Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)

1954-09-04 / 25. szám - Pándi Pál: A nap jegyese. Nagy László új versei • könyvkritika • Nagy László: A nap jegyese (3. oldal) - Tadeusz Fangrat: Pécs városa délben • vers • Lengyelből fordította: Radó György (3. oldal) - Papp László: Furulyaszó • vers (3. oldal) - (I. B.): Visegrádi-utca (3. oldal)

1954 szeptember 4. Irodalmi U­ság Rangos név a Nagy Lászlóé az új magyar költészetben. A legjobbak között tartjuk számon. Már indulásakor figyelmet ébresztett: friss, és üde hangja, egyéni látása, népi színekkel ízes stílusa erősen megkülönböztették verseit a fordulat éve táján jelentkező fiatal kommunista költők még gyakran egyhangú kórusában. Olyan különbö­zés volt ez, ami a nagyratermettség, az erős egyéniség jele, különbözés „A kö­zösség hasznára...” — ahogy egyik régebbi versében Benjámin László ír­ta. Ez a különbözés azt jelentette, hogy a költő még közelebb került a felsza­badult nép és ország eszmei és érzelmi világához, hogy paraszti osztályösztöne pártos, tudatos népszeretetté teljese­dett benne. Nem az emberi magatar­tás, nem az eszme különbözött, ha­nem a költői hang, a költői látás, az írói egyéniség — s kell-e mondani, hogy a művészetben csak erős alkotói egyéniség által bontakozhat teljessé és teljesebbé az eszme? Ma is bennünk csengenek még az 1949-ben írt Tava­szi dal emlékezetes sorai: A nap jegyese Nagy László új versei Állok a rozsdás, dérütött réten, gyermekidőmet visszaidézem. Harmatban, zöldben íme látom, szivetszorító kis ballagásom. Sok tényező hordozza ebben a gaz­dag lírában a költő eredeti alkotó egyéniségét. Már szóhasználata, stílusa, egy-egy hangütése figyelmeztet erre. A kényes kanca nyihit, aztán „rebben a bundás lipicai kanca”. Azt írja a traktoros lányokról, hogy a széllel „tel­jes termetük verekedik”. ..vas­ remény­be" öltözik a költő s mint a láng, tűz­­terebéllyel akar lengeni, a „fázókhoz egyre közelebb”. Hangjában a markáns képalkotás ex­presszív ereje vegyül harmonikusan egy tiszta, gyakran régies hangulatú líraisággal. „Csíp a hóharmat” című verse szép példája költői tónusok tö­retlen ölelkezésének: Csip a hóharmat, levél emésztődik, Ideje jött a zabládén erőknek. Völgyek ölében rettenetes kölykök, vaksin gomolygó ködök nevelődnek. Dalos madárnak ég nem nyílik többé, mérgesebb már a fel­legek futása, megjön a tél, ó, mért kellett elhagynom szivednek forró udvarát Zsuzsánna­ bolgár nép sorsát idézi meg előtte Bo­jánna tánca, akkor konkrétak eszméi, szinte fogható a valóságuk. De ha a máról, a jelenről szól a költő, akkor va­lahogy ellenben képes szárnyán az élő élettől, akkor olyanná légiesül, mintha az eleven élet helyett ködöt kellene for­málni szavaival. Kivétel­­ persze van, ide tartozik a Traktoroslányok c. költe­mény s a maguk nemében remekbe­szabott szerelmes versei: Sóhegyek tö­vében, Virágének, Csip a hóharmat, Nyári ének, Fagyok jönnek, stb. De olyan jelentős verseiben, mint a Bo­lyongó, Tűz-szivárvány, Rapszódia, el­­vonttá válik a jelen képe, kevés az, amit a költő a való élet nagy kérdései­­­ről mond. Félreértés ne essék: ez az elvontság nem a kifejezés mikéntjére vonatkozik, hanem a vers