Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

2001-03-16 / 11. szám - Márton László: A néma cukrászlány • könyvkritika • Nagy Gergely: Adjatok egy pontot (Palatinus Könyvkiadó, 2000.) (25. oldal) - Zoltán Gábor: Puff nekünk • könyvkritika • Maros András: Puff (Palatinus Könyvkiadó, 2000.) (25. oldal)

MÁRTON LÁSZLÓ: A néma cukrászlány ■ Nagy Gergely: Adjatok egy pon­tot. Palatínus Könyvkiadó, 2001. 174 oldal, 996 Ft Harminc írás öt és félszer annyi könyvoldalon: Nagy Gergely kis­prózái gazdaságosak, arányosak, precízek és egy kissé hidegek. Az író, akinek ez az első könyve, vala­hányszor végigfuttatja vagy­­buk­­dácsoltatja egy-egy szereplővel a számára kimért rövid pályát, mind­végig a tájékozódási pontokat kere­si, s mire felméri őket, a szereplő körül kihűl a tér. Röviden így lehetne jellemezni a kötet két ciklusa közül az elsőt. Eb­ben az első részben, amely terjede­lemre a kötetnek több mint a fele, tíz viszonylag hosszabb írás szere­pel; olyan novellák, amelyek min­den nehézség nélkül hozzámérhe­­tők a műfaj hazai hagyományaihoz. Ebből nem elsősorban a műfaji adottságok szemlézése vagy szá­monkérése következik; inkább az a kérdés, hogyan mutatkozik meg a formában az írói egyéniség. Nagy Gergely biztos kézzel alkalmazza a novella klasszikus eszközeit; tudja, mit akar, s azt meg is valósítja. Tud kevés szóval sokat­ mondani, tud Márton László 1959-ben született, Budapesten él, ötletből helyzetet, helyzetből mesz­­szebbre mutató emberi viszonyokat építeni. Tud poént előkészíteni, s tud lemondani az előkészített po­énról. Tud egy-egy váratlan fordu­lattal meglepetést kelteni, egyszer­smind - utólag - azt is egyértelmű­vé teszi, hogy a meglepetés elve benne volt az ötletben. Ezenkívül, s ez a legfontosabb, meg tudja teremteni a maga írói világát, még ha ez néhol jelzéssze­­rűbbnek vagy vázlatosabbnak mu­tatkozik is a kelleténél. Ebben a vi­lágban, mint említettem, hideg van, ám annál kevésbé van sötét. Nagy Gergely tehetségének egyik fontos alkotóeleme a groteszk hu­mor, ez nem annyira melegít, mint inkább világít: megvilágítja minden szereplő minden számításba vehető törekvését. Ebből viszont két ne­hézség adódik a szerző számára. Az egyik a szereplők reflektáltságának terhe: ez különösen szembeötlő az egyes szám első személyben meg­szólaló novellahősöknél. A jutalom­játék című novella színésze mindvé­gig olyan látványokról számol be, amelyek az ő nézőpontjából, az ő szemével biztosan észlelhetők („Most az árnyék tűnt fel először, utána meg a repülő tárgy”), viszont azt a személyt („egy illető”), akiről a novella szól, hangsúlyozottan nem pillantja meg, noha pontosan tudja, mit lát az illető („Észrevette azt is..., Látta azt is..., Láthatta, hogy” stb.), vagyis a meg nem lá­tott ember szemével lát. A pelikán kicsinyének fogorvosa el kell, hogy mondjon egy rejtélyt, ugyanakkor közleményének tartalmaznia kell a rejtély megoldását is (anélkül per­sze, hogy neki tudomása volna ró­la), részletesen elbeszéli agyonlövé­­sének pillanatát, kitérve a közeledő lövedék plasztikus leírására, vagyis a halál utáni állapotból kell élete végső döntéseit megindokolnia. A rejtély tudója, a cukrászlány vi­szont nem szólal meg. Hasonló problémáknak fut neki A piros és A rock and roll végnapjai is, amelyek­ben pedig nincsen Én-elbeszélő. A másik nehézség: meglepetést előidézni egy olyan világban, ahol minden eleve el van döntve. Ám ez, ellentétben az előzővel, amely­nek mélyén ismeretelméleti dilem­ma húzódik meg, inkább csak lát­szólag nehézség. A meglepetést, egyszersmind a novellák szervező­dését éppen az jelenti, hogy