Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-11 / 24. szám - Lázár István: Levélféle Boldizsár Ivánnak - békéről, háborúról • Ami éppen az eszembe jut (4. oldal) - Bart István: A kamatok tőkésítése (4. oldal) - Mohácsi Regős Ferenc: Virágos ág • kép (4. oldal)

* LÁZÁR ISTVÁN | AMI ÉPPEN AZ ESZEMBE JUT *Csodánk" határai Egyre kevésbé tetszik, hogy a csodánkra járnak. A* pedig még kevésbé, ahogy a csodánkra járnak. Az első gyanús jel talán az volt, amikor úgy másfél éve egy lengyel kolléga keresett föl. Ők akkoriban (is) aggódva keresték a gazdasági reform irányait. S az egyik fő kérdésnek a gazdasági szerkezet átalakításával és a racionálisabb üzemszervezéssel föl­szabaduló munkaerő elhelyezését tartották. Mi hogyan oldottuk meg ezt a társadalmilag-politikailag oly kényes gondot? Hová tet­tük azt a több tízezer — vagy több százezer? — embert, aki feles­legessé vált korábbi munkahelyén? Hol? — kérdem, nem is gondolva meg, azt kívánom-e, hogy az ágazatot nevezze meg, ahonnan ezt a tömérdek embert kiszórtuk vagy a földrajzi helyet, ahonnan ennyinek el kellett költöznie. — Győrben — vágta ő rá azonnal. — És nyilván még számos más helyen... Magyaráztam, amit idehaza már mindenki tudott, hogy a nagy port vert győri ügy néhány száz főt érintett, akiket a környék ipara és mezőgazdasága rögtön és nyomtalanul fölszívott. S ha eltekin­tünk a szénbányászat korábbi visszafogásától, ennél jóformán csak kisebb adminisztratív létszám-átcsoportosítások, „elbocsátások” tör­téntek, ezek is jórészt vállalati döntések alapján. Láttam, hogy amit mondok, azt egyszerűen nem hiszi el. Nem hitte el, hogy nálunk ugyan elég nagy átrendeződés ment és megy végbe népgazdasági ágak és üzemek közt, s a munkaerő-áramlás területileg is érezhető, amikor például a korábban ingázók lakó­helyükön vagy annak közelében helyezkednek el — ám mindezt alig irányítja központi elhatározás. Inkább az emberek spontán, saját előnyeiken alapuló döntése. Pontosabban, ha mégis hat a központi akarat, közvetve csak. Egyes iparágak preferálása vagy éppen az előnyök visszavonása, a mezőgazdaságnak a szabályozók beállításával is javult prosperitása, a szabadabbra hagyott mellék­üzemág, a háztáji és kisegítő kisárutermelés motiválja az embere­ket. S döntéseik összegződése mutat statisztikailag is rögzíthető tendenciát. Eközben nem egy üzem éppen a hiányzó központi, ad­minisztratív intézkedésekért sírt. Elveszítvén dolgozóinak nem kis hányadát, vagy rendeleti tilalmat kért a kilépések ellen, vagy olyan kiemelést, hogy bérrel, juttatásokkal fékezhesse az elvándorlást. Lengyel kollégám tehát egy pontosan átgondolt gazdasági, lét­­­számgazdálkodási taktikát várt tőlünk, ennek titkát szerette volna ellesni. S lett helyette egy, óvatosan ugyan, stratégiának nevezhető, ám rövid távon igen sok „veszélyes” spontaneitást is feltételező­megengedő elgondolást. Az erős központi akarat újszerű érvénye­sülése helyett tehát éppen a részleges visszahúzódásával vagy leg­alábbis más síkokra áthelyeződésével találkozott. Taktikai offen­­zíva helyett defenzív, ám talán éppen így hatékony stratégiával. (Köztünk szólva, végül elég primitív módon győztem meg őt. Elé­je raktam álláshirdetéssel teli lapjainkat: íme, nálunk még min­dig nem a fölszabaduló munkaerő elhelyezése a gond, hanem a számlálatlan munkahely betöltése. Ez az érv, persze, félig igaz. Hiszen a mai, munkanélküliségtől sújtott nyugati országokban sem­­ kevés a munkakínálat. Csak akit keresnek, az nem az, aki mun­kára vár.