számára az ítélet szakadatlan büntetést jelen­tett. Tizenkét hónap óta nem lát­ta gyermekeit, sem asszonyát... Azt gondolta az lesz a legoko­sabb, ha haza megy és lefekszik. Megeszik vagy két főtt krumplit, harap hozzá egy kis felvágottat, lehajt rá egy üveg sört és így csak eltelik az este, ünnepnap volt. Sohasem fogja elfelejteni ezt az ünnepnapot... Különösen, ha arra gondol, hogy mennyi tenger­pénzt költenek el ezek a svájciak, hogyan öltöztetik gye­rekeiket! Miért is kellett neki és az ő gyermekeinek délen, az is­ten háta mögött világra jönniük. De szép is az a játékszer, ott ni! Bárcsak Nicoláé, az ő kisfiáé le­hetne! Nicola eszes kislegény. Ha to­vább tanulhatna, híres mérnök vagy híres ügyvéd lehetne be­lőle. Hej, ha Miconak olyan ci­pője lenne mint az ott! Ejnye de csinos cipő! Bizony, bizony, hisz ott van még Carmela meg Antonia is. A legkisebbre már nem is emlék­szik, öt gyerek tizenkét év alatt... Miközben ilyen gondolatok keringtek agyában, zsebrevágott kézzel kószált a vidéki városka, tiszta, aszfaltozott utcáin. Tulaj­donképpen éppen olyan közönsé­ges kisváros mint az, ahonnan idejött. Azonban ez a nyüzsgő sokadalom, az autók, villamosok, az utcai világítás, a nagyáruhá­zak nagy­városra emlékeztettek. Apák, álldogáltak kézenfogva gyermekeiket játékszerboltok ki­rakata előtt. Peppé irigyelte őket. Azoknál együtt lesz az egész család, együtt fognak lakomázni, vigadni a jó melegben. Neki még ahhoz se volt kedve, hogy betérjen egy sörözőbe. Peppino is elment a menyasszonyához. Majd ha nős lesz az a bolondos, majd meglátja ő is: egyre-más­­ra jönnek a kölykök, kenyeret kell adni nekik. Akkor majd messzire kell mennie és a fene se törődik többé vele. Hát az ő gyerekei vajon most mit csinál­nak? Ez járt a fejében, miköz­ben körbe tekintgetve, ráérősen ballagott, hogy valamennyire ő is részese legyen ennek a sok szép dolognak. De hogy­ is örül­jön az ember, ha a csontja vele­jéig hasogatja a hideg! Ritkán fagy ilyen erősen! Elsúl a léleg­zete, megdermed a keze, olyan lesz a füle, akár a cserzett bőr. Valaki kiszakította gondolatai­ból: — Nem jössz moziba? — Te­­ron­e szólította. Tehát ő sem utazott haza. — Moziba? — felelte Péppé. — Hogy kiadjak három frankot? — Ugyan, menj már! Elvégre ünnep van. Gyere, szórakozzunk mi is egy kicsit. — És belekerüljön három fran­komba? Dehogy megyek — fe­lelte Péppé. — Zsugori vagy! — Én zsugori? Hej, ha tud­nád. .. — suttogta Péppé félszáj­jal. — Ha tudnád... Szétváltak. Péppé hosszasan időzött egy játéküzlet előtt. Min­denféle játék. Még apró vonatok is, amik maguktól szaladnak. Lám, lám! Ha elmesélné az övéi­nek, talán el sem hinnék. De kár, hogy nincsenek itt a gyerekei, hogy legalább nézhetnék! Peppének elszorult a szíve. Vajon mit csinálnak a gyerekek? Egészségesek? Catarina éppen hazaért. Reg­gel hét óta mosott a folyónál, mostanig ázott vízben a keze. Mintha ezer meg ezer tű szür­külné a testét. — Takarodjatok be a házba! —förmedt rá dühösen a játsza­dozó gyermekekre. Antonia tette magát, hogy nem hallja. Nicola, a legidősebb, tizenkét­­éves volt érú*o*á«U*ín. ő ab­bahagyja a játékot „és, bement. Követte 'X?