rá kell döbbenni: minden el van döntve. Ez cementezi össze a Mi az élet? eredetileg összefüggéstelen esemé­nyeit, ez teszi a Don Giovanniban becserkészett Molnár Helgát visz­­szamenőleg is nem létezővé. S fő­leg, ez teszi otthonossá és kísérteti­essé az Éhség, valamint a Lakók mikrovilágát. (Az előbbi novella egy kicsit Hajnóczyt és Örkényt, rajtuk túl Nagy Lajost idézi, az utóbbiról meg Bodor Ádám jut eszembe, ám Nagy Gergely látha­tóan olyan tehetség, aki sok min­denkitől tud tanulni valamit, ám senkinek sem tanítványa.) Ugyanakkor tartalmi jellegzetes­ségek felől is meg lehet közelíteni a kötet írásait: lehet úgy is olvasni őket, mint emlékezetes tudósításo­kat a nyolcvanas-kilencvenes évek­ből. Pontosabban: a nyolcvanas és a kilencvenes évekből. Nagy Gergely most harminckettedik évében jár: serdülőkora és felnőtté válása idő­ben egybeesett a Kádár-rendszer hanyatlásával, majd összeomlásá­val. Ez a folyamat sohasem megha­tározója az írásoknak, de mindig jól észlelhető a háttérben. Hol a Magyar Néphadsereg függelmi vi­szonyai idéződnek fel, hol meg ar­ról van szó, hogy egy NDK-beli lel­kész felgyújtotta magát; hasonló emlékeztetőként működnek a pop­zenei újságok és magnókazetták beszerzési nehézségei is, a nyári di­ákmunka emlékszilánkjai stb. Más írásokban meg arrogáns banktiszt­viselőkről olvasunk, dinoszaurusz­jelmezben röplapot osztogató diák­ról, tévés show-bizniszről, három­­pont­ú biusz rádióról és más effé­lékről. Más szóval, a könyvből kiol­vasható egy közelmúlt-idéző szó­lam is, és ami vele jár, egy jellegze­tes hangulat, amely kétségkívül enyhíti az írói világ hidegét. Ám ezt már nem annyira a Lélek­tani határ című első ciklusról mon­dom, mint inkább a második ciklus kapcsán, amelynek az a címe, hogy Geiger és Müller, s húsz egészen rö­vid írásból áll. Ezek jóval inkább alanyinak, ugyanakkor ötletsze­rűbbnek is hatnak, mint az első ciklusban szereplő novellák. A két név olvastán természetesen a mé­rőműszer idéződik fel, valamint egy sor, „és”-sel összekötött névpá­rosítás, Stan és Pántól Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ig, de azért észrevehető, hogy a Geiger név hasonlít a szer­ző keresztnevére, s a Müller ehhez csapódhatott hozzá. A geiger-mü­l­­leres írásokban keveredik a filing és a parabola, s minderre rátelepül a kétlelkűség régi toposza, anél­kül, hogy ez írói problémaként vagy feladatként exponálná az ön­ismeret követelményét. Ennek a megállapításnak kétségkívül kriti­kai éle is van; hangsúlyozom azon­ban, hogy ami a kötet második fe­lében kimunkálatlanságnak hat, az ugyanakkor megannyi lehetőség is. Nagy Gergely a későbbiek folya­mán elindulhat a korrajz irányába, de ugyanígy összerakhatja példá­­zatos történetek mozaikköveiből közelmúltbeli önarcképét is. Any­­nyit már tudunk, hogy Geiger és Müller ugyanaz a személy, noha különböznek. Az egyik balek, a másik nagymenő, az egyik így ud­varol, a másik úgy, az egyiknek ilyen az ízlése, a másiknak olyan. Ám az igazi lehetőségek a mesz­­szebbre menő felismerésekben vol­nának, ahogy A néger csókafférban olvassuk: „Abban a pillanatban lá­tod magadat kívülről, felülről. És minden mozdulatodat hülyének fogod látni. Nem erkölcstelennek vagy csúnyának, hülyének”. Mind­ez a soha meg nem pillantott em­ber nézőpontjából lenne igazán ér­dekes. ■ Maros András: Puff. Palatínus Könyvkiadó, 2001. 