tartalmára, a gondolat elvontságára az élet valós lüktetésétől. Nem hiányzik ebből a köl­tészetből a költői állásfoglalás, az élet, az ember, az igazság mellett. De ezeken a nagy fogalmakon nem izzik át Nagy László verseiben a mi életünk markáns valósága. Legfeljebb átdereng itt-ott. Pártom, te kardos angyalom, öledben én sem áthatom, tüzes csikódat ellopom, kényesek kertjét tipr­atom. Újra elolvasva első kötetét, („Tűnj el fájás”) ismerős versek, stró­fák, képek köszöntenek ránk. Az öreg­anyám, a Sajnálom, a Reggeli előtt című költemények erős kezdő hangjai Nagy László lírájának; tömör és egyéni zamatú költői nyelv, bensőséges líriz­­mus jellemzi ezeket az állóképekből ki­mozduló költeményeket A természet­ből vett hasonlatok és metaforák erő­sen átszövik első verseit; érzik már, hogy a költő szemléletében, kifejező eszközei között igen nagy és sokoldalú szerepe lesz a tájnak, a természetnek. A költői szemléletnek ez a határozott egyéni vonása érvényesül új tartalmú költeményeiben is. Nagy László egyike volt az elsőknek, akik a népi demokra­tikus ország újszerű témáit énekelték meg, akik a polgári esztétizmus terhei nélkül álltak szívvel-lélekkel­­ és tol­lal a szocializmus, a szocialista iro­dalom oldalára. Ez tükröződik első kötetének számos széprészletű költe­ményében, gondolok itt a Rohambri­gád, Vera, Piros búzával, Hazafelé hajnalban, Kályhácska, Dombon című verseire. Friss szemlélet, az új élet nagykedvű szeretete sugárzik ezekből a költeményekből, a faluról, a paraszt­ságból jött költő népi atmos­zférájában. Második kötete, A tüzér és a rozs, egészében nem váltotta be az első kö­tet ígéretét. Vannak szép költemények ebben a gyűjteményben, mindjárt a címadó, vagy A csengő, Gereblyéző lá­nyok, Jövőt építsen, néhány erős bul­gáriai költemény, s van számos szép részletet mutató verse, mint az Anya, Ének egy igaz elvtársról, Vadászok, stb. De a kötet egészében a határo­zott politikai arculattal nem párosul a gazdagodó líraiság; sok a­lapos, el­szürkülő vers, prózai megoldás, érzik, erősen érzik ezen a köteten a sematiz­mus térhódítása. Számos verse azt a benyomást teszi ránk, mintha Nagy László eldobta volna eredeti költő-egyé­niségét, művészetének egyéni sajátos­ságait, ízét és színeit s valami új, de jellegtelen­ebb ruhával próbálkozna. Rossz kísérlet, káros csere. Azt az esz­mei igényt, amit „A tüzér és a rozs” című kötet egésze jelez, saját művészi egyéniségével kell érvényesítenie a költőnek ahhoz, hogy a teljes költészet fényében világítson a gondolat. De tegyük tüstént hozzá: nemcsak a ki­fejezés szürkeségében, prózaiságaiban mutatkozik a sematizmus ebben a kö­tetben, hanem a szemléletben is. Az élet éleit letompító látás, a dolgokat mindig kerekre formáló készség nyo­mai ebben a kötetben is érezhetőek, ha nem is képviselte Nagy László a hur­rá-optimizmus szélsőségeit. * Új kötete, ma nap jegyesen ki­emelkedő irodalmi esemény. Érett mű­vész, kiforrott alkotói egyéniség műve ez a kötet, újabb költészetünk élvonalá­ban a helye. Az első kötetben megmu­tatkozó eredeti költői látás itt egyenle­tesen és megerősödve jelentkezik; stí­lusa, verseinek formai karaktere egy­aránt megkap. Eltéveszthetetlen