Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-11 / 24. szám - Lázár István: Levélféle Boldizsár Ivánnak - békéről, háborúról • Ami éppen az eszembe jut (4. oldal) - Bart István: A kamatok tőkésítése (4. oldal) - Mohácsi Regős Ferenc: Virágos ág • kép (4. oldal)
* LÁZÁR ISTVÁN | AMI ÉPPEN AZ ESZEMBE JUT *Csodánk" határai Egyre kevésbé tetszik, hogy a csodánkra járnak. A* pedig még kevésbé, ahogy a csodánkra járnak. Az első gyanús jel talán az volt, amikor úgy másfél éve egy lengyel kolléga keresett föl. Ők akkoriban (is) aggódva keresték a gazdasági reform irányait. S az egyik fő kérdésnek a gazdasági szerkezet átalakításával és a racionálisabb üzemszervezéssel fölszabaduló munkaerő elhelyezését tartották. Mi hogyan oldottuk meg ezt a társadalmilag-politikailag oly kényes gondot? Hová tettük azt a több tízezer — vagy több százezer? — embert, aki feleslegessé vált korábbi munkahelyén? Hol? — kérdem, nem is gondolva meg, azt kívánom-e, hogy az ágazatot nevezze meg, ahonnan ezt a tömérdek embert kiszórtuk vagy a földrajzi helyet, ahonnan ennyinek el kellett költöznie. — Győrben — vágta ő rá azonnal. — És nyilván még számos más helyen... Magyaráztam, amit idehaza már mindenki tudott, hogy a nagy port vert győri ügy néhány száz főt érintett, akiket a környék ipara és mezőgazdasága rögtön és nyomtalanul fölszívott. S ha eltekintünk a szénbányászat korábbi visszafogásától, ennél jóformán csak kisebb adminisztratív létszám-átcsoportosítások, „elbocsátások” történtek, ezek is jórészt vállalati döntések alapján. Láttam, hogy amit mondok, azt egyszerűen nem hiszi el. Nem hitte el, hogy nálunk ugyan elég nagy átrendeződés ment és megy végbe népgazdasági ágak és üzemek közt, s a munkaerő-áramlás területileg is érezhető, amikor például a korábban ingázók lakóhelyükön vagy annak közelében helyezkednek el — ám mindezt alig irányítja központi elhatározás. Inkább az emberek spontán, saját előnyeiken alapuló döntése. Pontosabban, ha mégis hat a központi akarat, közvetve csak. Egyes iparágak preferálása vagy éppen az előnyök visszavonása, a mezőgazdaságnak a szabályozók beállításával is javult prosperitása, a szabadabbra hagyott melléküzemág, a háztáji és kisegítő kisárutermelés motiválja az embereket. S döntéseik összegződése mutat statisztikailag is rögzíthető tendenciát. Eközben nem egy üzem éppen a hiányzó központi, adminisztratív intézkedésekért sírt. Elveszítvén dolgozóinak nem kis hányadát, vagy rendeleti tilalmat kért a kilépések ellen, vagy olyan kiemelést, hogy bérrel, juttatásokkal fékezhesse az elvándorlást. Lengyel kollégám tehát egy pontosan átgondolt gazdasági, létszámgazdálkodási taktikát várt tőlünk, ennek titkát szerette volna ellesni. S lett helyette egy, óvatosan ugyan, stratégiának nevezhető, ám rövid távon igen sok „veszélyes” spontaneitást is feltételezőmegengedő elgondolást. Az erős központi akarat újszerű érvényesülése helyett tehát éppen a részleges visszahúzódásával vagy legalábbis más síkokra áthelyeződésével találkozott. Taktikai offenzíva helyett defenzív, ám talán éppen így hatékony stratégiával. (Köztünk szólva, végül elég primitív módon győztem meg őt. Eléje raktam álláshirdetéssel teli lapjainkat: íme, nálunk még mindig nem a fölszabaduló munkaerő elhelyezése a gond, hanem a számlálatlan munkahely betöltése. Ez az érv, persze, félig igaz. Hiszen a mai, munkanélküliségtől sújtott nyugati országokban sem kevés a munkakínálat. Csak akit keresnek, az nem az, aki munkára vár. Rólunk Keleten, s Nyugaton nem csupán azt feltételezik, hogy rengeteg embert dobtunk ide-oda. Az egyes ágazatokból vagy üzemekből kivált munkaerő révén megnőtt termelékenységet vagy a létszámleépítéssel nyert bér elosztásával a helyben maradottaknak juttatott keresetnövelést is