Az Est hármaskönyve, 1935
Szép Ernő: Pista
Luxus könyvkötő-Újra összeakadunk egyszer Pistával, autóbuszon, ha jól emlékszem. Valami félév múlva. — No, Pistuka, mit csinál a bank? — Bank? Nincs már bánni. Otthagytam. Nem bírtam azt a hülye kopogást. Csak azt szeretem, amiben valami szép van, modern, egyéni. Hogy azt mondhassam valamire: ezt én csináltam. Van az anyukámnak egy intézeti barátnője, annak lukszus könyvkötészete van. Őhozzá járok most tanulni. Ugye, ez csak intelligens? Még az irodalomhoz is közöm van, igaz? Legyen szerencsém. A legközelebbi találkozásunk a Margitszigeten történt, kutyagoltam a városba befele, Pista éppen kibújt a Fedettből. — Jaj de örülök, hogy látom. Magától igazán illik elbúcsúzni. Megyek Párizsba. Ne gondolják, hogy evvel a pici lakkbőrönddel megy Párizsba, ebben ugyanis csak a trikót, fürdőcipőt, gumisapkát szállítja. Szóval megy Párizsba. — Igen, szombaton indulok. Fényképész lettem. — Fényképész. Úgy emlékszem könyvkötészetre járt. Nem? — Maga még emlékszik? Én már ..........el is felejtettem. Undok volt, tudja, szele van. Őhozzá Órahosszat kellett a piszkot kaparózok most tanúim, régzni a körmöm alól, mikor végeztem délután. És büdös voltam attól a ronda csiriztől, fáj nahát, nem nekem való volt. És amellett rém rosszul kezdett menni a hölgynek, mire én megnyitom a műhelyemet, talán nem is fognak már olvasni az emberek. Viszont a fotografálásnak óriási sanszai vannak Párizsban. Már három magyar lánynak van kint atelierje. Ajánlólevelem van a Keystonékhoz, ez az, Párizs, nagyvilág, sansz ! Nézze csak, várjon. (A retikülből egy fényes, füstös filmszalagot halászott elő, legördítette a szemem előtt.) Látja? Próbafelvételt csináltak rólam a Hunniában. Ott homálylett Pista, tizenkét Pista egymás alatt, amint tizenkét részletre osztva fordul meg a saját tengelye körül. — Mit szól hozzá? Ha az ember Párizsban csak statisztálni bekerülhet egy stúdióhoz, nyitva van az ember előtt a világ ! Ugye maga is örülne, ha egyszer csak megjelennék itt a plakátokon mint francia sztár ! Bonne chance, mademoiselle. Ennek azt hiszem öt éve lesz. Másfél évvel ezután az Ernstmúzeumban egy verniszázson fölfedeztem az én Párizzsá ment Pistámat, ott andalgott egy sűrű termen át a közt a finom publikum közt, amelyik bizonyos tárlatok bemutatójáról a világért el nem maradna . Batthány Gyula meg Hatvany Ferenc jól tudják, hogy ez a publikum nem annyira a képeikre, mint a társaságukra kíváncsi. Szóval Pista hazajött Párizsból. — Haza. Sajnos, ott reménytelen a helyzet. Nem adnak már az idegennek munkaengedélyt. Különben is beleutáltam abba a maszatossötétkamrába. A fotografálás nem művészet. Svindli. Avval jöttem haza, hogy valami igazán szépet fogok csinálni, ami művészet is legyen és amellett hasznos is legyen. Nahát először nekigyűrkőztem a kerámiának. Az akkor kezdett az úrilányok közt elharapózni. Kínlódtam félévig, míg egy buta hamutartót, meg egy idétlen kaméleont meg tudtam csinálni. Ellenben eladni, azt aztán igazán nem tudtam megtanulni. Sejti, hogy csak az ismerős házaknál foghat az ember kuncsaftot, próbafelvé Hát én nagyon hamar beleémelyedtem a látogatásokba, hízelgésekbe, azért a nevetséges pár pengőért, amit a végén nagy kegyesen átnyújtanak a kaméleonért, miután kijelentik, hogy tulajdonképpen semmi szükségük nincs rá, törhetik a fejüket, hogy kinek lehet majd odaajándékozni. Elég az hozzá, elég volt a kerámiából. Azután végigvonaglottam egy mozgásművészeti kurzust, de nem akartam gyermektornát tanítani, se hájas nőket egzercirozni, azt mind halálosan untam volna. Valami teljesen eredeti kompoziókat, ha ki tudok találni, önállóan fellépni, külföldre menni vele, azt inkább. Belehülyültem a fejtörésbe, nem ment, nem erre születtem. Nem, és különben is ennek sincs , semmi fantáziája, teli van a világ mozdulatművésznővel, nem kell senkinek. Tudja, mit találtam ki? Úgyse fog rájönni. Pilóta vizsgát teszek. Mit szól hozzá. Ez kell nekem, látja. Szabadság. A levegő. Az egész világ. Azt hiszem, én leszek a legelső magyar pilótanő. Jövőre Londonba szerződöm egy repülőgépgyárhoz. Fantasztikus, mi? Jaj, halálosan szép ! Harmadik hete járok ki Mátyásföldre, titokban. Ugye nem fog szólni senkinek. Nem szóltam senkinek. Múlt héten váratlanul viszontláttam a fantasztikus Pistát. Nem Londonban. Itt Pesten, a Lipót körúton. Gyerekkocsit tolt, a Margithíd felé, alighanem a Rakovszky-parkba igyekezett, ahol a kismamák sütkéreztetik a babákat az áldott déli napsütésben. Olyan végtelen lassan, olyan óvatosan tolta azt a fehér lakk hintócskát, mintha ott a járdán előlről-hátulról rohanó tankok fenyegetnék ezt az ártatlan járművecskét. És elmerülve, szinte alvó arccal, amelyen álmodik a mosoly, úgy figyelte Pista a gyerekkocsi apró párnáján szendergő csöppséget. Isten őrizz, hogy a köszönésemmel a boldog új mama lelkét fölriasszam, vagyis leriasszam abból a magasságból, amit nem tudnak a pilótanők elérni, a mennyország magasságából. Azután végigvonaglottam egy mozgásművészeti kurzust... Gyors- és gépírókötelt csináltak rólam a Hunniában.