Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-21 / 8. szám - Dési-Huber István: Gondolkodó (3. oldal) • kép - Erdei Sándor: rajza (3. oldal) • kép - Mesterházi Lajos: Moszkvai városkép (3. oldal) - Fazekas Anna: Tévedés, úr elvtárs kartárs (3. oldal) - J. M.: Nagy Lajos utca (3. oldal)

MESTERHÁZI LAJOS: Mirius wíwkép B­arátaim, még szovjet ba­rátaim is figyelmeztet­tek: ne várjak különösebb művészi élményt Moszkvától, nem szép város. Egyenetlen. Modern felhőkarcolók árnyé­kában apró faházak, vadonat­új épületek sora mellett utcák, amelyeket évtizedek óta nem tataroztak. (Most már nem is tataroznak, hiszen meg vannak számlálva óráik). Én tehát a rendetlenség és zűrzavar él­ményeire­ számítottam, az ósdi és vadonatúj valamilyen zsib­vásárára. S most arra gondo­lok, barátaim talán szándéko­san hangoltak pesszimistára, hogy annál kellemesebb le­gyen a csalódás. Zűrzavar és zsibvásár helyett a legelső él­mény, amely megkap, a város hallatlan tágassága, rendje, tisztasága és — a szédületes forgalom ellenére — nyugal­ma. Budapest nyugtalan, zsú­folt, keleties hatású város Moszkvához képest. Igaz, érez­ni a növekedés egyenetlensé­gét. Sok a régi utca, régi ház, földszintes, egyemeletes fahá­zak is akadnak, a múlt század elejéről, szép számmal. De a városképen nem ez uralkodik, hanem már az új. Erdők­ övezte, hatalmas sík­ságon épült a város, a Moszk­va folyó kanyarai közt. Egyet­len természetes kiemelkedése a Lenin-hegy, inkább csak dombocska, vagy 60—60 mé­terre nő a folyó szintje fölé. Peremén gyönyörű gránit bal­­lusztrál, onnan, akár egy er­kélyről, végiglátni a városon. Még tökéletesebb a kilátás, egy ugrásnyira a Lomonoszov egyetem tornyából. Tisztább a levegő, kevésbé füstös, mint nálunk. Jobban szét is telepítették az üzeme­ket, és figyelembe vették az állandó széljárást. Napos, tisz­ta időben belátni az egész vá­rosrengeteget. Mint hatalmas katedrális tornyai, emelkednek ki belőle a képekről jól ismert magas­­épületek. A Kreml elvész kö­zöttük. Tucatnyi ilyet emel­tek, aztán lemondtak a továb­biakról. Drága építkezés és az esztétikai értéke is igen vitat­ható. A Lomonoszov egyetem a maga harminchárom emeleté­vel, sok ezer termével, szobá­jával (csak a bentlakó hatezer diáknak jut hatezer szobács­­ka, ezen felül az aspiránsok és a tanszemélyzet lakásai, az irodahelyiségek, előadótermek, szemináriumi szobák, óriási szertárak stb.) páratlan épület, és úgy látom, teljesen rendel­tetésszerű, praktikus. A kül­ügyminisztérium és a Lenin­grad szálló esetében is ez le­het a helyzet De már, úgy gondolom, lakóháznak az ilyen toronyépület nem valami jó le­het. A meglevő magasépületek azért nem rínak ki a város­képből, nem bántóak. Egy kí­sérlet emlékét őrzik, és egy kicsit Moszkva nevezetessé­gei maradnak majd, nemze­dékeken át. Az Eiffel torony­nak is igen vitatható az esz­tétikai értéke, akárcsak a hasznossága is. Mégis hozzá­járul Párizs karakteréhez, és ha az ember ottjár, felmászik rá. A­z utolsó években tapasztal­ták az építészeik, hogy a vertikális befoglaló for­mák mindenképpen a labili­tás, a nyugtalanság érzését keltik (New York, Chicago). Alacsonyabb, tévesebb „fek­vő“­­ tömböket építenek, tíz­tizenöt emeleteseket. A hely­­kihasználás és a városkép egy­aránt