túlbecsülik. Igaz-e, hogy huszonöt százalékos létszámcsökkentéssel ötvenszázalékos termelékenységnövekedést értünk el — kérdezték nemrég egy baráti ország pártmunkásai a magyar előadótól. Általában sokkal radikálisabbaknak tudják gazdasági reformunkat, mint amilyen. Számos eltúlzott hír járja a tervezésről, a „maszekoskodás” méreteiről, a kisárutermelés arányairól, a bérleti rendszerről, a versenyről, a kisvállalkozásról. S egyaránt találkozunk túl derűlátó megítélésekkel, mintha mi csodaszereket találtunk volna föl — és aggódó-elítélő gesztusokkal, mintha odadobtuk volna a gyeplőt. S valóban, első példánkban a központi akarat inkább visszavonult. Második példánk ellenkezőt mutat. Keleti és nyugati gazdasági riportokban olvashatjuk, hogy a magyar eredményekből mily sok köszönhető a leadott hatásköröknek, a gazdasági vezetők megnövelt döntési jogának. S ez itt-ott igaz. Ám azért egy-egy ilyen cikk olvastán a magyar igazgató sokszor keserűen nevet, ő tudja igazán, hogy döntési pozíciója mennyire erősödött, s mennyi kötöttsége maradt változatlan vagy éppen növekedett. Látogatóink — bármilyen szemlélettel, előfeltevésekkel jőnek — kevéssé értik, hogy a decentralizáció általános irányvonalában és konkrét gyakorlatában mennyi a remény vagy a még csak deklarált távlati cél, és mennyi a szabályozásba is beépített vagy az ugyan már meghozott, ám még visszatartott döntés. Olyannyira, hogy a decentralizációra is elmondhatjuk olykor: olyan, mint a horizont. Minél közelebb megyünk hozzá, annál távolabb van. Szüntelen fáziskésésben vagyunk. S akármilyen arányúnak véljük gazdasági nehézségeink, okai közt önnön hibáinkat, s a világgazdasági hátrányokat — a végeredmény az, hogy itt és most állandóan fukar fillérre számolni kell, befelé a költségszintet, a nyereséget, a támogatások nem eléggé csökkentő voltát, kifelé pedig főként a fizetési mérleget. Ez is az oka annak, hogy bár gazdasági reformunk évek óta előrehalad, gyakran meg-megtorpan, még vissza is lép. Hiába vált be például az a konstrukció, melynek keretében a bábolnai kukoricatermesztő rendszer devizát kapott nyugati gépbehozatalra, amelyet a terméstöbbletből hamar megfizetett. Az ilyen közvetlen, „hoci-nesze” vállalkozások nem ismétlődnek. S inkább érvényesült az elmúlt években is a megtermelt deviza egészének központosítása és újraelosztása — meglehet, kevésbé hatékony vállalkozások számára.Gazdasági vezetők rémtörténeteket tudnak miniszteriális ad hoc beavatkozásokról. S még ha leszámítjuk túlzásaikat és magamentségük szándékát, a maradék sem csekély. Amikor a központi döntések, adminisztratív közbelépések „tűzoltómunkája”, meglehet, rövid távra igazolható, ám hosszabb távon csak zavarja a gazdaság igazán hatékony működését. Olykor olyan kérdéseket vonnak ki, „visznek föl” akár miniszterelnök-helyettesi szintre, amelyeket még a vállalaton belül is alosztályvezetői szinten kellene eldönteni — hiszen ott tudják igazán, hogy „mi az adu”. — Odalenn nem látják a fától az erdőt — hangzik ilyenkor az érv. Csakhogy, aki meg az erdőt látja, az nem föltétlen tudja, hogy annak melyik fája odvas, korhadt, s melyik az, amelyiket legjobb növekedése közben bűn kivágni. Így növelünk azután meddő fákat az összeroskadásig, s vágunk ki aranyágakat ígérő, ifjú Gazdaságunk, gazdasági reformunk mai állapotát kettős szorítás jellemzi. Egyrészt a belső és külső nehézségek — lélektanilag érthető, sőt gyakorlatilag is gyakran indokolható módon — az „erős kéz” politikája mellett szólnak. Másrészt a mind szilárdabb elhatározás a továbbfejlesztés útjait illetően decentralizációt, a döntési jogok és felelősségek átrendeződését ígérik, illetve követelik. Etől a szorítás ellentmondásai nem csekélyek. S mutatják eredményeink, s gondjaink valódi körvonalait, „csodánk” határait