ᥫ8»^#®karj érŐTA' legapróbbal. A pici lány retten­tően maszatos volt s hozzá kék­zöld a hidegtől. Nicola hallgatott. Szomorú volt. Szomorú volt a fűtetlen, nyirkos és hideg, homályos ház is. Nicola éhes volt. Amíg ját­szott, semmit se érzett, de most korgott a gyomra. Legalább hagynák, hogy kedvére kijátsza magát ezen az ünnepnapon. Az anya tüzet gyújtott. — Papálni! — kért enni az ap­róság. Carmela kivett a kosárból egy darabka kenyeret és odanyúj­totta hugocskájának, aztán láb­ujjhegyen kisomfordált. Antonia meg két játszótársa torkaszakad­­tából ordítozott az utcán. Nicola is szívesen kiment volna tovább játszani, de nem mert. Elszorult a szíve arra a gondolatra, hogy ebben a sötét szobában magára hagyná anyját, aki naphosszat mosott. Illedelmesen üldögélt hát a tűz mellett, térdig sáros láb­bal. — Muszáj, hogy írjál apádnak — szólt rá anyja. — Írok majd neki — felelt félszájjal Nicola. Piciny húga, kezében a kenyér­rel, négykézláb mászkált a szo­bában. Később megjelent Mico, négy madarat hozott. Szenvedé­lyes vadász volt. Napestig az olajfák alatt csellengett parittyá­jával. Caterina ügyet sem vetett rá. Birkafejet darabolt fel éppen egy baltával, hogy valami ételt főz­zön a gyerekeknek. Hiszen ne­kik is ünnepük volt, ne legyen szomorú az emlékezete... Mico elvett egy darab kenyeret, meg­sózta és majszolni kezdett. Le­szakított három csípős száraz paprikát a serpenyők közé fel­akasztott füzérből és kiment. Ni­cola nem mozdult helyéről. Nem tudta rászánni magát, hogy ün­nepnap egyedül hagyja anyját. Máskor talán megtette volna. — Még ma kell írjál apádnak — ismételte anyja, végre-valahá­­ra letelepedve az tűzhely mellé. — Írok máris, — mondta Nico­la. Felállt, irkát és ceruzát sze­dett elő, nekiült írni. Az irkát a térdére fektette. — Mondd meg, hogy mit írjak apának. — Hát írd azt — robbant ki Caterina —, hogy komisz dol­gunk van, hogy megőrülök. Ked­vesem, már nincs sok hátra és el­megyek ebből a világból. Itt hagylak téged, találj szebbet ná­lam, olyat, aki tetszik neked. Az én vállamra raktad a nehezét, te meg idegenek között éled világo­dat. Mindenki hazajött az ünnep­re, csak te neked nem jártak a vonatok. Peppino Roma azt me­sélte, hogy jól megy neked, min­dig meleg van a szobátokban. Itt vagy fagyoskodunk, vagy meggebbedünk a hőségtől. Nicola, ajkai között a ceruza hegyével, már-már sírva fakadt. — írj már, írjál! — sürgette anyja. — Nem tudok írni, ha így ha­darsz. Mondd apránként, sorjá­ban. Nicola nekifogott írni. Halkan betűzgette, amint papírra rótta a szavakat. — És mondd azt — kezdett rá újra Caterina, időt se hagyva ne­ki, hogy leírja az addig mondot­takat —, mondd meg neki, hogy ebben a hónapban ki kellett fizes­sem az adót és még mindig hát­ralékban vagyok tízezer lírával abból a százezerből, amit köl­csön vettem, amikor ő elment és nehogy azt képzelje, hogy mi itt a hasunkat süttetjük a nappal és megzabáljuk és elisszuk a pénzt, amit hazaküld. Kedvesem! Mi jól vagyunk és reméljük, hogy te is jól vagy. — Ha nem állsz meg, nem tu­­dok­ írni — szólt, közli,? Nicola. — írd csak, írjad! Olvasd fel, janít,.e.ddig í­rtál,,,,,,^ v ...... Nicola felolvasta. Anyja ismét rákezdte: — Kedvesem, nehogy azt hidd, hogy mi itt lopjuk a napot. Hi­szen tudod, hogy, élünk. A gye­rekek szófogadóak. Nicola jól ta­nul. Az utolsó osztályba jár. Majd ha befejezte, szabad lesz és dolgozhat ő is, hogy segítsen a családnak. Antóniát és Carmelát — ők nem járnak iskolába —ma­gammal viszem az olajbogyószü­retre, mind a kettő dolgozik any­­nyit mint egy-egy felnőtt. Ha lát­nád, hogy viszik a fejükön a ko­sarat! Mico ugyanolyan, amilyen­nek ismered: örökösen csak a madarakon jár az esze . . . Azt hiszem, hogy ha nem jöttél haza, biztosan megvolt rá az okod, ahogy mondani szoktad és biztosan ne­héz a szíved, ott egyedül az ide­genek között. Szedd össze a bá­torságodat, hiszen mi szeretettel gondolunk rád. Mi jól vagyunk, miattunk ne legyenek gondjaid. Az ünnepet jól