Nagy László hangja új irodalmunk kórusá­ban. Virágénekének hangütései jól mu­tatják egyénisége tömör-zamatos líriz­­musá­t: Vas-fiú, aki voltam, a Hadtól elomoltam. Mutatcujjad jégcsap, gidaként leégetek csak. Mindened én lehetnék, bajom, ha elkergetnéd. Folyamodom hát hozzád, fordítsd felém­ az orcád! Vagy „Dérütött réten” című költe­ményének első strófájában milyen tel­jesen pi­tatkozik meg ennek az erős kö­ltőegyéniségnek eredetisége. Költői egyéniségének legjel­legzetesebb hordozói a gazdag képek. Valóságos kép­erdővel lepik el képze­letünket Nagy László versei; bennük sehol kitaposott, járt út, de mindig iz­galmas, váratlanul táruló ösvények. Télen „a föld légzése elszorult ’, „S fönn a fellegek sűrű csomóját dúlja már — gyémánt beggyel a nap, az égbeli szép gúnár” (Tél). „A földesúr síremléke — márvány, múltból bús jelkép. — Vörös, mint a béres vére, — fényes, mint a verejték.” Lehetne so­rolni a példákat tovább. Ideidézhet­nénk a „Gyöngyszoknya” vízió nagy képeit, a „Szeretők”, az „Esti képek” strófáit: megannyi erős bizonyság Nagy László gazdag képalkotó készsé­ge mellett. A hasonlatok és metaforák egy na­gyon tömör költői stílus alkotóelemei. Nagy László néhol már egészen odáig tömöríti versei nyelvezetét, hogy szinte a lehetőségen túl is megritkítja a név­elő használatát, ami olykor már-már mesterkélten is hat. De nyelvi zártsá­ga, stiláris fegyelme egyik ereje en­nek a költészetnek, s talán nem kell külön is részletezni, hogy ez a karak­teres nyelvi tömörség szorosan össze­­­függ a tisztáin és határozottan megvé­sett képekkel, a képalkotó fantázia vi­lágosságával. Verseinek formájában is érezzük az eredetiség igényét: Nagy László költeményei bővelkednek a ma­­gyaros-hangsúlyos és trochaikus sorok változataiban. Erő és biztonság érzik az Aszály eredeti formakezelésében is, vagy a változó szótagszámú, párosan rímelő sorok összehangolásában. Nagy László ura a nyelvnek és a formának. Ez a gazdagság párosul nála a víziók méretéig táguló költői szemlélettel, az­zal a kivételes lírai erővel, amely zök­kenő nélkül tudja olykor szinte koz­mikus távlatokba növelni a költeményt. Legszebbek azok a versei, amelyekben a gondolatok tágulnak naggyá, ahol a tartalom növeli meg a vers horizont­ját. Ilyen a Tűz-szivárvány, az Aszály, a remek Bolgár-tánc, a Farsangi ének a legjobbak közé tartozó Rapszó­dia, stb. Ezeknek a költeményeknek zö­me az igaz, erős élet pártján álló költő vallomásában cseng ki. Szinte ars poétikával zárul a Tűzszivárvány: A legszebb dal fölszálljon, emberben vérré váljon, legyek a szivek tálján örökös tűz­szivárvány. Az „Aszály” a nép gondját is értő és tudó emberséget emeli magasra, a Farsangi ének a maszkos örömöt tán­colókkal szemben a vas­ remény igazát csendíti, a Rapszódiában pedig maga­­tartást­ mutatóan vall életszemléletéről a költő. Jelentős versek ezek, egyike­­másika kiemelkedően nagy költemény. Érzik bennük, hogy költői inaséveinek legjobb hangját folytatja bennük költő, folytatja és tágítja-erősíti naggyá.a Nagy László új versei sok­ te­­kintetben fejlődést mutatnak, megnőt­tek nyelvi és formai szépségben, problematikussá, elvonttá vált ez De a költészet eszmeileg. Ez