Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
2001-03-16 / 11. szám - Márton László: A néma cukrászlány • könyvkritika • Nagy Gergely: Adjatok egy pontot (Palatinus Könyvkiadó, 2000.) (25. oldal) - Zoltán Gábor: Puff nekünk • könyvkritika • Maros András: Puff (Palatinus Könyvkiadó, 2000.) (25. oldal)
MÁRTON LÁSZLÓ: A néma cukrászlány ■ Nagy Gergely: Adjatok egy pontot. Palatínus Könyvkiadó, 2001. 174 oldal, 996 Ft Harminc írás öt és félszer annyi könyvoldalon: Nagy Gergely kisprózái gazdaságosak, arányosak, precízek és egy kissé hidegek. Az író, akinek ez az első könyve, valahányszor végigfuttatja vagybukdácsoltatja egy-egy szereplővel a számára kimért rövid pályát, mindvégig a tájékozódási pontokat keresi, s mire felméri őket, a szereplő körül kihűl a tér. Röviden így lehetne jellemezni a kötet két ciklusa közül az elsőt. Ebben az első részben, amely terjedelemre a kötetnek több mint a fele, tíz viszonylag hosszabb írás szerepel; olyan novellák, amelyek minden nehézség nélkül hozzámérhetők a műfaj hazai hagyományaihoz. Ebből nem elsősorban a műfaji adottságok szemlézése vagy számonkérése következik; inkább az a kérdés, hogyan mutatkozik meg a formában az írói egyéniség. Nagy Gergely biztos kézzel alkalmazza a novella klasszikus eszközeit; tudja, mit akar, s azt meg is valósítja. Tud kevés szóval sokat mondani, tud Márton László 1959-ben született, Budapesten él, ötletből helyzetet, helyzetből meszszebbre mutató emberi viszonyokat építeni. Tud poént előkészíteni, s tud lemondani az előkészített poénról. Tud egy-egy váratlan fordulattal meglepetést kelteni, egyszersmind - utólag - azt is egyértelművé teszi, hogy a meglepetés elve benne volt az ötletben. Ezenkívül, s ez a legfontosabb, meg tudja teremteni a maga írói világát, még ha ez néhol jelzésszerűbbnek vagy vázlatosabbnak mutatkozik is a kelleténél. Ebben a világban, mint említettem, hideg van, ám annál kevésbé van sötét. Nagy Gergely tehetségének egyik fontos alkotóeleme a groteszk humor, ez nem annyira melegít, mint inkább világít: megvilágítja minden szereplő minden számításba vehető törekvését. Ebből viszont két nehézség adódik a szerző számára. Az egyik a szereplők reflektáltságának terhe: ez különösen szembeötlő az egyes szám első személyben megszólaló novellahősöknél. A jutalomjáték című novella színésze mindvégig olyan látványokról számol be, amelyek az ő nézőpontjából, az ő szemével biztosan észlelhetők („Most az árnyék tűnt fel először, utána meg a repülő tárgy”), viszont azt a személyt („egy illető”), akiről a novella szól, hangsúlyozottan nem pillantja meg, noha pontosan tudja, mit lát az illető („Észrevette azt is..., Látta azt is..., Láthatta, hogy” stb.), vagyis a meg nem látott ember szemével lát. A pelikán kicsinyének fogorvosa el kell, hogy mondjon egy rejtélyt, ugyanakkor közleményének tartalmaznia kell a rejtély megoldását is (anélkül persze, hogy neki tudomása volna róla), részletesen elbeszéli agyonlövésének pillanatát, kitérve a közeledő lövedék plasztikus leírására, vagyis a halál utáni állapotból kell élete végső döntéseit megindokolnia. A rejtély tudója, a cukrászlány viszont nem szólal meg. Hasonló problémáknak fut neki A piros és A rock and roll végnapjai is, amelyekben pedig nincsen Én-elbeszélő. A másik nehézség: meglepetést előidézni egy olyan világban, ahol minden eleve el van döntve. Ám ez, ellentétben az előzővel, amelynek mélyén ismeretelméleti dilemma húzódik meg, inkább csak látszólag nehézség. A meglepetést, egyszersmind a novellák szerveződését éppen az jelenti, hogy