nyer vele. Az utolsó két év alatt egész kerület épült fel csak a város délkeleti ol­dalán is. És ott áll a szomszéd­ságában már a toronydaru-er­­dő, építkeznek a Lenin-he­­gyen, az egész déli peremen, a mezőgazdasági kiállítás körül, mindenfelé. Nem — mint Hruscsov mondta­­— cukrá­szati remekeket készítenek, nem próbálják a nemzeti ka­raktert mindenáron a Kreml tornyainak sziluettjével meg­ragadni. A párkányképzésben, az ízléssel és módjával alkal­mazott díszítő elemekben és a sajátos falburkolásban kere­sik a modern anyag és az ősi forma szintézisét. Ami az utóbbit illeti, különösen két megoldás sikerült. Az egyik a finoman és egyformán fara­gott terméskő utánzata A középkor óta használták ezt a burkolást errefelé. (A Kreml egyik legrégibb épületén lát­ható.) Hatása — a mienknél északibb, ferdébb irányú nap­sütésben — igen vidám. A má­sik falburkolás: sim­a homok­kő téglák, a világos okkertől a velencei vörösig, különböző színekben. Derengő, szűrt fény­ben is a napsütés és a meleg érzését keltik az emberben. Ablakpárkányok, erkélyek és különösen a hangsúlyozott, szép kapubejáratok bontják meg az egyhangúságot és ad­nak karaktert az egyes épüle­teknek. A négy-öt évnél ré­gebbi házakon mindenütt érez­ni még a formakeresést és a polémiát. A legújabb városré­szeket járva, az az érzésem, hogy megállapodtak. Találtak valamit, amin az egyes részle­tek még vitathatók ugyan, de ami lényegében már kifejezi a helyet és a kort, s merészen, tüntetés nélkül, de igen gya­­korlati módon él a modern építészeti anyagok adta lehe­tőségekkel. Meg kell, hogy mondjam: annak a „devalvált“ epigonizmusnak, amely ná­lunk éveken át szocialista rea­lista lakóházépítés címén folyt, nem sok köze van az ő épít­kezéseikhez. (A harmincas években, amikor az olcsóság volt a legfontosabb, építettek néhány ilyenfajta utcát ők is, s azok ma ócskább, kopottabb hatást keltenek a faházaknál is!) Csaknem egy nemzedék kí­sérletezése, útkeresése előzte meg a mostani nagy építkezé­seket Moszkvában. A munká­ban a legnevesebbek vettek részt, s néhányan a legneve­sebbek közül is­­ megbuktak. (Le Corbusier a Szadováján, a leningrádi állomás közelében épített üvegekből és betonból, helytől és időjárástól elvonat­koztatott, forma­eszményeket hajszoló — lakhatatlanul hi­deg házakat!) A tágasság, levegősség volt az alapvető élmény a város­ban. A budapesti, bécsi, prá­gai, de még a párizsi, berlini ember is, azt hiszem, elsősor­ban ezen lepődik meg. Mintha már a századokkal előbb élt ősök számításba vették volna a leendő forgalmat: a Gorkij utca — a regényekből Tversz­­kaja néven emlékszünk rá — a kétszerese, de talán három­szorosa is a­ mi Népköztársaság útunknak. A tizenhat kilomé­teres Szadováján lebontották a kerteket, a középsétányokat, s most mindkét irányban né­gyes-ötös sorban roboghatnak az autók. Olyan utcák, mint minálunk a Baross utca, vagy a Majakovszkij utca, ott már egyirányú mellékutcának szá­mítanak. Nyolcszáz éves metropolis! Más mint Leningrád, nem egy nagy kor, hanem a nemzedé­kek sorának emlékét őrzi. A Vaszilij Blazsenij templom olyan, mintha játékos kedvű pásztorok faragták, díszítet­ték volna egy életen át; a Kreml régi palotája, az egyet­len vaskos középoszlopra haj­ló lovagterem, a zsúfolt