Az Est hármaskönyve, 1935

Szép Ernő: Pista

Luxus könyvkötő-Újra összeakadunk egyszer Pistá­val, autóbuszon, ha jól emlékszem. Valami félév múlva. — No, Pistuka, mit csinál a bank? — Bank? Nincs már bánni. Ott­hagytam. Nem bírtam azt a hülye kopogást. Csak azt szeretem, amiben valami szép van, modern, egyéni. Hogy azt mondhassam valamire: ezt én csinál­tam. Van az anyukámnak egy intézeti barátnője, annak lukszus könyvköté­szete van. Őhozzá járok most tanulni. Ugy­e, ez csak intelligens? Még az iro­dalomhoz is közöm van, igaz?­ Legyen szerencsém. A legközelebbi találkozásunk a Margitszige­ten történt, kutyagoltam a városba befele, Pista éppen kibújt a Fedettből. — Jaj de örülök, hogy látom. Magá­tól igazán illik elbúcsúzni. Megyek Párizsba. Ne gondolják, hogy evvel a pici lakk­bőrönddel megy Párizsba, ebben ugyanis csak a trikót, fürdőcipőt, gumi­sapkát szállítja. Szóval megy Párizsba. — Igen, szombaton indulok. Fény­képész lettem. — Fényképész. Úgy emlékszem könyvkötészetre járt. Nem? — Maga még emlékszik? Én már ..........el is felejtettem. Undok volt, tudja, szele van. Őhozzá Órahosszat kellett a piszkot kapa­­rózok most tanúim, régzni a körmöm alól, mikor végez­tem délután. És büdös voltam attól a ronda csiriztől, fáj nahát, nem nekem való volt. És amellett rém rosszul kezdett menni a hölgynek, mire én megnyitom a műhelyemet, talán nem is fognak már olvasni az emberek. Viszont a fotografálásnak óriási sanszai vannak Párizsban. Már három magyar lánynak van kint atelier­je. Ajánlólevelem van a Keystonék­­hoz, ez az, Párizs, nagyvilág, sansz ! Nézze csak, várjon. (A retikülből egy fényes, füstös filmszalagot halászott elő, legördítette a szemem előtt.) Látja? Próbafelvételt csináltak rólam a Hunniában. Ott homálylett Pista, tizenkét Pista egymás alatt, amint tizenkét részletre osztva fordul meg a saját tengelye körül. — Mit szól hozzá? Ha az ember Párizsban csak statisztálni bekerülhet egy stúdióhoz, nyitva van az ember előtt a világ ! Ugy­e maga is örülne, ha egyszer csak megjelennék itt a plakátokon mint francia sztár ! Bonne chance, mademoiselle. Ennek azt hiszem öt éve lesz. Másfél évvel ezután az Ernst­­múzeumban egy verniszázson föl­fedeztem az én Párizzsá ment Pistámat, ott andalgott egy sűrű termen át a közt a finom pub­likum közt, amelyik bizonyos tár­latok bemutatójáról a világért el nem maradna . Batthány Gyula meg Hatvany Ferenc jól tudják, hogy ez a publikum nem annyira a képeikre, mint a társaságukra kíváncsi. Szóval Pista hazajött Párizsból. — Haza. Sajnos, ott reménytelen a helyzet. Nem adnak már az idegen­nek munkaengedélyt. Különben is bele­­utáltam abba a maszatos­­sötétkamrába. A fotografálás nem művészet. Svindli. Avval jöttem haza, hogy valami igazán szépet fogok csinálni, ami művészet is legyen és amellett hasznos is legyen. Nahát először nekigyűrkőztem a kerámiá­nak. Az akkor kezdett az úrilányok közt elharapózni. Kínlódtam félévig, míg egy buta hamutartót, meg egy idétlen kamé­leont meg tudtam csinálni. Ellenben eladni, azt aztán igazán nem tudtam megtanulni. Sejti, hogy csak az ismerős házaknál foghat az ember kuncsaftot, próbafelvé Hát én nagyon hamar beleémelyedtem a látogatásokba, hízelgésekbe, azért a nevetséges pár pengőért, amit a végén nagy kegyesen átnyújtanak a kaméleon­ért, miután kijelentik, hogy tulajdonképpen semmi szükségük nincs rá, törhetik a fejüket, hogy kinek lehet majd odaajándékozni. Elég az hozzá, elég volt a kerámiából. Azután végig­­vonaglottam egy mozgásművészeti kurzust, de nem akartam gyermektornát tanítani, se hájas nőket egzercirozni, azt mind halá­losan untam volna. Valami teljesen eredeti kompoziókat, ha ki tudok találni, önállóan fellépni, külföldre menni vele, azt inkább. Belehülyül­­tem a fejtörésbe, nem ment, nem erre születtem. Nem, és különben is ennek sincs , semmi fantáziája, teli van a világ mozdulatművész­nővel, nem kell senkinek. Tudja, mit találtam ki? Úgyse fog rájönni. Pilóta­ vizsgát teszek. Mit szól hozzá. Ez kell nekem, látja. Szabad­ság. A levegő. Az egész világ. Azt hiszem, én leszek a legelső magyar pilótanő. Jövőre Londonba szerződöm egy repülő­­gépgyárhoz. Fantasztikus, mi? Jaj, halálosan szép ! Harmadik hete járok ki Mátyásföldre, titokban. Ugy­e nem fog szólni senkinek. Nem szóltam senkinek. Múlt héten váratlanul viszontláttam a fan­tasztikus Pistát. Nem Londonban. Itt Pesten, a Lipót­ körúton. Gyerekkocsit tolt, a Margit­­híd felé, alighanem a Rakovszky-parkba igye­kezett, ahol a kis­mamák sütkéreztetik a babá­kat az áldott déli napsütésben. Olyan végtelen lassan, olyan óvatosan tolta azt a fehér lakk hintócskát, mintha ott a járdán előlről-hátulról rohanó tankok fenyegetnék ezt az ártatlan jár­­művecskét. És elmerülve, szinte alvó arccal, amelyen álmodik a mosoly, úgy figyelte Pista a gye­rekkocsi apró párnáján szendergő csöppséget. Isten őrizz, hogy a köszöné­semmel a boldog új mama lel­két fölriasszam, vagyis leriasszam abból a magasságból, amit nem tudnak a pilótanők elérni, a mennyország magasságából. Azután végigvonaglottam egy mozgásművészeti kurzust... Gyors- és gépírókö­telt csinál­tak rólam a Hunniában.

Next