rá kell döbbenni: minden el van döntve. Ez cementezi össze a Mi az élet? eredetileg összefüggéstelen eseményeit, ez teszi a Don Giovanniban becserkészett Molnár Helgát viszszamenőleg is nem létezővé. S főleg, ez teszi otthonossá és kísértetiessé az Éhség, valamint a Lakók mikrovilágát. (Az előbbi novella egy kicsit Hajnóczyt és Örkényt, rajtuk túl Nagy Lajost idézi, az utóbbiról meg Bodor Ádám jut eszembe, ám Nagy Gergely láthatóan olyan tehetség, aki sok mindenkitől tud tanulni valamit, ám senkinek sem tanítványa.) Ugyanakkor tartalmi jellegzetességek felől is meg lehet közelíteni a kötet írásait: lehet úgy is olvasni őket, mint emlékezetes tudósításokat a nyolcvanas-kilencvenes évekből. Pontosabban: a nyolcvanas és a kilencvenes évekből. Nagy Gergely most harminckettedik évében jár: serdülőkora és felnőtté válása időben egybeesett a Kádár-rendszer hanyatlásával, majd összeomlásával. Ez a folyamat sohasem meghatározója az írásoknak, de mindig jól észlelhető a háttérben. Hol a Magyar Néphadsereg függelmi viszonyai idéződnek fel, hol meg arról van szó, hogy egy NDK-beli lelkész felgyújtotta magát; hasonló emlékeztetőként működnek a popzenei újságok és magnókazetták beszerzési nehézségei is, a nyári diákmunka emlékszilánkjai stb. Más írásokban meg arrogáns banktisztviselőkről olvasunk, dinoszauruszjelmezben röplapot osztogató diákról, tévés show-bizniszről, hárompontú biusz rádióról és más effélékről. Más szóval, a könyvből kiolvasható egy közelmúlt-idéző szólam is, és ami vele jár, egy jellegzetes hangulat, amely kétségkívül enyhíti az írói világ hidegét. Ám ezt már nem annyira a Lélektani határ című első ciklusról mondom, mint inkább a második ciklus kapcsán, amelynek az a címe, hogy Geiger és Müller, s húsz egészen rövid írásból áll. Ezek jóval inkább alanyinak, ugyanakkor ötletszerűbbnek is hatnak, mint az első ciklusban szereplő novellák. A két név olvastán természetesen a mérőműszer idéződik fel, valamint egy sor, „és”-sel összekötött névpárosítás, Stan és Pántól Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ig, de azért észrevehető, hogy a Geiger név hasonlít a szerző keresztnevére, s a Müller ehhez csapódhatott hozzá. A geiger-mülleres írásokban keveredik a filing és a parabola, s minderre rátelepül a kétlelkűség régi toposza, anélkül, hogy ez írói problémaként vagy feladatként exponálná az önismeret követelményét. Ennek a megállapításnak kétségkívül kritikai éle is van; hangsúlyozom azonban, hogy ami a kötet második felében kimunkálatlanságnak hat, az ugyanakkor megannyi lehetőség is. Nagy Gergely a későbbiek folyamán elindulhat a korrajz irányába, de ugyanígy összerakhatja példázatos történetek mozaikköveiből közelmúltbeli önarcképét is. Anynyit már tudunk, hogy Geiger és Müller ugyanaz a személy, noha különböznek. Az egyik balek, a másik nagymenő, az egyik így udvarol, a másik úgy, az egyiknek ilyen az ízlése, a másiknak olyan. Ám az igazi lehetőségek a meszszebbre menő felismerésekben volnának, ahogy A néger csókafférban olvassuk: „Abban a pillanatban látod magadat kívülről, felülről. És minden mozdulatodat hülyének fogod látni. Nem erkölcstelennek vagy csúnyának, hülyének”. Mindez a soha meg nem pillantott ember nézőpontjából lenne igazán érdekes. ■ Maros András: Puff. Palatínus Könyvkiadó, 2001. 