189 oldal, 996 Ft Annak, hogy egy évezred véget ért és egy másik elkezdődött, én semmi jelentőségét nem látom. Artúr vi­szont megszenvedte a korszakhatár­átlépést. Artúr, ez az érzékeny ter­mészetű, választékosan kevert fajtájú kutya, Feri bácsi szeretett jószága. Artúrt úgy megrémítették a sűrűn robbanó petárdák, hogy nem mert kilépni a házból, és nemhogy szo­kott sétahelyére,­­a Városmajorba nem tudta levinni Feri bácsi, de még egy rövid utcai sétára sem, és mind­ez azzal fenyegetett, hogy Artúr hó­lyagja szétpattan. Minél jobban fe­szült a hólyag, minél jobban zihált és remegett a kiskutya, annál szapo­rábban gyújtották és hajították hon­fitársaink a múltat és a jövendőt. Mígnem valamikor a harmadik év­ezred harmadik órájának vége felé ritkulni kezdtek a detonációk, és Ar­túr végre könnyíthetett magán. A harmadik évezred beköszöntének egyedül hiteles tanúja: Artúr. Mind­ezt nemcsak annak okából kellett el­mondanom, hogy ha egy kötet 2001 elején jön ki, egyenesen kihívja ma­ga ellen a korszakolást, az elhelye­zést egy olyan rendszerben, amely­ben sok a nulla, azért is beszéltem Artúrról, mert e jámbor eb története mintha Maros András egyik novellá­jából lenne kölcsönvéve, pedig nem így áll a helyzet. Artúr valóságos fia­tal budapesti kutya, az előbbiekben szerzőnk szemléletét vettem használat­ba, kipróbáltam: ilyen a világ, ilyen a kor az ő perspektívájából. Nem kevés novellájának állatok a hősei, amiben valószínűleg nem Maros föl­­fokozott dédelgető ösztönének szub­limációját kell fölismernünk, hanem épp a sörényes hangyászok, a pin­tyek és társaik viszontagságos sorsá­ban a magunkét. Maros szemlélete, úgy látom, egyéni és működőképes: adott esetben ugyanúgy kölcsön le­het venni, mint más írókét, mint a jeles elődökét és kortársakét. Első kötetes szerzőről lévén szó, ez figye­lemreméltó eredmény. És ennek el­ismerésére nem az olyan furcsa vé­letlenek parancsoló hatalma késztet, mint hogy történetesen Artúr kutya szokott sétahelye, a Városmajor épp a mellett az utca mellett helyezkedik el, melyben én felnőttem, és hogy azt az utcát úgy nevezik: Maros, és hogy a szerző épp ott, a vörös sala­kos Maros utcai pályákon szerezte tenisztudását, melynek aztán nem kis szerepe lett élete pályájának ala­kulásában. Maros életének nagy része - két hónap híján egésze­n az elmúlt évez­red utolsó harminc évére esett, így hát szerzőnk nagy idők, nagy válto­zások tanúja, hogy mást ne mondjak, ő még tanult oroszul az általános is­kolában, de egyetemre már az Egye­sült Államokban járhatott, hazatérve pedig belevetette magát a rendszer­­váltás utáni Magyarországon kibon­takozó reklám- és marketingiparba. Mindezen körülményeknek szere­pük lehet abban, hogy Maros első kötetének novelláival képes volt részt vállalni abból a nemes feladatból, melyet egy klasszikus szavait lazán kölcsönvéve „a múlt elbúcsúztatása azáltal, hogy kinevetjük” címmel je­lölhetünk. Nem mintha a jelen nem volna hasonló mértékben röhejes, már búcsúztathatjuk is; szerzőnk eb­ből a projektből sem marad ki. Ugyanis Maros András nem tar­tozik kor- és pályatársainak abba a népes vonulatába, amelyet az egy­szerűség kedvéért ezúttal hadd ne­vezzek szépelgőnek, az ő viszonya a világhoz és a szavakhoz nem a cso­dálaté, hogy hű de szép minden. Ahogy ő látja: inkább röhejes. Mert szerzőnk novelláinak olvastán ne­vetni lehet, és ez olyan tény, amit saját reakcióimat megfigyelve sike­rült rögzítenem. Ami engem illet, nekem a humo­ristákkal sokszor az a bajom, legye­nek bár alkalmiak vagy nagy becs­ben álló hivatásosak, hogy poénja­ikban folyton föl lehet ismerni a ko­rábbi poénokat, melyeket utánoz­nak, és a keserves igyekezetét, hogy saját, jól fölmért és kiismert közön­ségük ízlését (vesd össze: „értelme­zői közösség”) kiszolgálják. Ez, úgy veszem észre, másképpen van Ma­rosnál. Mintha novelláinak humora abból