töltöttük. Vet­tem egy nagy birkafejet, meg­főztem levesnek rizzsel, a gyere­kek teleették magukat. Mindig rád gondolunk és én arra kérem az Istent, hogy adjon neked erőt, egészséget mert csak benned, a te két kezedben van minden re­ménységünk. A gyerekek türel­metlenül vártak s mikor, látták, hogy csak nem jössz meg nagyon szomorúak lettek, magamról nem is szólva. Nekem egyéb se jut mint munka meg baj. Olyan teli a szívem, hogy egy egész könyvet teleírhatnék neked, ha írni tud­nék. De te megértessz engem, mint ahogy én is megértelek té­ged a leveleidből. Így rendelte el számunkra a mindenható vagy a sátán, mert ha lett volna itt munka, akkor most velünk lehet­nél, neked is lenne egy tiszta inged a magad ágyában alhatnál és örülhetnél a gyerekeidnek és ahogy illik, jól nevelnéd őket. Én csak egy szegény asszony vagyok és ők visszaélnek ezzel; a gyere­kek inkább hallgatnak az apjuk­ra, mint az anyjukra. Ki tudja, mi­kor látlak megint! És írni is csak nagy ritkán írsz... Az idén sok olajbogyó van, a bor, amit keltet­tem, ha kevés is, de erős , iga­zi bikavér. Ha itt lennél,,te innád meg, dehát nem vagy itt és ha alkalom lesz rá, majd eladjuk, vagy becseréljük búzára, mert reggel a gyerekek kenyeret kér­nek, nem bort. Kedvesem! Azt mondod nekem, hogy legyek bá­tor és tartsam jól magam. Hiszen, ha nem lett volna bátorságom, már rég tönkrementem volna. Né­ha úgy szédülök, úgy forog a fe­jem, mint a szélmalom szárnya. Egyedül vagyok, öt ördöggel kö­rülöttem és éjszaka le se tudom hunyni a szemen. Ha te tudnád, kedvesem, ha tudnád! Sötétség borult a házra. Nicola az ablakhoz ment, egy székre tette az irkát, elé térdelt és to­vább írt. Leírta félig-meddig, amit anyja mondott, aztán így folytat­ta: — Drága apám, nagyon bánom, hogy nem jöttél haza. Peppino Roma itt volt látogatóba', sok mindent mesélt rólad és Svájc­ról. Mama nem vett nekem cipőt és nadrágot se. Azt mondja, hogy fog venni, de én nem hiszem. Drága apám, miért nem jöttél ér­tem, hogy magaddal vigyél? Gyere ide és vigyél magaddal. Nem akarok tovább itt maradni. Vigyél magaddal. Amíg értem jösz, tovább járok az iskolába, hogy megtanuljak jól írni és ol­vasni, de nem tudok megtanulni jól írni és olvasni, mert nincse­nek tankönyveim és a mama nem vesz nekem. Mondd te neki, hogy vegyen. Mikor hazajövök az iskolából kiviszem a kecskét a legelőre és rád gondolok. Na­gyon szeretnék veled lenni. Néha bemegyek a bárba, ott van tele­vízió, de a mama nem enged. Bánkódok és bosszankodok, de egy szót se szólok, nehogy fel­mérgesítsem. De én borzasztóan dühös vagyok, hogy nem csinál­hatom, amit akarok. Azért kérlek drága apám, hogy gyere ide és vigyél magaddal. Befejezem az­zal, hogy mi egészségesek va­gyunk és ugyanazt kívánjuk ne­ked is. Én, Mico, Antonia, Car­mela és még Peppa is, aki kenye­ret rágicsál, csókoltatunk és ál­dásodat kérjük. De eyere már és vigyél magaddal — fejezte be Nicola. Ezek a szavak teljesen le­nyűgöztek, mint valami refrén csengtek fülében. Apjuk mindig azt írta, hogy sír­nia kell, amikor Nicola szép leve­leit olvassa és hozátette, hogy újra meg újra olvassa, amíg kívülről is megtanulja, gyakran elmondja munkatársainak. Azt ír­ta, hogy szinte hallja Nicola hangját, látja a többiek arcát és szemét .Biztos, hogy apa most is nagyon meg lesz hatva, feltétle­nül eljön, hogy magával vigye őt — gondolta Nicola és ez a gondolat örömmel és reménység­gel töltötte el. Fordította: SZIGETI PÁL *­ Saverio Strati 1924-ben, Dél- Olaszországban született. Alig­hogy elvégezte az elemi iskolát, kenyeret kellett keresni. Serdülő korában mint kőműves dolgozott Írásait 1952-ben kezdték közölni A Szegények ünnepe című elbe­szélésében Strati a dél-olaszor­szági munkások életének egy jel­legzetesen tragikus mozzanatát ábrázolja. A munkanélküliség ar­ra kényszeríti őket, hogy hazáju­kat elhagyva, idegenben keres­senek munkát. Megjelent a Scinteia 1963. Vili. 4.