­ Rólunk Keleten, s Nyugaton nem csupán azt feltételezik, hogy rengeteg embert dobtunk ide-oda. Az egyes ágazatokból vagy üze­mekből kivált munkaerő révén megnőtt termelékenységet vagy a létszámleépítéssel nyert bér elosztásával a helyben maradottak­nak juttatott keresetnövelést is túlbecsülik. Igaz-e, hogy huszonöt százalékos létszámcsökkentéssel ötvenszázalékos termelékenység­növekedést értünk el — kérdezték nemrég egy baráti ország párt­munkásai a magyar előadótól. Általában­ sokkal radikálisabbak­­nak tudják gazdasági reformunkat, mint amilyen. Számos eltúlzott hír járja a tervezésről, a „maszekoskodás” méreteiről, a kisáruter­melés arányairól, a bérleti rendszerről, a versenyről, a kisvállal­kozásról. S egyaránt találkozunk túl derűlátó megítélésekkel, mint­ha mi csodaszereket találtunk volna föl — és aggódó-elítélő gesz­tusokkal, mintha odadobtuk volna a gyeplőt. S valóban, első példánkban a központi akarat inkább vissza­vonult. Második példánk ellenkezőt mutat. Keleti és nyugati gaz­dasági riportokban olvashatjuk, hogy a magyar eredményekből mily sok köszönhető a leadott hatásköröknek, a gazdasági vezetők megnövelt döntési jogának. S ez itt-ott igaz. Ám azért egy-egy ilyen cikk olvastán a magyar igazgató sokszor keserűen nevet, ő tudja igazán, hogy döntési pozíciója mennyire erősödött, s mennyi kötöttsége maradt változatlan vagy éppen növekedett. Látogatóink — bármilyen szemlélettel, előfeltevésekkel jőnek — kevéssé értik, hogy a decentralizáció általános irányvonalában és konkrét gyakorlatában mennyi a remény vagy a még csak dek­larált távlati cél, és mennyi a szabályozásba is beépített vagy az ugyan már meghozott, ám még visszatartott döntés. Olyannyira, hogy a decentralizációra is elmondhatjuk olykor: olyan, mint a ho­rizont. Minél közelebb megyünk hozzá, annál távolabb van. Szün­telen fáziskésésben vagyunk. S akármilyen arányúnak véljük gaz­dasági nehézségeink, okai közt önnön hibáinkat, s a világgazdasági hátrányokat — a végeredmény az, hogy itt és most állandóan fukar fillérre számolni kell, befelé a költségszintet, a nyereséget, a tá­mogatások nem eléggé csökkentő voltát, kifelé pedig főként a fi­zetési mérleget.­­ Ez is az oka annak, hogy bár gazdasági reformunk évek óta előrehalad, gyakran meg-megtorpan, még vissza is lép. Hiába vált be például az a konstrukció, melynek keretében a bábolnai kuko­ricatermesztő rendszer devizát kapott nyugati gépbehozatalra, ame­lyet a terméstöbbletből hamar megfizetett. Az ilyen közvetlen, „ho­­ci-nesze” vállalkozások nem ismétlődnek. S inkább érvényesült az elmúlt években is a megtermelt deviza egészének központosítása és újraelosztása — meglehet, kevésbé hatékony vállalkozások szá­mára.Gazdasági vezetők rémtörténeteket tudnak miniszteriális ad hoc beavatkozásokról. S még ha leszámítjuk túlzásaikat és maga­mentségük szándékát, a maradék sem csekély. Amikor a központi döntések, adminisztratív közbelépések „tűzoltómunkája”, megle­het, rövid távra igazolható, ám hosszabb távon csak zavarja a gaz­daság igazán hatékony működését. Olykor olyan kérdéseket von­nak ki, „visznek föl” akár miniszterelnök-helyettesi szintre, ame­lyeket még a vállalaton belül is alosztályvezetői szinten kellene eldönteni — hiszen ott tudják igazán, hogy „mi az adu”. — Odalenn nem látják a fától az erdőt — hangzik ilyenkor az érv. Csakhogy, aki meg az erdőt látja, az nem föltétlen tudja, hogy annak melyik fája odvas, korhadt, s melyik az, amelyiket leg­jobb növekedése közben bűn kivágni. Így növelünk azután med­dő fákat az összeroskadásig, s vágunk ki aranyágakat ígérő, ifjú Gazdaságunk, gazdasági reformunk mai állapotát kettős szo­rítás jellemzi. Egyrészt a belső és külső nehézségek — lélektanilag érthető, sőt gyakorlatilag is gyakran indokolható módon — az „erős kéz” politikája mellett szólnak. Másrészt a mind szilárdabb elha­tározás a továbbfejlesztés útjait illetően decentralizációt, a dönté­­si jogok és felelősségek átrendeződését ígérik, illetve követelik. E­­től a szorítás ellentmondásai nem csekélyek. S mutatják ered­ményeink, s gondjaink valódi körvonalait, „csodánk” határait BEÜLD. ­ ★ BODRI FERENC: EGY