díszí­tésű, boltíves kis szobák, mint­ha a népmesékből maradtak volna itt A járókelőik meg­mutatják Csajkovszkij házát, aki ezeken az ablaktáblákon dobolta ki ujjával dús dalla­mainak ritmusát, de megmu­tatják a képzeletbeli regény­alaknak, Rosztov grófnak pa­lotáját is (most az írószövet­ség székháza a Vorovszkij ut­cában), ahol Natasa szerelmes volt. Megmutatják a helyet, ahol — a történelmi — Murát először állt meg lován, hogy a járókelőktől a Kremlhez az utat megkérdezze, s a helyet, ahol — a képzeletbeli — Pier­re Bezuhovot elfogták. Az An­gol­ Klub — hányszor jártunk ott hőseinkkel — ma forradal­mi múzeum. A Szpaszkij to­ronyórája ma az Internacio­­nálé taktusait üti, alatta, a falban, az üde gyepágyások alatt — fekete márványszob­rok, kis aranybetűs táblák jel­zik. — a nemzetközi munkás­forradalom legnagyobbjai nyugszanak. A nyolcszázéves város a jellegét most kapja meg, az évszázadokat egy­ségbe most foglalja ez a leg­nagyobb kor. A peremeken és a legfőbb útvonalakon épült és épülő új város lassan magába olvasztja, magához idomítja az egészet. L­assan? Nem is olyan las­san. Egy város életében pillanatok alatt. 1917-ben nyolcszázezer lakosa volt, 1947-ben négymillió, most nyolcmillió. Erős a zsúfoltság, sokan társbérletben élnek, la­kást szerezni igen nehéz. Hét­nyolc év alatt, a következő öt­éves terv végére, ezt a prob­lémát legyűrik. (Azt is számí­tásba véve, hogy a város éven­te háromszázezer fővel gya­rapodik, vagyis addigra csak­nem tizenegymillió lesz a la­kója!) Hihetetlen, de aki látta azo­kat a toronydaru-erdőket, el­hiszi. Legelőször és legtöbbször öregekkel és fiatalokkal ta­lálkoztunk a városban. A re­pülőtéren, a vasútállomások kapujában, a szállodában fe­hér hajú, fehér bajszú, dús fehér szemöldökű Mikulás­apók köszöntik az idegent. (Ba­juszukhoz, régi orosz szokás szerint, a szakállukból is hoz­zánövesztenek egy darabot, hogy nagyobbnak lássék.) Olyan egyformák, mint a gye­rekek és az öreg emberek ál­talában; időbe telik, amíg az ember megkülönbözteti egyi­ket a másiktól. Portási, ruha­táros­ teremők­ könnyű mun­kával toldják meg a nyugdí­jukat. Kedvesek, udvariasak, életvidámak ezek az öreg em­berek. De nagy idők tanúi, is­tenem! Az orosz—japán hábo­rúban lehettek újoncok. Átél­tek három forradalmat, két vi­lágháborút. A fiatalokkal a Szovjetszka­­ja szálloda éttermében talál­koztam minden este. Tizenhá­rom ilyen nagy nemzetközi szállodája van Moszkvának. (Van vagy ugyanannyi vado­natúj megszálló, kinn, a me­zőgazdasági kiállításon, meg egész sor kisebb, ezeket azon­ban főként a belföldi idegen­­forgalom veszi igénybe.) A mi szállodánk éttermében dél­utántól éjjel egyig dzsessz ját­szott, dizőz énekelt, s a tága­san szétrakott asztalok között folyt a tánc. Láttam jampecot, jampeclányt is a fiatalok kö­zött, a legtöbbre azonban szó­rakozás közben is a moszk­vaiak alaptulajdonsága jel­lemző: feltűnést kerülő, zárkó­zott udvariasság. Ahogy néz­tem, diákok, fiatal értelmisé­giek, munkások egyaránt akadtak közöttük. A nők ugyanolyan kardigánokban járnak, mint a pestiek és divat a tűsarkú cipő. A hajviselet vegyes, általában bodrosabb, mint nálunk, de akadt lófa­rok-frizura, viharfrizura, félol­dalas. Hiszen ugyanazokat a filmeket néz­ik ők is! A szállodában