189 oldal, 996 Ft Annak, hogy egy évezred véget ért és egy másik elkezdődött, én semmi jelentőségét nem látom. Artúr viszont megszenvedte a korszakhatárátlépést. Artúr, ez az érzékeny természetű, választékosan kevert fajtájú kutya, Feri bácsi szeretett jószága. Artúrt úgy megrémítették a sűrűn robbanó petárdák, hogy nem mert kilépni a házból, és nemhogy szokott sétahelyére,a Városmajorba nem tudta levinni Feri bácsi, de még egy rövid utcai sétára sem, és mindez azzal fenyegetett, hogy Artúr hólyagja szétpattan. Minél jobban feszült a hólyag, minél jobban zihált és remegett a kiskutya, annál szaporábban gyújtották és hajították honfitársaink a múltat és a jövendőt. Mígnem valamikor a harmadik évezred harmadik órájának vége felé ritkulni kezdtek a detonációk, és Artúr végre könnyíthetett magán. A harmadik évezred beköszöntének egyedül hiteles tanúja: Artúr. Mindezt nemcsak annak okából kellett elmondanom, hogy ha egy kötet 2001 elején jön ki, egyenesen kihívja maga ellen a korszakolást, az elhelyezést egy olyan rendszerben, amelyben sok a nulla, azért is beszéltem Artúrról, mert e jámbor eb története mintha Maros András egyik novellájából lenne kölcsönvéve, pedig nem így áll a helyzet. Artúr valóságos fiatal budapesti kutya, az előbbiekben szerzőnk szemléletét vettem használatba, kipróbáltam: ilyen a világ, ilyen a kor az ő perspektívájából. Nem kevés novellájának állatok a hősei, amiben valószínűleg nem Maros fölfokozott dédelgető ösztönének szublimációját kell fölismernünk, hanem épp a sörényes hangyászok, a pintyek és társaik viszontagságos sorsában a magunkét. Maros szemlélete, úgy látom, egyéni és működőképes: adott esetben ugyanúgy kölcsön lehet venni, mint más írókét, mint a jeles elődökét és kortársakét. Első kötetes szerzőről lévén szó, ez figyelemreméltó eredmény. És ennek elismerésére nem az olyan furcsa véletlenek parancsoló hatalma késztet, mint hogy történetesen Artúr kutya szokott sétahelye, a Városmajor épp a mellett az utca mellett helyezkedik el, melyben én felnőttem, és hogy azt az utcát úgy nevezik: Maros, és hogy a szerző épp ott, a vörös salakos Maros utcai pályákon szerezte tenisztudását, melynek aztán nem kis szerepe lett élete pályájának alakulásában. Maros életének nagy része - két hónap híján egészen az elmúlt évezred utolsó harminc évére esett, így hát szerzőnk nagy idők, nagy változások tanúja, hogy mást ne mondjak, ő még tanult oroszul az általános iskolában, de egyetemre már az Egyesült Államokban járhatott, hazatérve pedig belevetette magát a rendszerváltás utáni Magyarországon kibontakozó reklám- és marketingiparba. Mindezen körülményeknek szerepük lehet abban, hogy Maros első kötetének novelláival képes volt részt vállalni abból a nemes feladatból, melyet egy klasszikus szavait lazán kölcsönvéve „a múlt elbúcsúztatása azáltal, hogy kinevetjük” címmel jelölhetünk. Nem mintha a jelen nem volna hasonló mértékben röhejes, már búcsúztathatjuk is; szerzőnk ebből a projektből sem marad ki. Ugyanis Maros András nem tartozik kor- és pályatársainak abba a népes vonulatába, amelyet az egyszerűség kedvéért ezúttal hadd nevezzek szépelgőnek, az ő viszonya a világhoz és a szavakhoz nem a csodálaté, hogy hű de szép minden. Ahogy ő látja: inkább röhejes. Mert szerzőnk novelláinak olvastán nevetni lehet, és ez olyan tény, amit saját reakcióimat megfigyelve sikerült rögzítenem. Ami engem illet, nekem a humoristákkal sokszor az a bajom, legyenek bár alkalmiak vagy nagy becsben álló hivatásosak, hogy poénjaikban folyton föl lehet ismerni a korábbi poénokat, melyeket utánoznak, és a keserves igyekezetét, hogy saját, jól fölmért és kiismert közönségük ízlését (vesd össze: „értelmezői közösség”) kiszolgálják. Ez, úgy veszem észre, másképpen van Marosnál. Mintha novelláinak humora abból