-i 5974 számában. ZOE BAICOIANU: Szocialista lendület (gipsz.] •!■ VÖRÖS ZÁSZLÓ A Román Irodalom Kis Tükre (III. kötet) A Román Irodalom Kis Tükre összefog­laló képet nyújt a magyar olvasónak a román irodalomról. Az ötkötetes antoló­gia gazdag váloga­tásban ismerteti a román irodalom út­ját, fejlődésének főbb irányait a kezdettől napjainkig. Az első kötet (1961) a nép­­költészet kincsestá­rából közöl bő sze­melvényt és elvezeti az olvasót az 1848-as korszak végéig, a modern román iroda­lom alapjainak ki­alakulásáig. A második kötet (1962) a román iroda­lom következő kor­szakát, a XIX. szá­zad második felét öleli fel, amely nagy vonalakban egybe­esik a kritikai realiz­mus kialakulásával és fejlődésével, első két nemzedékének munkásságával. A kötet ezt a korszakot többek között a ro­­man­iiuu.cu.uiu legn­a­gyobbjainak, Emines­­cu, Creanga, Cara­­giale alkotásainak tükrében mutatja be, gazdag válogatásban. A harmadik kötet a századforduló ro­mán irodalmáról nyújt átfogó képet. Ez időben az új írók egész nemzedéke je­lentkezett az iroda­lomban s némelyek munkássága a XX. század közepére is át­nyúlik. E korszak irodalmának legje­lentősebb képviselői a prózában C. Hogan és Gala Galaction, a költészetben­ O. Go­­ga, a publicisztiká­ban N. D. Cocca és az irodalom-kritiká­ban G. Ibraileanu. Egyes vonásaiban e korszak eltér a XIX. század második felé­től, mivel az irodal­mi életben a társa­dalom­ bírálat lénye­gében olyan új, mi­nőségi jegyeivel ta­lálkozunk, amelyek­­ indokolttá­ teszik, hogy külön korszak­ról beszéljünk. Az irodalom fejlődésé­nek fő irányát azon­ban továbbra is a kritikai realizmus szabta meg, az írók a korabeli történel­mi viszonyok közt tovább folytatták az 1848-as hagyományt, amely a XIX. század végén a nagy klasz­­szikus nemzedék mű­veiben nyert legmű­vészibb kifejezést. Minden különbözősé­ge ellenére a kötet­ben tárgyalt új kor­szak tehát folytatása és beteljesedése volt az előzőnek. Csupán a következő, az 1920- tól 1944-ig tartó kor­szak, — ,,a két hábo­rú közötti korszak“­ — hozott lényeges különbséget s jelen­tett minőségileg új lépcsőfokot a román irodalom fejlődésé­ben. Ezt az időszakot az antológia negye­dik kötete mutatja be. A. GADZSIJEV: Távol a parttól (linoleum metszet „A Káspi tenger" című sorozatból.) Román képzőművészek hírneve külföldön Az idén több román képzőmű­vészeti kiállítást rendeznek kül­földön. A közeljövőben megnyíló luga­­noi nemzetközi kiállításon grafi­kai munkákat mutatunk be, a velencei biennálén pedig ismert román festőművészek és szobrá­szok alkotásait. A bulgáriai és magyarországi kiállításokon dí­szítőművészeti alkotásokkal je­lentkezünk. Csehszlovákiában és Jugoszláviában kiállítjuk Alexan­­dru Ciucurencu, a nép művésze és Vida Géza, a művészet érde­mes mestere reprezentatív mű­veit, Belgiumban Corneliu Baba, a nép művésze rendez kiállítást. Angliában, Belgiumban, a Kínai NK-ban, az USÁ-ban és a Szov­­jetunióban is sor kerül román képzőművészeti kiállításokra. tychodétynüviszenye .