Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-11 / 24. szám - Vámos Miklós: Ki nem küldött tudósítónk jelenti - a mi utcánkból (3. oldal) - Orbán Ottó: Magyarság • vers (3. oldal) - Orosz István: rajza • kép (3. oldal)

KAMARÁS ISTVÁN. LÉPJÜNK, DE LÉPRE NE MENJÜNK -Olvasótáborban- A fényképen szavalókórus. Ak­kor már ötödik órája tegeződtünk a szépremény­űekkel (Bakonyosz­­lopon így nevezzük az olvasótá­borba érkező szakmunkástanuló­kat minket pedig ők oszloposok­nak), akik elfogadták, de még nem nagyon mertek vagy tudtak élni ezzel a lehetőséggel. Észre­vettük, hogy­­­lőbben önkénytele­­nül „nevelőtanárnak” szólítanak bennünket. Így aztán az esti akármin­­több olvasótáborban így nevezik a fórumot, amikor akárki akármit bejelenthet, elő­adhat, kérdezhet, javasolhat (sza­valókórust alakítottunk, és így kántáltunk: „Nem vagyunk mi nevelő tanárak, hanem vagyunk egyszerűen szamarak!” Döbbent csend volt a válasz, és mi sza­márságunk tudatában nekivágtunk a tizenkét napos önismeretszerzés­nek. A fényképen egy dunsztosüveg­ben alámerülő majd felbukkanó vízzel telt fiola, vagyis egy ten­geralattjáró. Körülötte ragyogó tekintetek, a Vállalkozás nevű cso­port tagjaié. Nekik sikerült elsőre. És a többi bakonyoszlopi lemerü­lés? Elég mélyre merültünk-e? Nem merültünk-e túlságosan mély­re, ahol már túlontúl is nagy a nyomás? Mit hoztunk fel? El tud­ják-e, el merik-e majd mondani, amit odalent láttunk? Szétpukkad­­nak-e a felszíni légnyomáson az emlékek? A fényképen egy tábla, rajta egy amőba, egy elefánt, egy ma­jom és egy ember. „Hová húznád a választóvonalat?” — kérdeztük. Az amőbáról mellesleg semmit sem tudtak és elnevezték Dezső­kének. Az elefántról tudták, hogy hatalmas, az emberről, hogy ma­jomtól származik, az állatokról azt, hogy „jobban képesek sze­retni, mint az ember”. Az em­berről ezen kívül még csak any­­nyit, hogy ő a legfőbb érték, de hogy mitől az, ez már „nem ugrik be”. Most már tudom, amőba he­lyett ezzel a meghökkentően sze­gényes emberképpel kellett volna szembesítenem őket aznap reggel mielőtt kis csoportokban elkezd­tük volna az embertan művelését. A fényképen egy gyökerestől kirántott gaz, elképedt tekintetek­kel körülvéve. Előzménye a Mi közöm a művészethez? — kérdés. A művészet szép, fontos, mondják fel a leckét, de hogy közük volna hozzá? Szó sincs róla, ők nem művészek. Egy rögeszmekör ala­kuló ülése kezdődött imigyen. Be akartam bizonyítani, velük együtt, hogy márpedig a művészet sze­mélyes ügyük, akár befogadók, akár értelmezők, akár alkotók. Persze, lehet a művészetet vitrin­ben őrizni, gargalizálni is lehet vele (majd kiköpni), de élni is le­het vele és általa. Nem Petőfivel, Beethovennel és Csontváryval kezdtem, hanem az íjazás és tea­főzés művészetével, a ringatóval és a bűvölővel. Majd példákat gyűj­töttünk a szépre. Igen, egy szé­pen kihegyezett ceruza is szép, és az is szép (tőlünk), ha ezt méltányoljuk. És szép lehet, de milyen szép, egy csúnya öregasz­­szony, ha a nagymamám. És szép lehet ez a gaz is, de miért? Hogy ezt meg is lehet magyarázni, ezen képedtek el. A fényképen bizalom játék. Kör­ben állnak a résztvevők, a kör közepén bekötött szemű játékos, erre-arra dől, bizalommal. Mert elkapják, megtartják, mert bíz­nak magukban, és a dülöngélő­ben is, hogy megbízik bennük. Olvasótáborunk jelképének tekin­tettük ezt a játékot, és arra gon­doltunk, milyen jó lenne máshol is játszani. Otthon: a család kö­zepére beáll a dülöngélő apa ... Az iskolában: az osztály közepére áll a lámpalázas tanár... Az or­szág közepére beáll a ... És a