rajtunk kí­vül­ vagy tucatnyi külföldi de­­legáció tartózkodott. Ugyan­ez lehet a helyzet a többi nemzetközi szállóban is. Igen nagy a város idegenforgalma, azt mondják, napi egymillió, s ebből jónéhány tízezer a külföldi. Á Italában, lépten, nyomon­­ érzi az ember, mennyire átjárja ezt a várost a világ vérkeringése. Amikor a Lo­monoszov egyetemen jártunk, a prorektor felsorolta, hány országból jönnek ide diákok tanulni. (Finom, ősz „öregúr“ a Prorektor, a tudósok csodála­tos módon hasonlítanak egy­másra az egész világon. Vagy ilyen egyívásúak a más szak­mabeliek is?) Arról beszélt, hogy most készülnek egyez­ményt kötni az oxfordi egye­temmel; kimenne innen vagy hatvan diák és tanár, ugyan­annyi jönne onnan ide, egy­­egy évre. A továbbiakban más híres egyetemekkel ugyanilyen cserekapcsolatokat létesítenek. A forradalom első szakaszá­ban a fiatal szocialista or­szág egy időre önvédelembe szorult El kellett zárkóznia, védenie kellett magát az állan­dó támadásoktól, támadási kí­sérletektől. Nem jószántából gubózott be, s ahol tehette már akkor is igyekezett a régi orosz „kapunyitó“ hagyományt folytatni. Rappallótól a nép­szövetségi kísérleten át az ösz­­szes nagyhatalmakkal kötött gazdasági és politikai egyez­ményekig. Manapság azonban alapvető változásnak vagyunk tanúi a két világ maga­tar­tá­­sában: az elzárkózás egyre in­kább a tőkés országok jellem­zője lesz, a nemzetközi kap­csolatok terén a kezdeménye­zések egyre inkább a szocia­lista világból indulnak ki. Az utazás, világjárás az ot­tani diáknak is legfőbb vágya, hiánya a legtöbb elégedetlenség forrása. Talán sikerül hida­kat verni az osztott világ part­jai közt. Rajtunk nem múlik, legalábbis, egyre kevésbbé múlik. 1. DÉSI-HUBER ISTVÁN: GONDOLKODÓ. — 1938. FAZEKAS ANNA: TÉVEDÉS T­évedés úr szokatlan hangzású nevét nem őseitől örökölte, nem a kereszt­­ségben nyerte, nem is maga válasz­totta, sőt neve nem is aféle falun dívó ragad­ványnév, mint ha teszem azt Uszító Kis Pé­ternek, vagy Zavarttsban halászó Nagy János­nak hívnák. Tévedés úr — aki egyébként hol úr volt, hol elvtárs, hol pedig kortárs, ám egyidejűleg sohasem ez is, az is, — nem egyet­len személy, nem is kettő, vagy éppen tíz-ti­zenöt. Tévedés úr egy egész légió, akit nem egészen újkeletű szóval, de az egyszerűség jo­gán típusnak is nevezhetünk. Tévedés úr te­hát, több-kevesebb egyedi tulajdonság mellett egy számos képviselővel rendelkező összesség megtestesítője, akiről — vagy akikről — már elöljáróban sem árt leszögezni, hogy múltúnk szégyene, jelenünk jellegzetessége, jövőnk ve­szélyeztetője. Tévedés úr — kinek-kinek gusztusa sze­rint — szőke va­gy kapaszodó, hórihorgas, vagy zömök, az Erkel utcában lakik vagy a Pasaréti úton, de ha úgy tetszik Sopronban vagy Kiskunlacházán, alig töltötte be a har­mincat, de már nincs sok híja az ötvenedik évének. Tévedés úrnak tehát nincs különö­sebb ismertető jele azonkívül, hogy a törté­nelmi sorsfordulóktól vagy a politikai élet hul­lámzásaitól mintegy megihletve, saját maga és több jószívű embertársa elnéző megítélése szerint időnként bizonyos tévedésekbe esett, mely tévedéseket ugyancsak, s ugyane tör­ténelmi sorsfordulókkal és politikai­ hullám­verésekkel szoros összefüggésben idővel gon­dosan felülvizsgál, lelkesen