BEÜLD. ★ BODRI FERENC: EGY KISKUTYA HALÁLA Néhány hete nem múló fájdalommal tűnődöm az események felett. Csak egy kutya? — hangzik sokfelől, de mindegyre szilárdabb meggyőződésem, hogy a történet folyamata, az egymást váltó események egy kisváros „társadalmi mozgásformái” anamnézisének tekinthetők. Apró testszövet mikroszkóp alatt: a betegség minden fázisa szemlélhető, akár a gyógyulás feltételei. A polarizációk sokfélesége tünet a folyamatban, „pillanatnyi lecsapódásai”, az eredmény, amely a címben olvasható. Kis ügy? Számomra nem az, hiszen a kiskutya választott gazdája voltam, naprafordítója szomorú életének, krónikása és gyászoló barátja utóbb. Ismerem a gyilkosság felbújtóit és tettesét, módját és körülményeit Siratom a kutyát és a szereplőket, mindkét oldalon. És főként magam: nemcsak a kiskutyával lettem szegényebb, hanem árvább egy illúzióval is. Az indítékokat keresem: a megtaláltak és sejthetők, a valóságosak és feltételezhetők egyaránt taszítanak. Metsző hidegű távlatok, borzasztó kietlenségű horizont a ködfátyolon át, előttem akár az élet értelmét kérdésessé teszik. Meg tudom érteni barátomat, aki egy másik kiskutya eltűnése után törődött bele önmaga elmúlásába, a kutyával talán a boldogság reménye foszlott a semmibe. Pedig bizonnyal a maga boldogságát keresi mindent résztvevő, és nyilván elveszíti az is, aki a halállal győzelmet aratott. Elszomorodom eltorzult indítékai fölött: eleve sivárság mutatkozik, elferdült tudat, cinizmus és félelem. Úgy tetszik, a folyamat és tanulsága közügy, a rekviem nemcsak a kiskutyáért való. Humanitásunk pusztul a hasonlók során, erényeinknek (ha voltak) sorvadása tűnik elő. „Fortélyos félelmeik” és hívatlan veszélytudatok, sivár önhatalmúság és ennek kietlen elfogadása, ferde vonzások és sunyi választások az események mögött. Dermedt csend, elkésett önvád és tehetetlenségtudat, szemlesütések az elkerülhetetlen találkozások során: egy lakótömb élete került nullpontra a történtek után. Bizalmak és barátságok porladtak el, borzadva tekinthetünk a jövőnk elé. A triumfálók leselkednek a bezárt ajtók mögött, lecsendesültek a „pártatlanok”. A gyerekek újra elővették legzajosabb és legriasztóbb játékaikat a ház körül. Lavina sodorta el egy kiskutya életét. Bizalmak és hitek fagytak a jégár és a pázsit közé, az önhittség kegyetlen zászlai lobognak jelzésül a gleccser felszínén. A biztonságtudóké, akiknek eddig minden sikerült, még ez is. Elnémultak a rokonszenvezők, a „csak egy kutya” hitelének rosszkedvű demagógjai. A jég kicsiszolt belőlünk minden humanitást, a győztesek épp azért győztek, mert bennük elszáradt már magtalanul. Néhányan szánalmasan kúsznak a zászlótartók felé, kegyetlen morénákon át. Az apatikusak langyossága nem tudja a fagyot felolvasztani. Ebben a tehetetlenek. ★ Meghalt egy kiskuta? Gondoljunk arra, aki majd követi. Korántsem értünk, miattunk halt meg szegény. Megváltóvá csupán az öngyógyító tudat teheti, de a cinikus biztonság ereje további hasonlók forrása lehet. Állítsunk korlátokat. A zászló nem a bunkózók kezébe való. A kiskutya tán esztendeje jelentkezett, sorsáról csak kevés volt tudható bizonyosan. Leromlott állapota meglágyította néhányunk szívét, csakhamar szépen rendbejött. Megtisztult és kifényesedett, a számkivetettség felszíne és tudata lekopott róla hamar. Válogatás nélkül és ragaszkodóan szerette a környék kisgyermekeit. Tőlük pedig sokmindent el kellett tűrnie: ráültek, homokkal szórták tele, rángatták farkát, s fülét. A kislányok növényekből láncot sodortak a nyaka köré, kendőt tettek a fejére, bugyit húztak rá, lábaira babákról lehúzott zoknikat. És a kiskutya boldogan fogadott minden baráti közeledést, értetlenül nézte a gorombább üdvözléseket. Szinte váratlan ajándékként érkezett: általa