KISKUTYA HALÁLA Néhány hete nem múló fájda­lommal tűnődöm az események felett. Csak egy kutya? — hang­zik sokfelől, de mindegyre szilár­dabb meggyőződésem, hogy a tör­ténet folyamata, az egymást vál­tó események egy kisváros „tár­sadalmi mozgásformái” anamné­­zisének tekinthetők. Apró testszö­vet mikroszkóp alatt: a betegség minden fázisa szemlélhető, akár a gyógyulás feltételei. A polarizá­ciók sokfélesége tünet a folya­matban, „pillanatnyi lecsapódá­sai”, az eredmény, amely a cím­ben olvasható. Kis ügy? Számomra nem az, hiszen a kiskutya választott gaz­dája voltam, naprafordítója szo­morú életének, krónikása és gyá­szoló barátja utóbb. Ismerem a gyilkosság felbújtóit és tettesét, módját és körülményeit Siratom a kutyát és a szereplőket, mind­két oldalon. És főként magam: nemcsak a kiskutyával lettem szegényebb, hanem árvább egy illúzióval is. Az indítékokat ke­resem: a megtaláltak és sejthe­tők, a valóságosak és feltételez­hetők egyaránt taszítanak. Met­sző hidegű távlatok, borzasztó kietlenségű horizont a ködfátyo­­lon át, előttem akár az élet ér­telmét kérdésessé teszik. Meg tu­dom érteni barátomat, aki egy másik kiskutya eltűnése után törődött bele önmaga elmúlásá­ba, a kutyával talán a boldog­ság reménye foszlott a semmibe. Pedig bizonnyal a maga bol­dogságát keresi mindent résztve­vő, és nyilván elveszíti az is, aki a halállal győzelmet aratott. El­szomorodom eltorzult indítékai fölött: eleve sivárság mutatkozik, elferdült tudat, cinizmus és féle­lem. Úgy tetszik, a folyamat és ta­nulsága közügy, a rekviem nem­csak a kiskutyáért való. Huma­nitásunk pusztul a hasonlók so­rán, erényeinknek (ha voltak) sorvadása tűnik elő. „Fortélyos félelmeik” és hívatlan veszélytu­datok, sivár önhatalmúság és en­nek kietlen elfogadása, ferde vonzások és sunyi választások az események mögött. Dermedt csend, elkésett önvád és tehetet­lenségtudat, szemlesütések az el­kerülhetetlen találkozások során: egy lakótömb élete került null­­pontra a történtek után. Bizal­mak és barátságok porladtak el, borzadva tekinthetünk a jövőnk elé. A triumfálók leselkednek a bezárt ajtók mögött, lecsendesül­­tek a „pártatlanok”. A gyerekek újra elővették legzajosabb és leg­riasztóbb játékaikat a ház körül. Lavina sodorta el egy kiskutya életét. Bizalmak és hitek fagytak a jégár és a pázsit közé, az ön­hittség kegyetlen zászlai lobog­nak jelzésül a gleccser felszínén. A biztonságtudóké, akiknek ed­dig minden sikerült, még ez is. Elnémultak a rokonszenvezők, a „csak egy kutya” hitelének rossz­kedvű demagógjai. A jég kicsi­szolt belőlünk minden humani­tást, a győztesek épp azért győz­tek, mert bennük elszáradt már magtalanul. Néhányan szánalma­san kúsznak a zászlótartók felé, kegyetlen morénákon át. Az apa­­tikusak langyossága nem tudja a fagyot felolvasztani. Ebben a tehetetlenek. ★ Meghalt egy kisku­ta? Gondol­junk arra, aki majd követi. Ko­rántsem értünk, miattunk halt meg szegény. Megváltóvá csupán az öngyógyító tudat teheti, de a cinikus biztonság ereje további hasonlók forrása lehet. Állítsunk korlátokat. A zászló nem a bun­­kózók kezébe való. A kiskutya tán esztendeje je­lentkezett, sorsáról csak kevés volt tudható bizonyosan. Lerom­lott állapota meglágyította né­hányunk szívét, csakhamar szé­pen rendbejött. Megtisztult és ki­fényesedett, a számkivetettség felszíne és tudata lekopott róla hamar. Válogatás nélkül és ra­­gaszkodóan szerette a környék kisgyermekeit. Tőlük pedig sok­mindent el kellett tűrnie: ráül­tek, homokkal szórták tele, rán­gatták farkát, s fülét. A kislá­nyok növényekből láncot sodor­tak a nyaka köré, kendőt tettek a fejére, bugyit húztak rá, lábai­ra babákról lehúzott zoknikat. És a kiskutya boldogan fogadott minden baráti közeledést, értet­lenül nézte a gorombább üdvöz­léseket. Szinte váratlan ajándékként érkezett: általa megváltozott