* SILVIA SERBESCU & LUKÁCSY ANDRÁS A szerdai koncert gerincét Cesar Franck, a francia zene múlt századvégi nagy alakjának közkedvelt szimfóniája képezte. A belga szüle­­vá­ ,de franciává tett zenész magát Johann Sebastian Bach tanítványának vallotta és va­­lóban a lipcsei mester nyomdokain haladt nem­csak polifonikus zenéjében, de kiváló orgo­nista voltában is. A francia Bachnak is nevez­ték egyesek, de ő maga és nagynevű tanítványai valamint követői, Vincent Cundy, Chausson és Faure a már sajátos „ars gallica” képviselői. Nemcsak iskolát teremtett végleges hazájában, de maradandót is alkotott nem túl nagy terje­delmű életművével. Kortársai fu­karkodtak elismerésével és mű­ködésének első igazi sikerét — halálának évében érte meg vo­nósnégyesével, pedig ma szerte a világon játsszák szimfonikus költeményeit, zongoradarabjait, oratóriumait, he­gedű- és zongora-szonátáját és talán mindenek­­eI°tt a nálunk is már többször elhangzott d-moll szimfóniát. Ez utóbbi emelkedett hangulatával, magasröptű gondolatvilágával és mesteri felépí­tésével a Beethoven utáni korszak legszebb szimfóniáinak egyike. LUKÁCSY ANDRÁS, a brassói filharmónia karnagya, a marosvásárhelyi közönség régi jó ismerőse vezényelte e különleges zamatú szim­fóniát. Mindenek felett arra törekedett, hogy ,,szó szerint“ vetítse ki a partitúrát, a többit már magára a műre bízva, hiszen ha ez sikerül, ak­kor a nemesen ívelő témák költőiessége, a ben­nük rejlő drámai erő, az állandó felfelé törek­vés és nem utolsó sorban a hangzások tiszta szépsége már magától értetődőnek, természetes­nek hat a hallgató számára. Nos, ez az „expo­nálás“ világosan és plasztikusan sikerült, élén­kek voltak a kontrasztok és mégis kibontako­zott az árnyalatok teljes skálája, bátor volt a tempóvétel, de nem túlhajtott, az egész szimfónia meggyőző erővel szólalt meg. Különösen szépen formálta meg Lukácsy András a lassú tétel sej­telmes középrészét és a finálét. Kedves ismerősként üdvözölhettük SILVIA BERBESCU állami díjas, érdemes művésznőt, sok szép versenymű lelkes és nagytudású megszó­­laltatóját. Ezúttal Rachmanyinov „Rapszódia egy Paganini-témára“ című, nagy népszerűségnek örvendő virtuóz zongoradarabját hallhattuk elő­adásában. A nagy orosz zeneszerző és pianista sem tudott ellentállni Paganini utolsó Caprice-i varázsának, — akárcsak nagy kortársai, Brahms és Liszt, — és 24 variációval tisztelgett a nagy hegedűs emlékének. A művésznő sok energiával, erőteljes billentéssel és világos ritmussal inter­pretálta a technikailag annyira igényes zeneda­rabot, amelybe azonban beleszőt­­te a maga sajátos zenei tu­dat- és hangulatvilágát, zaklatott romantikus drámaiságát (de aki­nek a fülébe az eredeti Paganini­­ma már befészkelte magát, an­nak e rapszódia kissé idegennek, távolinak és túrosának tűnik). Silvia Șerbescu a közönség tapsait egy hangulatosan előadott Brahms és Alboniz darab előadásával honorálta. A hangverseny bevezetőjeként előadásra került Teodor Ciotlea állami díjas zeneszerzőnk egyik, 1959-ben komponált műve. A hazánk zenei életében jelentős szerepet játszó zeneszerző itt bemutatott műve egy sejtelmes hangulatú Pas­­sacagliával kezdődik, ezt követi a népi ihletésű, erőteljes életkedvet árasztó Toccata. A zenekar „nagy napot“ fogott ki, különö­sen a szimfóniában. Bársonyos hangú első­ hegedű és csellóhang, tiszta fúvósegyüttes, élénk és azonnali reagálás a karmester legkisebb rezdü­lésére, hatalmas, de nem torzításig túlfeszített hangerő, íme csak néhány abból a sok jóból, amiben zenekarunk ezen az estén részesített. A zongoramű kíséretét is színesen és sok alkalmaz­kodó képességgel látta el, nem különben fegyel­mezett játékkal segítette elő a hazai mű sike­rét is. Dr. BIBEK LÁSZLÓ: ZENE

Next