helyesbít és töre­delmesen megbán. Tévedés úr tehát nem He­redia költészetének megítélésében téved, nem a vendéglői vacsoraszámla tételeinek figyel­mes ellenőrzése közben téved, nem a kalap­lengető üdvözlések időpontjának megválasz­­tásában és mikéntjében téved, nem. Tévedés úr kizárólagosan politikai nézeteiben és azok megnyilatkozásaiban téved, egynémely politi­kai vezetőkről alkotott véleményében téved, rokonszenvének vagy éppen ellenszenvének érzelmi hőfokában téved. Nehéz lenne ehelyütt Tévedés úr életpályá­jának minden egyes tévedését grafikonon ábrázolni vagy mint holmi klinikai kórképét kiegészítő, s a patológiás elváltozásokat ki­mutató elektrokarakterogrammot a kíváncsi olvasó szeme elé tárni. Mi nem miliméterpa­­pírra rajzoljuk Tévedés úr karakterisztikon­­ját, s megelégszünk a főbb tévedések feltárá­sának szerényebb lehetőségeivel is, hiszen tud­juk, hogy Tévedés úr már 1945 tavaszán min­den arra illetékes fórum előtt — az elképesz­tő jelenségeket kísérő frappáns sikerrel — tévedésnek minősítette a nácizmus felsőbbren­dűségéről vallott balga nézeteit és egyben ki­nyilvánította a polgári demokrácia mindenek­­fölöttiségébe helyezett megingathatatlan bizal­mát.. Amidőn egy-két esztendő múltán ma­gát már a szocializmus odaadó hívének val­lotta magától értetődőleg és szükségképpen látta be előző és immáron többrendbeli téve­déseit. Tévedéseinek belátásában azután szor­galma nem ismert határt. Az 50-es években mind sűrűbben publikálta — ezt akkoriban így szerette nevezgetni: önkritikát gyakoro­lok — a korábbi nézeteiben mutatkozó téve­déseket s a gyakorlott vívó biztonságával mérte a súlyosnál súlyosabb csapásokat mind­azokra a kétkedőkre, akik őt tévedéseinek mélységes belátása és alapos elemzése után sem hitték Grál-lovagnak, s akiket — egy akkor túlságosan is közkeletű szóval szívesen nevezett kispolgároknak vagy jobb­oldali elhajlóknak. Az 1954-es év Tévedes úr számára tévedéseinek újfent való belátását, s egyben újabb tévedés-lehetősedésnek be­for­rását jelentette. Ez a sok mérgező anyagot és kórokozót tartalmazó forrás azután 1956. októberében oly bőséggel bugyogott, hogy Té­vedés úr csak nehezen győzte meg a vele egy forradalmi bizottságban ügyködő társait ré­­regebbi tévedéseinek gyászlobogóval körí­tett belátásáról. November negyedike után pedig... — itt már annyi fő- és áltévedést látott be Tévedés úr, hogy csokorbagyűjté­­sükről még a legszenvedélyesebb történész is visszariadna. Elégedjünk meg annyival, hogy Tévedés úr jelen írásunk papírravetése köz­ben terhelő adatokat gyűjt egyes október előtt ingadozó pártonkívüliek ellen és úgy véli, hogy erre neki, — mint a közelmúltban val­lott nézeteit szánó-bánó és azok lelkiismeret­­vizsgálattal egybekötött revízióját hangoztató, valamint régi, harcos múltjával fedezett egyénnek — minden erkölcsi alapja megvan. T­évedés úr tévedéseit és azok kijavítását könnyedén, minden látható fizikai és szellemi megerőltetés nélkül hajtja végre, oly magától értetődő egyszerűséggel, ahogyan a kismadár dalol az ágon, ám avval a csillapíthatatlan hévvel, amely kétségkívül a szorgos gyakorlat eredménye. Tévedései­nek emlegetésekor tekintete felhőtlen, akár a júliusi égbolt, s homlokát csak olyankor redőzi a lelkitusára oly