táplálkozna, hogy valaki szétnéz, és nem hisz a szemének. Nyeles telek, mondja Maros, és nevet, kineveti a szavakat, a magyar nyelvben gyökeret vert kifejezést. Kineveti a szánalmas földdarabot, melynek még csak drótfonatos utcafront se jutott. Az ilyen nevetés kegyetlen, lesajnáló, ugyanakkor a nyélen át egy olyan történetbe hajthatunk be, mely az emberi élet nem pormentesített útjain döcög keservesen, és olyan szereplőt, olyan alakot ismerhetünk meg általa, aki iránt részvétet lehet érezni. Maros hőseit gyakran a vakvéletlen sodorja bajba, legyenek bár energikusak, fiatalok, ugyanúgy belebonyolódnak a történet hurkaiba, mint az a novellabeli ladás öregember, akinek útja a nyeles telektől a kisváros centrumának körforgalmáig vezetett, ahonnan soha ki nem keveredhet, míg a világ világ, és míg benzin van a tartályban. Nem ritka, hogy egy szerző abban leli örömét, hogy látszólag idegen hősöket indít el különféle pályákon, majd összehozza őket, kideríti róluk: igenis közük van egymáshoz, szálak feszülnek közöttük, melyekről nem tudtak, és amelyek irányítják mozgásukat - ezek a szerkezetek amennyire hasonlóak, annyira eltérő világszemléletet fejezhetnek ki egyes novellistáknál. Van, akinél a világ bölcs elrendezettségét képezik le, például, és van, akinél végzetes kiismerhetetlenségét. Maros Andrásnál is ez van, kiismerhetetlenség, bár nála a végzet nem döngve és hatalmasan szokott lesújtani. Ugyanakkor a diszkrét puffanás szintén kelt fájdalmakat, és a hősökre nézve határozottan megalázó. A Puff című kötet írásai, melyeket az előbbiekben novellának neveztem, valószínűleg maguk se nyilatkoznának másképpen, ők is novellaként képzelik el magukat. Olyan régi mesterek írásaira hasonlítanak, mint Maupassant, mint Csehov és mint Kosztolányi. Ha ebben az összefüggésben tekintünk rájuk, föltűnik, hogy Maros András első kötetének novellái nem mind hibátlanok, hogy a szerzőnek nem mindig sikerül rátalálnia azokra a megoldásokra, melyek egyrészt a műfaj kívánalmainak, másrészt az éppen aktuális történetnek és alakoknak, és ráadásul saját írói alkatának egyszerre meg tudnak felelni. De épp azoknak a novelláknak köszönhető, melyeknek csattanóit nem egészen jól hozta össze, hogy észre lehet venni: ő sosem használ drasztikus megoldásokat, jelesül emberhalált, vérözönt az olvasó meghökkentésére és a történet lezárására - egy olyan korban, amikor a legszépelgőbb írók sem restellik élményeiket a Hegylakóval és más vértucskos alkotásokkal gazdagítani, amikor az erőszakos halál oly kézenfekvően tesz pontot, ha nem is az emberi élet, de a szövegek végére. Maros a korábban említett mesterekhez hasonlóan nem a halált, hanem az életet látja olyannak, amilyennek, nevetségesnek, mondjuk, vagy kibírhatatlannak, illetve ilyennek is, olyannak is, és az ő nézőpontjából igen csekély események, egy keservesen összehozott randevú, vagy egy rég használt, Lada márkájú személygépjármű újrabeüzemelése nem kisebb macera, mint a kipurcanás. ZOLTÁN GÁBOR: Puff nekünk 2001. MÁRCIUS 16. A Szépirék Társasága 2001. márciu 130-án rendezi első irodalmi díjkiosztó ünnepségét A Társaság négy fcategóriában oszt díjakat: 1. próza 2. líra 3. e&azé-kritika 4. média irodalom -közvetítés A Szépírók Társasága a kortárs magyar irodalom több mint 130 alkotójának érdekeit képviseli. Tagjai munkájuk során kizártlag irodalmi-műpészi szempontokat vesznek figyelembe. A cégek, akik ezt a szellemiséget és a Szépírók Díjait támogatják. ERIC CLAPTON - REPTILE - WARNER MUSIC HUNGARY Az emlékek új életre kelnek... L . 251 ÉLET ÉS AZ IRODALOM