az elvontság nemcsak abból adódik, hogy Nagy László költői látásának sajátossága bi­zonyos hátrálás a közvetlen valóság­tól, hogy annál tisztábban is többet lásson belőle. Ez is jellemző Nagy László verseinek zömére, de ez a módszer, a költői látás dolga, s hiba lenne ezt nyersen ideológiára lefordítani. De Nagy László költésze­tének más természetű elvontságáról is szó van itten. Ez a nyelvében, képei­ben és formáiban oly érzékletes költé­szet korántsem ilyen határozott a va­lósághoz kapcsolódó gondolatokban. Elmosódó ezeknek a gondolatoknak körvonala; hellyel-közzel az az érzése az olvasónak, hogy a költőben szinte csak absztrakt képzetei élnek az eleven életnek. Pedig ha a múltról beszél (Esti képek, öregasszony), vagy ha az aszály szorítja ökölbe kezét, vagy a Mi az oka ennek? Mi az oka annak, hogy a szabad ország életének bátor­hangú dalosa új kötetében távolodik ettől az élettől, néha szinte csillag-tá­volból érnek el hozzánk szavai? A vá­laszt maguk a versek adják meg — az egyetlen hiteles feleletet a fenti kér­désre. Egyik jelentős új versében — „Jártam én koromban, hóban” — ír­ja a költő. Köröttem­ kusza az élet, kusza a sorsom. Vértezz hit­el, hűséggel állik, akkor én a halálos ágyig beléd fog­ódzom. A vers strófáin felhők úsznak át, a he­lyét nem találó, zaklatott lélek felhői. S ezek a sorok nem állnak egyedül Nagy László kötetében. Az elbizonytalano­dás, a megtorpanás, néhol az elked­­vetlenedés keserű hangulatai fel-felütik fejüket verseiben. Az a valóság, amely néhány esztendővel ezelőtt készségesen futott a versbe a költő tolla nyomán, most inkább kérdőjeleken keresztül mu­tatja magát. Ami ebben a kötetben szem­befordulás az irodalmi szürkeséggel, valóságot torzító sematizmussal, ami szembefordulást jelent a gépiesen hur­rázó magatartással, önállótlan, lélek­­nélküli életszemlélettel — mindezt örömmel üdvözöljük, mint Nagy Lász­ló kötetének egyik vezető motívumát. De nem örülünk annak, hogy a költő az üres derűvel egy viharos-borús, ködös életképet állít szembe, hogy szinte be­lemenekül a természetbe az emberes valóság elől, s villámba, jégesőbe, fel­­hőgomolygásba önti hangulatát, vagy éppen a képhalmozás, a nyelvi csillo­gás öncélú örömét keresi. Ez a kötet azt mutatja, hogy dúlnak belső viták a költőben, közte és a valóság között. Elsősorban ez a disz­harmónia távolítja őt el életünk eleven kérdéseitől, a gondokban-örömökben felnövő ország lelkének izzásától. Nem azt kívánjuk, hogy Nagy László hall­gasson erről, hogy vita helyett harmó­niáról írjon. Abból csak rossz költé­szet kerekedne. De joggal várjuk azt a költőtől, hogy nem rejti tovább is elvont távlatok lepleibe eszméit, nem szublimálja természeti jelenségekké legemberibb és legnagyobb érzéseit, hanem versei homlokára üti azokat. S ha kell, hát megbirkózik a kételyek­kel és gondokkal, s nem a vívó­dásért, hanem az élet a mi eletünk igazságáért. Különben merre tovább? A stiláris és formai megjelenés nagysága mögül hiányzik a tartalmi-gondolati nagyság. Nagyszerű képekben gazdag például a monumentális Gyöngyszoknya című vers. De a természeti képek ereje mel­lett eltörpül az ember képe, s valami mélységes