jellemző bú, ha téve­désének jóhiszeműségét egynémely kötekedő fráterek kétségbevonnák. Ilyenkor szótári készletének dicséretes gazdagságával —­ amely nem szűkölködik andalító kellemű pa­raszti tájszavakban és a pesti argot humoros kitételeiben — tévedéseinek enyheségét szám­talan rokonértelmű jelzővel illeti, és közmon­dásokkal, szállóigékkel frissíti átlagon felüli stílusát. Fegyvertárából klasszikus citátumok fényes pengéi villannak elő, és végszükség esetén a közhelyektől sem riad vissza... — A ló is megbotlik, pedig négy lába van! — har­sogja magabiztosan. — Az vesse rám az első követ... — adagol hozzá egy kis burkolt fe­nyegetést. — Többet ér egy megtért bűnös... — idézi megindultan, s ellenállhatatlan re­torikai készséggel. Mint mondottuk volt — s ezt nem árt meg­ismételni — Tévedés úr nem csacska gyer­mek, nem élettapasztalatokban szűkölködő, hebehurgya ifjonc, nem aggkori gyengeelmé­jűségben szenvedő szánandó váz, nem. Tévedés úr felnőtt férfiú, akiről azt szoktuk mondani, hogy már régen benőtt a fejeságya. Tévedés úrnak igenis van esze, még­pedig elsősorban magához való esze, oly dicséretes értelemben, ahogyan ő a szentek kezével kapcsolatos pél­dázatot idézgeti. A felsoroltakon felül persze Tévedés úrnak jól fizetett állami állása is van, rendszeres­nek mondható prémiummal, valamint szerény lakása. E meghitt családi fészekben éldegél nyájas mosolyú nője, továbbá csacsogó gyer­mekei között, akik — miként kollégáinak je­lentős része — erkölcsi példaképükként tisz­telik e tévedéseinek és azok belátásának élő családfőt. Olvasó, „folytatnám, de unnád”, mi minde­ne van még Tévedés úrnak, de úgy érzem ennyi pozitívum után néhány negatívum fel­sorolása is szükségeltetik. Mije nincs tehát Tévedés úrnak? Kedvelt népi nyelvezetével szólva, először nincs bőr a pofáján, még ked­veltebb szlengjével élve, másodszor: nincs benne annyi hóhemség, hogy a nála dörzsöl­tebbek fel ne plankolják, s végül komolyan és felháborodva harmadszor: nem ember, az ilyen. Nem bizony. Anyanyelvünk gazdag tár­házából ki-ki tetszése szerint kiválaszthatja helyette a neki legjobban megfelelőt. Úgy gondolom, a rendelkezésre állók közül talán az aljas köpönyegforgató a legpontosabb. Nem remélem, hogy Tévedés úr magára ismerne ebben a kis írásban, s a jövőben, ha nem is jellemesebb, de legalább szófukarabb lenne. Pedig meg kellene tanulnia, kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta. De ő másutt tartja a nyelvét. UR ELVTÁRS KARTÁR­S Jiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiininiii Amiben nem lehet közöttünk nézeteltérés... A Béke-Világtanács most végetért colombói értekezleté­nek záróülésén a többi közt két nagyfontosságú felhívást hagytak jóvá: az egyik az ér­dekelt kormányokat szólítja fel a nukleáris kísérletek ha­ladéktalan betiltására, a má­sik az akcióegység sürgős megteremtésére inti a­ „fér­fiak és nők megszámlálhatat­lan millióit, akik egyre nö­vekedő aggodalommal tekin­tenek az emberiség jövője fe­lé“. Soha ilyen jogos aggodal­mat! A világ atom­tudósainak színe-java emelte fel szavát a mind reálisabbá váló vesze­delem ellen, sajnos, mindmáig vajmi kevés eredménnyel. Ja­pánból újabb és újabb hírek szólnak a közvetlenül veszé­lyeztetettek, a „tapasztaltak” tiltakozásairól, ám