AGRÁRTÖRTÉNETI SZEMLE 21. évfolyam (1979)

1979 / 1-2. sz. - TAKÁCS LAJOS: Az írtásszerződések jelentősége és szerepének változása

2 TAKÁCS LAJOS szerződések némelyik kitételére is kissé felfigyeln­ünk, mindenekelőtt arra, amit a türjeiek­nek 1742. október 7-én a premontrei prelátussal, földesurukkal kötött szerződésében olvashatunk.3 Ennek a falu általános jogait felölelő szerződésnek 7. pontja tér ki részlete­sebben az irtásokra, amelyek munkáját ezentúl csak az uraságtól megszabott feltételek mellett végezhetik. „Ezért is fog ki-ki arra a da­rabra — olvashatjuk a szövegben­­, mellyet Szántó Földnek magának ki irtani kíván, az Uraságtól engedelmet (hogy aképpen állan­dossan magának meg maradhasson) írásban ki­­venni". Az irtásföldeknek „állandóssan" való megmaradását, amit a szerződés kívánt bizto­sítani, úgy tűnik, nem pusztán a földesúr fenyegethette, hanem - főleg korábban — az a földhasználati mód is, mely az erdők nagy bősége mellett igen sokféle gyakorlatban lehetett, és amely során a kimerült földet elhagyták, az parlagon maradt, majd be is bokrosodott. Ily módon egyes helyeken szinte kötelező szokássá válhatott az is, hogy a — többnyire messze fekvő - irtásföldeket kimerülésük után elhagyták, és azok újra köz­földekké váltak. Efféle gyakorlatot gyaníthatunk azokban a XVIII. századi irtásszerződé­sekben is, amelyek ,,csalitos" vagy „sűrű" erdőről szólnak, ha az irtásra adott erdőt megnevezik; olyan erdőről tehát, amely valószínűleg nemrég nevelődött, fiatal és bokros. Ugyanakkor néhány esetben az ilyen erdők helynevei éppen arra utalnak, hogy koráb­ban vastagabb törzsű fákat irtottak, e vastagabb törzsű fákhoz illő irtásmóddal. 1729. április 4-én kelt például az az irtásszerződés, amely szerint Szilágyi Boldizsár tiszttartó a Sopron megyei Németh-Kövesden Gráczol Istvánnak „adott föl" „egy darab réghtül fog­va álló tüskés Bokros két hold Parragh irtani való földet az Csonkásra való Düllő­ben".­ A Csonkás név pedig éppen a leágazott, de földben hagyott nagyobb facsonkokkal beszórt irtásföldeknek szokott helynévi elnevezésévé válni. De a somogyvári irtásszerződések között is találhatunk olyant, amelyből hasonló tapasztalatot szerezhetünk.5 1750. szeptember 5-én adta itt a tiszttartó „Aszó Mellékin" Svatt Mihálynak azt az „erős zsalitos erdőt", mely 3 holdra terjedt, és amelyet az kiirtatott. 1755. szeptember 4-én pedig Róka Lukácsnak adott 1 holdnyi „erős sűrű zsalitos erdőt" az „Oszó nevű Mezzőben". A két szerződésben említett helynév , az Aszó és az Oszó viszont annak az Aszalónak az alakváltozata lehet, mely az aszal igéből képzett nomen, és amely ugyancsak a nagyobb fák célszerű kiirtásának egyik nyelvi emléke. Így tehát joggal feltételezhető, hogy a fent egyes személyek számára biztosított irtásföldek korántsem e szerződés révén kerültek először irtásra, hanem már jóval annak előtte is, csakhogy akkor földesúri ellenőrzés nélkül, hihetőleg a faluközösségek jóvá­hagyásával. S mint ilyen földek, kimerülésük után bokrosodtak újra el, és most már sorsukba a földesúr tisztje is beleszólt, „írást adott" irtásukhoz, és ezzel „állandóssan" egy személyhez kötötte a földet. Ezzel persze korántsem kívánjuk azt mondani, hogy e falvak határában csak parlagoló földművelés volt ismert. A telkek utáni helyföldeket, amelyek elsősorban a települések kezelé­ben helyezkedtek el, nyilván fejlettebb módon művelhették. Ezeket egészíthették ki a fentiekben említett irtásföldek, a helyföldekkel nem feltétlenül egyező művelésmóddal. Ugyanakkor az erdőket irthatták örökföldnek is, elsősorban azokat. 3 OL., Helytt. It., Départ. Urb., 1785, Zala m. 5. 5 OL., Széchenyi es. lt., X/1, 374/3. 5 OL., Széchenyi es. lt., IV/11, 225/A.

Next