Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
2001-03-16 / 11. szám - Urbán Tibor: rajza • kép | illusztráció | grafika | rajz (24. oldal) - Podmaniczky Szilárd: A macskákat lelövik ugye? • könyvkritika • Stephen Hawking: Einstein álma és egyéb írások (Vince Kiadó, 2000.) (24. oldal) - Demény Péter: Alpok utca 3 • könyvkritika • Király László: A Csomolungma bár. (Kriterion Könyvkiadó, 2000.) (24. oldal)
PODMANICZKY SZILÁRD: A macskákat lelövik, ugye? ■ Stephen Hawking: Einstein álma és egyéb írások. Fordította Ungvárainé Nagy Zsuzsanna. Vince Kiadó, 2000. 199 oldal, 1495 Ft A testünket felépítő nehéz elemek szupernova-robbanáskor keletkeztek - írja egy másik könyvben egy másik, kozmológiával foglalkozó elméleti fizikus. És akkor gyorsan a kezünkre nézünk, vagy bele a tükörbe, és úgy tűnik, ennek a kijelentésnek minden fantáziát és sci-fit meghazudtoló valódisága valahogy mégiscsak absztrakt módon értelmezhető. A kozmológusok viszont éppen fordítva, elvonatkoztatások sorozatával próbálják leírni a világegyetem ismeretlen területeinek, viszonyainak elképzelhető valódiságát. Stephen Hawking angol elméleti fizikus nevét egy jóval korábbi könyve, Az idő rövid története tette ismertté, kicsit bulvárosabban, azon kevés természettudományos könyvek egyike, amelyek bestsellerek tudtak lenni, több mint húsz nyelvre lefordították, és ki tudja, hány millió példányban kelt el, pedig ilyen fejezetcímek voltak benne, mint Elemi részecskék és a természet erői, A fizika egyesítése. Ez a, tekéző szaknyelven szólva, tarolás, Hawking-t is ámulatba ejtette annak ellenére, hogy a bonyolult matematikai képleteket kigyomlálta, és az úgynevezett nagyközönségnek szánta a könyvet. De minderről már az Einstein álma és egyéb írások című könyvben számol be. Az új könyvbe előadások írásos változatai, önéletrajzi szövegek és egy rádiós „beszélgetés” anyagai kerültek. A rádiós beszélgetés, ugye, Hawking-nél azért bajos, mert a mozgatóideg-sorvadás nevű betegség folytán hangját is elvesztette, egy speciálisan számára konstruált számítógép és egy hangmodulátor segítségével tud kommunikálni. A könyv egyik sajátossága, hogy - mivel különálló előadások írásos változatait olvashatjuk benne — számos okfejtés, ténymegállapítás és hivatkozás megismétlődik. A szakembereket ez tán kissé untathatja, de a laikusnak vagy féllaikusnak kifejezetten előnyös ismétlés a tudás anyja alapon legalább néhány alaptétel megjegyezhető. Már annak, aki úgymond világnézeti alapon nem utasítja el az egészet, rideg, megvető tekintettel kísérve. Hawking-nal alapvetően az ateisták jártak jól, van, aki helyettük is gondolkodik, és ha a könyv után felnéznek a csillagos égre, nem a nagy büdös semmi jut eszükbe, hanem az a sok kis „mocorgás”, elmélet, amit a fizikailag hozzáférhetetlen világegyetemre próbálnak rámodellálni a kozmológusok. A szerző ugyanakkor nem állítja körömszakadtáig, hogy a világegyetem megismerhető, mert hát éppen ez benne a kihívás, bőven van még mit megismerni, és mint elméleti fizikus mi mást csinálhatna, mint megpróbálja megismerni. És azt sem állítja például, hogy nincsen Isten, „konszenzusra tör”, inkább azt mondja, hogy ha a fizika által megismerhető világtörvények igazak és valóságosak, akkor azok Isten akarata szerint valók. Az ilyen és hasonló konszenzusra törekvő kijelentésekre nagyon is szükség van, mert - magánpéldával is szolgálhatnék - az úgynevezett humán beállítottságú emberek zöme a falra tud mászni a természettudósok logikájától, következtetéseitől és a leíró modellekben való gondolkodásától. Ez a ménkű nagy irritáció alapvetően félreértéseken alapul, éppenséggel azon, mintha a fizikusok azt állítanák, hogy tudományuk majd mindenre kielégítő választ tud adni, a csecsemőgondozástól a művészetekig. Ennek cáfolatára is találunk a könyvben leírást, plusz egy olyan tételmondatot, amitől sokan felsóhajthatnak: „Az alapvető természeti törvényeket és az emberi viselkedés törvényeit egymástól függetlenül kell tárgyalni.” Mert ha még képesek is lennénk néhány részecske jövőjét „megjósolni”, azaz a rájuk vonatkozó egyenleteket megoldani, az agyban közel 