látható fo­ganatja még nemigen mutat­kozik ezeknek sem. Vajon azt jelentené ez, hogy minden ily­­ irányú erőfeszítés hiába­való? Az emberiség feltartóz­tathatatlanul rohan — esze­veszett öngyilkosjelölt mód­jára — teljes megsemmisülé­se felé?... Józan ésszel és felelősség­­tudattal csak a leghatározot­tabb elutasítással válaszolha­tunk a kétkedők, a borúlátók, vagy a tudatos pánikkeltők hangjára, amelynek semmi­képp sem szabad lefegyver­­zően és bénítóan hatni, a bé­ke rendületlen híveinek so­raiban. Láttunk mi már mos­toha körülmények közt véges­végig vívott küzdelmeket, amelyeknek nem maradt el az eredménye; láttunk mi már az elmúlt tizenkét esztendő folyamán is nem egy elhárí­tott s az országunkat fenye­gető s végül mégis elhárított veszélyt, s jónéhányszor az orvtámadók kezéből csak a végső pillanatokban kiütött gyilkos szerszámot. Nem mondhatunk le arról a törekvésünkről, hogy az édesanyákat rádöbbentsük a gyermekeik életére törő ártal­mak sokféleségére és valósá­gosságukra, nem mondhatunk le a szellemi munka legkü­lönbözőbb mestereinek, kép­viselőinek, művelőinek segít­ségéről, hogy mennél hatha­tósabban támogathassuk azt a hatalmas társadalmi meg­mozdulást, amelyben mind sokrétűbben és árnyaltabban fejeződik ki a béke erőinek és valamennyi népnek közös akarata. Hárítsuk el e népmozgalom kibontakoztatása elől mind­azokat a gátló körülménye­ket, amelyek előítéletekből, nézeteltérésekből, vagy éppen korlátoltságból keletkezhet­nek; fújjuk szét közös erővel a mérges gázfelhőknél kárté­konyabb és fojtogatóbb go­­molyagait a béketábort s a Szovjetuniót beárnyékoló rá­galmaknak és hazugságoknak; számoljunk le a megbántott­­ságból, vélt vagy valódi sérel­mekből fakadó passzivitással. Igenis, támaszkodjék a Ma­gyar Béketanács az eddiginél kezdeményezőbben, merészeb­ben, sokoldalúbban a becsüle­tes emberek százezreire és nemes célt várva appelláljon az eddiginél szélesebbkörűen a magyar írói- és művészvi­lágra. Ha van szándék és akarat, amellyel kapcsolatban elkép­zelhetetlen az elhúzódás, a kitérés, vagy az ajkbiggyesz­-ü tés, úgy ez csakugyan az atomkísérletek megzabolázá­­sára irányuló törekvés. Ha van felhívás, amely nem ta­lálhat süket fülekre s­em a kormányoknál, sem a népek­nél — egyetlen tisztességes embernél sem! — úgy a Bé­­ke-Világtanács felhívásai ilye­nek. Ezt látszik bizonyítani különben az a legfrissebb hír is, amely arról szól, hogy Selwyn, Lloyd angol külügy­miniszter váratlanul megje­lent » leszerelés­i albizrott«ági ülésén, s üdvözölte a Szov­­j­­etuniónak az atomrobbantá­si kísérletek ideiglenes eltil­­­­tására vonatkozó javaslatát. Mi, természetesen nemcsak­­ erre figyeltünk föl, megvall­­juk:a reánk még ennél a je­lentős politikai ténynél is­­ biztatóbban hatnak azok a népi és egyéni állásfoglalások, amelyekről napról napra kö­zöl híreket a napi sajtó. De biz­tató — mivel a további fejlő­dés biztosítékát látjuk benne — az akcióegységet célzó fel­hívásnak az alábbi szakasza is: „A Béke-Világtanács kész ha­ladéktalanul érintkezésbe lép­ni mindazokkal az egyesüle­tekkel, mozgalmakkal, szerve­zetekkel, szövetségekkel, cso­portokkal és egyes személyek­kel, akik, illetve amelyek ugyancsak arra törekszenek, hogy véget vessenek a nukleá­ris kísérletekkel járó veszé­lyeknek. A munka módszerei­ben, útjaiban, vagy formáiban jelentkező semmiféle eltérés, a nemzetközi események szem­léletében vagy értékelésében támadó semmiféle nézeteltérés ne akadályozza a közös prob­léma megoldását.’