megváltozott az utcakép, köztulajdonná és színfolttá lett a házak körü. Szelíddé formálta a gyerekek inkább elvadult játékait. Kapcsolatokat teremtett és talált, helyrebillentő életbizalma mindenki előtt árnyalás nélkül mutatkozott. A gazdát kereső jószág világát találta meg. Hangja alig volt hallható, reggelenként farkcsóválva várt mindenkit a kapu előtt. Vackát sem ismertük, lompos boldogságban vészelte át a telet a környék bozótja és téglarakásai között. De egyszer sebtől vérzetten érkezett, az orvos szerint dróthuzalból font hurok vágta csontig a nyakát. Sokféle gyilkos szándékú variációra gyanakodott a házkörüli közvélemény. Gyógyítását én vállaltam el, meghittebb kapcsolatunk innen datálható. Lakhelye lett az előszobánk, nyomait mostam a bejárat és a lépcső körül Szépen gyógyult már, amikor mélyebb sebbel jelentkezett. Kapcsolatunk még szorosabb lett a harmadik megkínzatás során, a gyógyítgatás munkája és elfogadása (bennem a tehetetlen gyanú) mélyítette és véglegesítette az összetartozást. A kiskutya közben polarizált („Maga nem undorodik?”), belőlem kissé botcsinálta prófétát csinált a humánus közvvélemény. Két-három ellenséget is szerzett a környék talán hatvan családja között. Az életéért folyó harmadik menetben gyógyulva csak szépült (közben farkát vesztette el, és egyik lábára végig bicegett tovább). A kiskutya nyomomban mindenütt. Újabb rokonszenvezőkre talált, kezesebb lett a gyerekek közül, fokozta mindazt, ami fokozhatatlannak látszott már korábban is. Megindult a „törvényes adaptáció” folyamata. Sejtések és vádak, gyanú és pletyka a gyilkossági kísérletek körül. De a kiskutya világát élte a dunai fürdőzéseken, az autózásokban, az előszobában és a ház körül. Peregnek előttem boldog együttlétünk legszebb pillanatai. Az egyik szombaton zokogva fogad a szabadnapos gyereksereg, déltájban sintér vitte el a kiskutyát. Többen látták az eseményt, senki nem szólt vagy ellenkezett, a kiskutya sem, hiszen elvesztette már félelmeit. Mire a sintért megtaláltam, csak arról értesülhettem, hogy a kiskutya néhány aznap befogott társával már csak a dögkútban volna megtalálható, orvos végzett vele. Az az orvos, akivel az előző napon tárgyaltuk meg az oltás és az adaptáció ügyrendjét, aki eddig gyógyította a kiskutyát. Azt hittem, az orromba sintér rám akart ijeszteni, de csak félig hazudott. Az orvos nincs jelen az összefogások és az azonnali kivégzések során: bunkóval és vasbotokkal történik mindez, közvetlenül a tetthelyre érkezések után , az orvos rendelkezésére. „Két-három feljelentés érkezett a házból (így a sintér), meg tudom nevezni az illetőket (nem tette), különben is magángazdálkodó vagyok, jól jön a pénz, amit ezért a munkáért kapok. Teljesen szelíd állat volt, mindenkitől érdeklődtem, senki se szólt. Békésen figyelték, hogy a kocsiba tegyem. Agyors ügyintézésre a városi tanács elnökétől érkezett utasítás, takarékosság a kivégzések körül Parancsra bármit a pénzükért.” Részvételből felajánlottak egy másik kiskutyát (ott volt már az orvos is), ha időben érkezem, választhatok a legközelebbi akció áldozatai közül. Majd néma csend, egyszerre senki semmire nem emlékezett, hiába kilincseltem az „illetékesek” közül. „Bolond vagy, fejjel a falnak egy kutyáért miért rohansz” — mondják mindenütt. Mert minden emberi és érzelmi érték nélkül magasodik a fal. És magam előtt látom a kiskutya szemét. Fájdalmasan idézem boldog évszakának és a magam boldogságának a hirtelen elmúlt napjait. Vízióimban halálának pillanatát a bunkó alatt. Szelídségét és bizalmát, amely az életébe került. Mindevvel kérdések — válaszolatlanul. A felbújtók a maguk igazát srajkolják (Lenin valahol a „műveletlenség gőgjéről” beszél). De miért igazság az, ami embertelen? Kovács Péter Balázs rajza 1982. JÚNIUS 18.