kör­ben álló bízik, hogy nem kíván­csiskodók, nem körülröhögők, nem őt összeroppantók veszik körül. Tudja azt is, hogy olyan erős az a kör, amelyben áll, amilyen erős leggyengébb láncszeme, de éppen abban a láncszemben bízik leg­jobban. Képeket rakosgatok, jegyzeteket rendezgetek, leveleket olvasgatok, vitákat idézek fel. Lelkiismeret­­vizsgálatot tartok tizedik olvasó­táborom előtt, az olvasótáborok történetének tizedik évében 1982- ben. Nemrég közel másfél száz olvasótábor tervezetét tanulmá­nyozhattam át (a Hazafias Nép­front Olvasó népért munkabizott­sága tagjaként). Az olvasótáborok mennyiségi növekedése tehát to­vább tart. És a minőség? Néhány biztató jel: valamivel magasabb a „mondanivalós” olvasótáborok aránya, és megállt az olvasótábo­rok időtartamának csökkenése, sőt, talán valami javulás is tapasztal­ható. (Az utóbbi években, hogy több legyen belőlük, sokhelyütt egyszerűen elfelezték a két hétig tartó olvasótáborokat, márpedig tíz napnál kevesebb idő ugyanúgy nem elegendő, mint tíz, tizenkét vagy akár tizenhárom sor egy igazi szonetthez.) A javulás azon­ban, ha örvendetes is, még eléggé csekély. Mit is képzelhetünk arról a húsz olvasótáborról, amelyek csak öt, hat vagy hét napig tar­tanak? De még ezeken kívül fél­száz olyan olvasótábor van, amely a kritikus időtartamnál rövidebb. Nem véletlen, hogy a legtöbbet ígérő „mesterségünk címereként” is mutogatható olvasótáborok ki­vétel­­ nélkül tizenegy-tizennégy naposak. Alkotóik tudják: két­­három nap szükséges ahhoz, hogy belelendüljenek a gyerekek, ennyi idő kell arra, hogy az elmélkedé­sek a szépreményesek gondjaira, gondolataira rímeljenek. Sok tá­borban úgyszólván „minden be van dobva”, csak a lényeg sikkad el. Jó példa az ellenkezőjére a győriek dobozgazszigeti olvasótá­bora, Bakonyi Tibor és Györkös László kollektívájának alkotása, ahol van Bukfenc-nap is, hivatá­sos akrobatákkal és műkedvelő bukfencekkel, de az előző napi „felderítő akció" során nem híres emberekkel, marslakóval, hanem tanárral, mérnökkel és szakmun­kással beszélgetnek a munkahe­lyükön. Lesz itt Pünkösdi király­ság is, amikor a szépreményűek veszik át a táborban a hatalmat, de az önmarcangolás és a Mire mennék nélküled? című progra­mok arról árulkodnak, hogy itt a lényeg körül forog az olvasótábori körhinta. „Minden hatalom a gyerekeké!" — ez a címe a kapuváriak Nyári László vezette, cigánygyerekek számára tervezett olvasótábor egyik eseményének. Hogy ez nem happening, hanem emberszelídítés, arról a „Meghökkenteni és meg­nyilatkoztatni akarjuk őket" mon­dat árulkodik. A „mindenki öltöz­zék fel annak, aki lenni szeretne” játék is átgondolt eszköz ebben a táborban, ahol a Mit jelent a ci­gányok életében a tűz? nem afféle folklórprogram, hanem az alapkér­dések egyike. Balatonfenyvesen alakul meg augusztus első napjaiban a rend­kívüli gondossággal és ötletesség­gel megálmodott Adhoconra, ahol megpróbálják összeállítani a CODIK-gyűjteményt, amely ala­kuló csoportos bölcselkedéssel kez­dődik. Borosné Varga Zsuzsanna, Ramháb Mária és társaik elképze­lései szerint az avatottak segítik a beavatandókat (szellemidézéssel, karikírozással, játékbörzével) vá­laszolni a legfontosabb kérdések­re: milyen az adhocon ember, hogyan ismerheti meg magát egy adhocon, hogyan teremtenek kap­csolatot az adhoconok. ,,Minden kérdést nyitva ha­gyunk", olvashatjuk a létavértesi olvasótábor programjában, mely­nek vezetői Madár János és Ke­rek Lajos. Miért merik nyitva hagyni a kérdéseket? Mert bíznak a folytatásban. Bíznak azokban a 12-13 éves gyerekekben, akikkel