az utcakép, köztulajdonná és szín­folttá lett a házak körü. Szelíd­dé formálta a gyerekek inkább elvadult játékait. Kapcsolatokat teremtett és talált, helyrebillentő életbizalma mindenki előtt ár­nyalás nélkül mutatkozott. A gazdát kereső jószág világát ta­lálta meg. Hangja alig volt hall­ható, reggelenként farkcsóválva várt mindenkit a kapu előtt. Vackát sem ismertük, lompos boldogságban vészelte át a telet a környék bozótja és téglaraká­sai között. De egyszer sebtől vérzetten ér­kezett, az orvos szerint dróthu­zalból font hurok vágta csontig a nyakát. Sokféle gyilkos szándékú variációra gyanakodott a házkö­rüli közvélemény. Gyógyítását én vállaltam el, meghittebb kapcso­latunk innen datálható. Lakhelye lett az előszobánk, nyomait mos­tam a bejárat és a lépcső körül Szépen gyógyult már, amikor mé­lyebb sebbel jelentkezett. Kap­csolatunk még szorosabb lett a harmadik megkínzatás során, a gyógyítgatás munkája és elfoga­dása (bennem a tehetetlen gyanú) mélyítette és véglegesítette az összetartozást. A kiskutya közben polarizált („Maga nem undoro­dik?”), belőlem kissé botcsinálta prófétát csinált a humánus közv­vélemény. Két-három ellenséget is szerzett a környék talán hatvan családja között. Az életéért folyó harmadik me­netben gyógyulva csak szépült (közben farkát vesztette el, és egyik lábára végig bicegett to­vább). A kiskutya nyomomban mindenütt. Újabb rokonszenve­­zőkre talált, kezesebb lett a gye­rekek közül, fokozta mindazt, ami fokozhatatlannak látszott már ko­rábban is. Megindult a „törvényes adaptáció” folyamata. Sejtések és vádak, gyanú és pletyka a gyil­kossági kísérletek körül. De a kis­kutya világát élte a dunai fürdő­zéseken, az autózásokban, az elő­szobában és a ház körül. Pereg­nek előttem boldog együttlétünk legszebb pillanatai. Az egyik szombaton zokogva fogad a szabadnapos gyereksereg, déltájban sintér vitte el a kisku­tyát. Többen látták az eseményt, senki nem szólt vagy ellenkezett, a kiskutya sem, hiszen elvesztet­te már félelmeit. Mire a sintért megtaláltam, csak arról értesül­hettem, hogy a kiskutya néhány aznap befogott társával már csak a dögkútban volna megtalálható, orvos végzett vele. Az az orvos, akivel az előző napon tárgyal­tuk meg az oltás és az adaptáció ügyrendjét, aki eddig gyógyította a kiskutyát. Azt hittem, az orrom­ba sintér rám akart ijeszteni, de csak félig hazudott. Az orvos nincs jelen az összefogások és az azonnali kivégzések során: bun­kóval és vasbotokkal történik mindez, közvetlenül a tetthelyre érkezések után , az orvos ren­delkezésére. „Két-három feljelentés érkezett a házból (így a sintér), meg tu­dom nevezni az illetőket (nem tette), különben is magángazdál­kodó vagyok, jól jön a pénz, amit ezért a munkáért kapok. Teljesen szelíd állat volt, mindenkitől ér­deklődtem, senki se szólt. Békésen figyelték, hogy a kocsiba tegyem. A­­gyors­ ügyintézésre a városi tanács elnökétől érkezett utasítás, takarékosság a kivégzések körül Parancsra bármit a pénzükért.” Részvételből felajánlottak egy másik kiskutyát (ott volt már az orvos is), ha időben érkezem, vá­laszthatok a legközelebbi akció ál­dozatai közül. Majd néma csend, egyszerre senki semmire nem em­lékezett, hiába kilincseltem az „il­letékesek” közül. „Bolond vagy, fejjel a falnak egy kutyáért miért rohansz” — mondják mindenütt. Mert minden emberi és érzelmi érték nélkül magasodik a fal­. És magam előtt látom a kiskutya szemét. Fájdal­masan idézem boldog évszakának és a magam boldogságának a hir­telen elmúlt napjait. Vízióimban halálának pillanatát a bunkó alatt. Szelídségét és bizalmát, amely az életébe került. Mindev­vel kérdések — válaszolatlanul. A felbújtók a maguk igazát srajkolják (Lenin valahol a „mű­­veletlenség gőgjéről” beszél). De miért igazság az, ami embertelen? Kovács Péter Balázs rajza 1982. JÚNIUS 18.

Next