táplálkozna, hogy valaki szét­néz, és nem hisz a szemének. Nyeles telek, mondja Maros, és nevet, kine­veti a szavakat, a magyar nyelvben gyökeret vert kifejezést. Kineveti a szánalmas földdarabot, melynek még csak drótfonatos utcafront se jutott. Az ilyen nevetés kegyetlen, lesajnáló, ugyanakkor a nyélen át egy olyan történetbe hajthatunk be, mely az emberi élet nem pormente­sített útjain döcög keservesen, és olyan szereplőt, olyan alakot ismer­hetünk meg általa, aki iránt részvé­tet lehet érezni. Maros hőseit gyakran a vakvélet­len sodorja bajba, legyenek bár energikusak, fiatalok, ugyanúgy be­lebonyolódnak a történet hurkaiba, mint az a novellabeli ladás öregem­ber, akinek útja a nyeles telektől a kisváros centrumának körforgalmá­ig vezetett, ahonnan soha ki nem keveredhet, míg a világ világ, és míg benzin van a tartályban. Nem ritka, hogy egy szerző abban leli örömét, hogy látszólag idegen hősöket indít el különféle pályákon, majd összehozza őket, kideríti ró­luk: igenis közük van egymáshoz, szálak feszülnek közöttük, melyek­ről nem tudtak, és amelyek irányít­ják mozgásukat - ezek a szerkezetek amennyire hasonlóak, annyira elté­rő világszemléletet fejezhetnek ki egyes novellistáknál. Van, akinél a világ bölcs elrendezettségét képezik le, például, és van, akinél végzetes kiismerhetetlenségét. Maros And­rásnál is ez van, kiismerhetetlenség, bár nála a végzet nem döngve és hatalmasan szokott lesújtani. Ugyanakkor a diszkrét puffanás szintén kelt fájdalmakat, és a hősök­re nézve határozottan megalázó. A Puff című kötet írásai, melye­ket az előbbiekben novellának ne­veztem, valószínűleg maguk se nyi­latkoznának másképpen, ők is no­vellaként képzelik el magukat. Olyan régi mesterek írásaira hason­lítanak, mint Maupassant, mint Csehov és mint Kosztolányi. Ha eb­ben az összefüggésben tekintünk rájuk, föltűnik, hogy Maros András első kötetének novellái nem mind hibátlanok, hogy a szerzőnek nem mindig sikerül rátalálnia azokra a megoldásokra, melyek egyrészt a műfaj kívánalmainak, másrészt az éppen aktuális történetnek és ala­koknak, és ráadásul saját írói alka­tának egyszerre meg tudnak felel­ni. De épp azoknak a novelláknak köszönhető, melyeknek csattanóit nem egészen jól hozta össze, hogy észre lehet venni: ő sosem használ drasztikus megoldásokat, jelesül emberhalált, vérözönt az olvasó meghökkentésére és a történet le­zárására - egy olyan korban, ami­kor a legszépelgőbb írók sem restel­lik élményeiket a Hegylakóval és más vértucskos alkotásokkal gazda­gítani, amikor az erőszakos halál oly kézenfekvően tesz pontot, ha nem is az emberi élet, de a szöve­gek végére. Maros a korábban em­lített mesterekhez hasonlóan nem a halált, hanem az életet látja olyan­nak, amilyennek, nevetségesnek, mondjuk, vagy kibírhatatlannak, il­letve ilyennek is, olyannak is, és az ő nézőpontjából igen csekély ese­mények, egy keservesen összeho­zott randevú, vagy egy rég hasz­nált, Lada márkájú személygépjár­mű újrabeüzemelése nem kisebb macera, mint a kipurcanás. ZOLTÁN GÁBOR: Puff nekünk 2001. MÁRCIUS 16. A Szépirék Társasága 2001. márciu­ 130-án rendezi első irodalmi díjkiosztó ünnepségét A Társaság négy fcategóriában oszt díjakat: 1. próza 2. líra 3. e&azé-kritika 4. média irodalom -közvetítés A Szépírók Társasága a kortárs magyar irodalom több mint 130 alkotójának érdekeit képviseli. Tagjai munkájuk során kizárt­lag irodalmi-műpészi szempontokat vesznek figyelembe. A cégek, akik ezt a szellemiséget és a Szépírók Díjait támogatják. ERIC CLAPTON - REPTILE - WARNER MUSIC HUNGARY Az emlékek új életre kelnek... L . 251 ÉLET ÉS AZ IRODALOM

Next