együtt vágnak neki a helymeg­határozásnak. Ahol az én­tudat, az együttérzés, a közös öröm, közös kudarc, az empátia, az azonosuló képesség, az önkontroll, a közös­ségi érzés és a nemzeti identitás a kulcsszavakat, ott a nyitva maradt kérdések továbbgondolkodásra késztetnek, és nem „zavarják ösz­­sze a szegény gyerekeket”, mint mondogatják az olvasótábor ellen­drukkerei. Az eszközök — elne­vezésük itt ilyenféle: csatazaj, örömkiáltás, mit kezdjek idegen tárggyal, bizalomjáték, elemző vita, halomra rakott fa, fáznak a fókák, rjekimegyek a falnak, síró­gyakorlat, szobor­játék stb. — eb­ben a táborban a központi gondo­latnak, a hazájában otthont találó személyiségnek a „szabadgyakor­latai”. Idén is lesznek igazi olvasótábo­rok, de hogy hány lesz ilyen a csaknem másfél százból, azt nem könnyű megjósolni. Aligha több, mint a harmada. Lesznek közöttük szép számmal tisztességes vállal­kozások, amelyek a maguk mű­fajában akár csúcsteljesítmények is lehetnek: különféle alkotótábo­rok, honismereti, a természeti kör­nyezet megismerését célul kitűző táborok, az anyanyelvi kultúrát fejlesztő nemzetiségi táborozások, elsősorban olvasótábori módszere­ket alkalmazó bejáró napközis táborok, úttörőtáborok. Hogy miért éppen olvasótábor fedőnévvel szerveződnek, erre könnyű vála­szolni. Ilyen címen kaphatnak (ma még) anyagi támogatást. Az­tán azért is, mert hasonlónak ér­zik magukat az igazi olvasótábo­rokhoz. Lesznek, sajnos, erre sem nehéz következtetni a benyújtott tervezetek alapján, gyengécske és gyatra olvasótáborok is. Nincsenek kitalálva, nincsenek alkotóik, panelekből építkeznek, eszközöket sorolnak fel célok he­lyett, vagy éppen olyan irreális célokat tűznek ki, mint a közös­ségformálás és az olvasóvá neve­lés. Visszaköszön az a tévhit, hogy az olvasótáborból az olvasás ügyé­nek megnyert fiatalok jönnek haza. Sok „olvasótáborban” céllá válnak az eszközök, pedig a könyv­­használat és az olvasás, az iroda­lom és a művészet, az ismeret­­szerzés és a játék csak fontos esz­közök. A cél: a „szépreményűeket” segíteni személyiségük formálásá­ban, önmaguk és környezetük megismerésében, emberképük és jövőképük kialakításában. A ke­ret a kisközösségben történő együttgondolkodás, ahol az iro­dalmi vagy más művészeti alko­tás csak eszközként — mint a felvetődő kérdésekre egyik lehet­séges válasz — kapcsolódik be a folyamatba. A közösségi nevelés­nek csak annyiban színtere, hogy a szépreményű belepottyan egy negyven-ötven főnyi „közösségbe” és egy nyolc-tizenkét főnyi kis­csoportba. A harmadik-negyedik napon, szerencsés esetben már a második napon kialakulhat ben­nük valamiféle mi­ tudat. Könnyű lépre menni, kihívás helyett eligazítást adni, értelme­zés helyett illusztrálni, alámerü­lés helyett a partról lógatni lá­bunkat a mélybe. Könnyű lépre menni, mert ha a célok a helyü­kön vannak, akkor talán még több a gond: az érték, a lépték és a mérték elvének együttes alkalma­zása. Képviselheti az irányt és a választ jelző értéket akár Ady, Pi­linszky, Örkény, Németh László, Einstein, Freud, Marx vagy Teil­hard de Chardin, ha éppen azokra a kérdésekre válaszolnak, ame­lyekre már mi is válaszolni pró­báltunk, ha megfelelő a lépték és a mérték. Kínálkozik, persze, egy sor könnyebb, kockázatmentesebb megoldás is: elhívni bevált sztá­rokat, elmondani saját verseinket, vagy a kreativitás jegyében a szépreményűekből préselni ki „műveket”, amelyek mutatósak ugyan, de megkerülik a fontos kérdéseket. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy nem érkez­hetnek meg a marslakók, hogy nem játszhatjuk el a menetrendet vagy a telefonkönyvet. Még tűzi­játék és görögtűz is lehet, ha a sziporkák egyben a szellem szi­porkái is, ha mindez a célt szol­gáló eszköz. „A proletárforradalmak viszont állandóan bírálják önmagukat, foly­ton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvég­zetthez, hogy megint újból elkezd­jék, kegyetlen alapossággal gúnyol­ják első kísérleteik felemásságát és gyatraságát” — figyelmeztet Marx, minket, olvasótáborosokat. Örkény István, aki, amikor meghallotta, hogy mit művelünk egyperceseivel, (szétszedjük, folytatjuk, variáljuk őket) a bakonyoszlopi olvasótábor­ban (ahová lelkesen készült, de már nem jöhetett el), így kiáltott fel: „Végre!”. Örkény bizonyára értékelné, és akár saját műveiként is jegyezné azokat az „olvasótábor-paródiákat”, amelyek eredetileg igazi olvasótá­bornak indultak. Az e­gyikben, (a megyei szervek meglátogatásra ajánlották), például a csoportveze­tők esténként nyolctól tizenegyig kimenőt kaptak, addig a — civil­ben igazgatóhelyettes — táborveze­tő (akit nem tegezhettek a gyere­kek) „tartotta a fegyelmet”. A „leg­rázósabb lányokat” (hetedikes és nyolcadikos gyerekek voltak a tá­borban), a furfangos (?) táborveze­tő — biztos, ami biztos — szobá­jába gyűjtötte, és Ady-verseket elemzett velük, míg a többiek „sza­bad keretben” készülhettek a más­napi „foglalkozásokra”. „Hát még mindig nem érzitek, hogy milyen gyönyörű ez a vers, még az én kedvemért sem?” — erőlködik egy kiscsoportvezető — „Hát ezt sem olvastátok?” — rökö­­nyödik meg egy másik. „Senki sem jegyzetel?” — kérdezi egy harma­dik. Másutt szorgalmasan jegyzetel­nek, kérés, kérdezés nélkül. Kant szerint ez és ez, magyarázza a kis­csoportvezető, és azon nyomban el­határolja magát a „szubjektív idea­listától”. Az egyik hatodikos jegy­zetfüzetében ez áll: „Kant hűje”. „Most az állami gondozottak ne fi­gyeljenek ide” — kéri a leghátrá­nyosabb helyzetű tagokat a „tapin­tatos” kiscsoportvezető, mert most az anyai szeretetről szeretne példá­lózni. A civilben költő kiscsoport­­vezető már nyolcadik versét sza­valja el aznap délelőtt. Nagyon tet­szik neki, hogy nagyon tetszik ne­kik. Hogy ne is csodálkozzunk ezeken a „paródiákon”? Hiszen az olvasó­tábor sem különbözhet lényegesen attól a környezettől, amelynek szá­mára kihívás akar lenni. Van eb­ben valami, de azért nem ilyen egyszerű ez! A hibák egy olyan te­vékenység, egy olyan mozgalom hi­bái, amely felhígulása ellenére is, évente tucatjával tud felmutatni olyan csúcsteljesítményeket, ame­lyek tanulságot, példát, mintát, ki­hívást jelenthetnek közművelődé­sünknek és köznevelésünknek. Az „ugyanolyan” hibák ellenére is több tekintetben más, vagyis igazi alternatíva az olvasótábor-mozga­lom. Azon kevés művelődési kez­deményezések egyike, amelyek alulról indultak és újulnak meg. Irányelveit is feltalálói és zászlóvi­vői fogalmazták meg és fogalmaz­ták újra 1982-ben is. Már csak azért is, mert valami olyanfajta nagystílűség jellemzi — pitiáner hi­bái ellenére —, amely a szellemi élet és a közművelődés egy­éb, ér­dekperpatvaroktól hangos berkei­ben meglehetősen ritka. Miért van mégis oly kevés iga­zi olvasótábor, miért oly sok az „olvasótábor-paródia”? A kérdésre talán válasz egy, a számomra ed­dig még megválaszolatlan másik kérdés: Miért olyan kevés — tu­catnyi sem — a fiatal értelmiségi­ek legjobbjaiból verbuválódó olva­sótábori csapatok száma? Nyilván azért is, mert sokan még nem kap­nak mandátumot, meghívást, bizta­tást erre a feladatra. Nyilván azért is, mert sokaknak közülük „dero­gál” az olvasótábori „kiscserkész­­kedés”. Nyilván azért is, mert az országos méretű közösséghiány nem kedvez olvasótábort alkotó együt­tesek verbuválódásának. Persze, az olvasótábori gyermetegségek és gyermekbetegségek legfőbb okai nem lehetnek azok, akik valami­lyen okból nem kapcsolódtak még be ebbe a tevékenységbe. Hanem azok, akik — akár a leg­jobb szándékkal, akár „életükkel és vérükkel”, de — pótcselekvésként csinálják, akik számára csupán jó buli, csupán önmutogatás, akik fel­készületlenül, könnyelműen fognak hozzá a „húrok pengetéséhez”, akik nem tudnak okosan szeretni, akik a problématárat eszköztárral cserélik fel, akik nem veszik tudomásul, hogy a szellem embere „optimista: bízik is még az emberben, hogy tel­jesíteni fogja régtől vállalt küldeté­sét, az ember képét végre embe­rivé formálni, a világot végre em­berlelkűvé tenni”, mint ezt Németh László, az olvasótábor-mozgalom egyik szellemi atyja tanítja. „Ha van alulteljesítő iskola, van alulteljesítő olvasótábor is, nem kis számban. Ha van radikális refor­mokkal kísérletező iskola, lehet nem kevés újat ígérő olvasótábor is; nálunk mindkettőből kevés van” — írja Varga Csaba a fiatal könyv­tárosok számára 1980-ban szerve­zett telkibányai olvasótábor tapasz­talatait elemezve. Úgy találja, hogy addigi húsz olvasótábora közül ez volt a legjobb. Mint munkatársa, magam is így éreztem, s ma még inkább így érzem, az ötödik ilyen típusú olvasótáboromra készülődve. „Lehúzni a könyökvédőt a könyv­­táros fejéről, vagyis megszüntetve megőrizni őt” — ez lett ásotthalmi olvasótáborunk „eszmei mondani­valója”. Ásotthalmon is, akár Tel­kibányán arról a világról, társada­lomról, azokról a csoportokról, em­berekről volt szó, akikért és amiért létezik a könyvtár mint értékközve­títő intézmény, azokról az értékek­ről, amelyek közvetítésére és fel­erősítésére vállalkozik a könyvtár és a könyvtáros, valamint azokról a könyvtárosokról, személy szerint, akik eljöttek a táborba. „Ahogy telt az idő, lassan levet­­kettük a hierarchiák által ránknyo­morított »alkutyai« szerepünket, • a mindennapi életünket elfeledve egy nyílt, demokratikus, morális feszültségektől vibráló gondolati­érzelmi áramkörbe keveredtünk”, írja levelében a telkibányai olvasó­tábor egyik résztvevője, aki a kö­vetkező évben éppen egy hasonló olvasótábor egyik vezetője lesz. Örömmel tapasztalhattuk, hogy ezeknek az értelmiségieknek rende­zett olvasótáboroknak a résztvevői sorra bukkannak fel az idén, mint csoportvezetők, vagy táborvezetők. Pedig Felsőtárkányban, Telkibá­nyán, Ásotthalmon és Balatonsze­pezden az olvasótáborban nem sze­repelt a „tantárgyak” között, „csu­pán” arról volt szó, hogyan lehetne a könyvtárosból és a könyvterjesz­tőből értelmiségi. „Találtam valamit, valakit, vala­kiket, magatartást, barátot, kollek­tívát, hitet, felismerést, értéket. Ér­tékeket. Hitet adtatok nekem, ön­becsülést, olyan felismeréseket ön­magamról, ami nélkül nem lehet­nék igazán én. Ne hagyjatok visz­­szasüllyedni!” — írta nekünk az ásotthalmi olvasótábor egyik részt­vevője. Az Élet és Irodalom többször fog­lalkozott már érdemben az olvasó­táborokkal. Ezek közül számomra Vidra Szabó Ferenc, bakonyoszlopi munkatársam írása a leginkább mérvadó. Ő két hétig tartó lelkiis­­meretfurdalásnak nevezi az olvasó­tábort. Joggal. Úgy gondolom, ak­kor kerülünk a helyünkre, ha még az olvasótáborunk megkezdése előtt elkészül (és soha le nem zárul) hi­bagyűjteményünk, ha a két hétig tartó lelkiismeretfurda­lást alapos lelkiismeretvizsgálat és lelkiisme­retes felkészülés előzi meg. 1982. JÚNIUS 18. n 3 ■ ■ m nmn

Next