igazságtalanság, pesszimiz­mus van abban, ahogy a költő a tehe­tetlen embert belerajzolja ebbe a tájba, ebbe a versbe, amelynek értelme túlnő az egyszeri jégverésen. S a költemény egyensúlyát má­r nem billentheti helyre a zárókép fejet emelő szépsége. Ez a kifejezőerő, ez a gazdag képalkotó fan­tázia, ez a sokhúrú líra többre, na­gyobbra méltó és képes, mint amen­­­nyire ennek a magas színvonalú kötet­nek legjobb verseiben eljut a költő. S Nagy László pályakezdése is maga­sabbra mutat. „A nap jegyese” jelentős állomás a költő pályáján, hiszen — ami a nyelvi erőt, formát illeti — szinte „meg­találta önmagát”. De az dönti el ennek a formai teljesedésnek az érté­két, hogy mire, hová­ vezet a versek útja. Hogy forró gondolatok, mutató testes igazságok, szabad életre em­berek szabaduló lelkét formáló eszmék tüzesítik át és emelik magukkal a ké­pek és hasonlatok gazdag szövevényét, vagy kihűlnek és elridegednek a for­mai szépségek, a nyelv, a képalkotás öncélú csillogásában és bravúrjaiban. A kötet címe: „A nap jegyese”. Aki a nappal váltott jegyet, az egyszer már a tüzet választotta. Pándi Pál A szovjet írószövetség határozata a Novij Mir-ről A szovjet írószövetség elnöksége megvitatta azokat a hibákat, ame­lyeket a Novij Mir című folyóirat elkövetett. Alexej Szurkov beveze­tőjében elemezte a Novij Mir kritikai rovatának munkáját, s megbírálta Pomerancev, Abramov, Lifsic és Scseglov kritikusok írásait, amelyek „összeegyeztethetetlenek az írószövetség szabályzatának ama tételével, hogy a szovjet irodalom ábrázolási módja a szocialista realizmus". Különösen élesen bírálta Szurkov Pomerancev „őszinteség az irodalom­ban“ című cikkét, amely „mellőzi a művészi alkotások társadalmi­történelmi értékelését és kétségbe vonja az eszmék hirdetését“, azaz az irodalom ideológiai szervező és nevelő jelentőségét, és azzal szembeállítja az „írói vallomás“ szubjektivista fogalmát. A vitában felszólalt A. Tvardovszkij, a Novij Mir főszerkesztője, aki elismerte, hogy elsősorban ő felelős a folyóirat helytelen irányvonaláért. Több felszólalás után az elnökség határozatot fogadott el a Novij Mir hibáiról és intézkedéseket hozott a lap munkájának megjavítására. A. Tvardovszkij helyett K. M. Szimonovot bízta meg a főszerkesztői tiszt­séggel. Ezenkívül elhatározta: felszólítja a sajtót, hogy tegyen meg mindent a szovjet írók II. kongresszusa előtti elvi vita kibontakozta­tására. Végül felszólította az írószövetség lapjait, hogy tevékenységük a folyóiratok köré tömörülő íróaktíva szakmai segítségén és támogatásán alapuljon. Tadeusz Fang­rat Pécs városa délben Történelembe vésett Mecset-félgömb a téren. Mint basa trónol Pécsett: A szeplőtlen fehéren. A város zöld lejtőkön Es szűk utcákban szétfolyt. Míg fent izzik felhőtlen Barackduzzasztó égbolt. S hogy még inkább eltöltsön E táj különös ízzel — Nézem, hogy egy leány jön Fején korsóval-vízzel, Vagy hogy egy paraszt ballag Mérföld­ hosszú pipával, S elébe üzlet-szalag Árubőséget tálal. Bronzhangon üti feléd Fent az óra a delet. Az élet forró delét Ontja a magyar Kelet. Lengyelből fordította: Radó György --------........................ Papp László Furulyaszó Nyár volt és én kószáltam az erdőn Csaltak a nemjárt kék hegyek Hívtak a csúcsok, messzeségek Dúdoltam egy kis éneket. Ki játszik ily csodaszép.­ Művész lehet a javából Aki ilyen hangokat csal Abból a kis lyukas fából. Dúdoltam és egyszer abbahagytam. Megszólalt egy kis furulya Ma is visszacseng még fülembe Egyszerű, tiszta dallama. Régi nóta hangzott fel a sípon ősi dallam, évszázados Először vidám, tréfálkozó Majd követte búbánatos. Azután meg napjainkról Szólott a dal: bizakodó Munkát dicsérő, jókedvű Szép jövőről álmodozó. És ezután mit hallottam! Erkeltől a Bánk bán dalát. Egyre jobban érdekelt már: Ki fújhatja a furulyát? Elbúcsúztunk, s azt mondottam: Tanulj fiú és légy merész. Légy az élet hegedűse Világhírű magyar zenész! Elindultam a hang után És a völgyben ráakadtam: Kecskegidát legeltetett Es nótázott szakadatlan. Lehevertem én is mellé Nótáztunk, majd beszélgettünk. Alig akart elengedni, Nagyon jó barátok lettünk. Tíz éves még, bányászfiú, Jó hallású, éleseszű, Dalok zsongnak a szívében S minden álma: egy heget Néztem hosszan ifjú arcát Es csillogó, barna szemét Lehet, hogy még megcsodálj­­. E kisfiú művészetét. cwsc»cF^›^<sŕ tca?»<^OÉF3^^ca›3^csch ® csak^csak3 csa<sc ® aKSQ ÉsaKSQ^ Visegrádi-utca éhány nappal ezelőtt az a történelmi jelentőségű utca, amelynek egyik házában 1918-ban megalakult a Kommunista Párt, visszakapta nevét és most ismét Visegrádi-utcának nevezik. A Visegrádi­ utca épp úgy helyet kap a magyar történelemben, mint a ceglédi piac, ahol Dózsa beszélt, mint Tarpa, ahol Esze Tamás bontotta ki a libertást« zászlót és mint a Pilvax-kávéház ... Nehéz volt megérteni, mikor a koalíciós idők­ben megváltoztatták ezt a nevet és őszintén örül a magyar proletariá­tus nagy forradalmi múltjának minden ismerője, hogy a Visegrádi-utca végre ismét Visegrádi-utca ... De ez az öröm nem zavartalan. 1945-ben, mikor levették a Visegrádi­utca felirású táblákat, az utcát a „Tüzek“ és a „Knyáz Potyemkin“ költő­jéről, Kiss Józsefről nevezték el. És most, hogy a Visegrádi-utca vissza­kapta történelmi nevét, azok a hatóságok, amelyek elkeresztelik az utcá­kat, megfeledkeztek Kiss Józsefről... Kiss József mellőzése, egy jelentős haladó költő mellőzése megsérti azt a szellemet, amelyet a Visegrádi-utca szimbolizál. A Kommunista Párt a szabadságért és a függetlenségért, a szocializmusért, a kultúráért harcolt — a magyar nép minden jogáért és minden értékéért. Semmi esetre sem felel meg a kommunista szellemnek az, hogy egy jelentős haladó író neve lekerül az utcatáblákról. Bizonyos, hogy itt csak feledékenység történt. Bizonyos, hogy az utca­neveket adó hatóságok új utcát tisztelnek meg azzal, hogy Kiss Józsefről nevezik el. De az is bizonyos, hogy a két átkeresztelésnek egyidőben kellett volna megtörténnie, amikor a Visegrádi­ utcáról lekerült Kiss József neve ugyanazon a napon és ugyanabban az órában egy másik utcában kellet volna kiszegezni a költő nevét hirdető táblákat. Apróság? Csak látszólag A valóságban nagyon fontos az, hogy a Visegrádi-utcának visszaadvs nevét, ne feledkezzünk meg a Visegrádi-utca hirdette eszmékről, arról hogy a kommunisták igen magasra értékelik a kultúrát és kultúránk haladt hagyományait (I- B.)

Next