“ • Reménnyel eltelve várjuk a felhívások mind hazánkbeli, mind nemzetközi termékenyt­+A sáv mAzdAcí+á A­ RAVASZ ÍRÓ­ ­*»azt mondta szerkesztő elvtárs, hogy hozzak be egy bátor dolgot... 1­­­1 NAGY LAJOS UTCA 1 UT.I Ilyen táblát sehol sem látni fővárosunkban. Van ugyan egy Nagy Lajos király útja a XIV. kerületben, de most nem a ki­rályról van szó, hanem egy lázadó alattvalóról és Nagy Lajos íróról, ő fedezte fel az igazi Budapestet. Nem az ide­genforgalmi prospektusokban felmagasztalt Duna-gyöngyét, amely a Dunakorzónál kezdő­dött és a királyi várnál vég­ződött, hanem a keservesen megnyomorgatott, emberi mél­tóságukban megbántott kis­emberek Budapestjét. A pesti rész nagy kerületeinek fehér foltját, a város túlnyomó ré­szének életformáját ő térké­pezte fel irodalmi eszközökkel, tudományos, szociológiai pon­tossággal. A kisemberek szövetségese volt, akiknek utódai a prole­tariátussal együtt építik a szo­cialista Magyarországot. Nagy Lajos híven mutatta be írása­iban azt a kegyetlen szóron­­gattatást, amely osztályrésze volt mindazoknak, akik a ka­pitalista rablótanyán saját munkájukból akartak megélőe­ni. Ezt a lehetetlenné tett élet­­lehetőséget, mint valami fe­­nyegetett országhatárt minden oldalról a nyomor vette körül. A szellemi és testi nyomor, mint a társadalmi igazság­talanság következménye, fel­háborította a szenvedélyes igazmondással megvert írót. A selymeshangú újságokban is felfedezte azokat az emberte­lenségeket, amelyek mellett önérzetes ember nem halad­hat el szótlanul. Ő volt az egyetlen magyar író, aki ész­revette és világgá kürtölte, hogy Budapest, ez a dunai gyöngyszem a világ egyik leg­­férgesebb városa volt, ahol a hajlékhoz jutott embereknek utóbb még szomorkodniuk kel­­lett, mert nem volt éjszakai nyugodalmuk. Sokan felrótták neki, hogy ábrázolási módja sokszor na­turalista, ami már magában véve feltételezi a szűklátókö­rűséget, elmarasztalták, mert hevületek és képzelőerő nem sarkallják őt mondanivalóra. De elmulasztották észrevenni, hogy figyelme a csendőrszu­ronytól a szuronyos poloskáig terjed és rideg könyörtelensé­gével mennyire reálisan festi le a szegények számára va­lóban széptelen Budapest szégyenfoltjait. Nagy Lajos harca prózai volt a szó szoros értelmében, ugyanakkor azon­­ban a legmerészebb és leg­szebb ügyet segítette — a sze­gény, elnyomott osztályok fel­­szabadulását. Hamarosan eljön az idő, amikor meghatározzák pontos helyét és rangját kora magyar irodalmában. De már most is lehetséges és szükséges meg­­örökíteni az emlékét, mert Nagy Lajos kétségkívül ko­runk egyik legnagyobb meste­­re volt, akire olyasformán le­szünk büszkék — hazai mére­teink között —, mint az oro­szok Csehovra. A budapesti realitások író­ja megérdemelné, hogy utcát nevezzenek el róla. Ne legyen az körút, vagy sugárút, sem sétány vagy egyszerűen csak út sem! Legyen egy szerény utcácska, olyan amilyenekhez nehéz élete láncolta Nagy La­jost. Talán a Hársfa utca, ahol édesanyjával, a mosónő­vel lakott neves író korában "­ |

Next