106 részecske található, és ha a kiinduló feltételekben parányi eltérés is van, a végeredmény - ha ugyan megoldható ennyi egyenlet - egészen nagyon más lesz. A könyv másik érdekessége, hogy egyes tanulmányok és dilemmák fölött eljárt az idő. Az 1976 és 1992 között írt munkák a tudomány éppen akkori állását mutatják, de például azóta bebizonyosodott, hogy a világegyetem gyorsulva tágul, a Nagy Zutty-elmélet, hogy egyszer minden anyag és energia meg a téridő visszatér az ereden, ősrobbanás előtti állapotba, nem látszik valószínűnek. Meg például épp a közelmúltban sikerült a fényt megállítani, majd elindítani. Mindezzel együtt az alapkérdés maradt: vajon sikerül-e egyetlen olyan egyenletet felállítani, ami egyedüli törvényként képes leírni a világegyetemet, a benne található anyag és energia, téridő természetét? Ez volt Einstein álma is, s bár Hawking jóslatokba bocsátkozik e képlet kifundálásának időpontjára, azért nagyon valószínű, hogy a Hawking után következő fizikusgeneráció „kozmológuspápája” nyugodt szívvel írhat majd könyvet Hawking álma címmel, amelyben talán kicsit másként, de az álom - a leányzó - fekvése ugyanez lesz. Amiket pedig kivált élvezettel olvashatunk ebben a könyvben, azok a morbid példálódzások. Például a fent említett emberi agy bonyolultságának okán soha nem jósolhatjuk meg az emberi viselkedést, ennek okán az ember nem determinált, hanem szabad akarata van. És akkor jön a példa annak illusztrálására, ha valaki mégis a determináltfajtának gondolja magát. „Lehetséges, hogy a nagy egyesített elmélet előre meghatároz mindent, amit teszünk. Ha ez az elmélet azt határozza meg, hogy felakasztanak bennünket, akkor nem fogunk vízbe fulladni. De annak, aki egy keskeny csónakban a viharos tengerre merészkedik, nagyon biztosnak kell lennie abban, hogy a sors elrendeltetése szerint bitófán fogja végezni.” Ugyanakkor ebben az elvetemült példában azért az is benne van, hogy hátha a nagy elmélet adja az elrendelést. A válasz erre az, hogy igen is, meg nem is. Mert ha az agyra elvileg felírhatók is az egyenletek, megoldásuk nem lehetséges. A nagy egyenletet két különállóan és részben igaz elmélet egyesítésétől várják. Az egyik a relativitáselmélet, a másik a Heisenberg-féle határozatlansági elv. A relativitáselméletből adódik, vagyis azt fejezi ki többek között, hogy az idő nem abszolút, hanem viszonylagos, mindennek saját ideje van, és az egymáshoz képest mért idő az egymáshoz képest mért sebességtől függ. Ha nagyon gyorsan mozgunk, netán közel a fénysebességhez, akkor a mi karóránkon kevesebb idő múlik azéhoz képest, aki csak a pamlagon dekkol. De ez a napi életben nem számottevő. Olyannyira nem, hogy uszkve 400 milliószor kellene körberepülni a Földet (ezúttal repülőgéppel), hogy egy másodpercet „hosszabbítsunk” az életünkön - szóval, marad a fitnesz és a ránctalanító krém. A Heisenberg-féle határozatlansági elv pedig azt mondja ki, hogy egy időpillanatban nem tudjuk egyszerre meghatározni egy részecske sebességét és helyét. Vagy csak az egyiket, vagy csak a másikat. Vagy ebből is egy kis hibával, és amabból is egy kis hibával. De természetesen erre is van egy példa, modell. (A modellezésről Hawking természetszerűleg vállalja azt a pozitivista állítást, amely szerint modelleken keresztül ismerhető meg a világ - pillanatnyilag -, ám ezen túlmenően nem érdemes feltenni azt a kérdést, hogy a modell megfelel-e a valóságnak, mert nem tudjuk, mi valóság, egy modell hitelét az adja, ha viszonylag nagy számú megfigyelést lehet leírni vele.) A kvantummechanika határozatlansági elvére a következő gondolatkísérletet ajánlja, amit Schrödinger macskája néven emlegetnek. Egy dobozba bezárnak egy macskát, majd a dobozra fegyvert irányítanak. A fegyver akkor sül el, ha egy radioaktív atommag elbomlik. Ennek a valószínűsége ötven százalék. Ha tehát a dobozt kinyitjuk, a macskát élve vagy holtan találjuk, viszont a doboz kinyitása előtt a macska kvantumállapota a halott és élő állapot keveréke. Vagyis a bezárás és kinyitás közötti múltja („történelme”) bizonytalan, így éppen jó a határozatlansági elv demonstrálására. Ha pedig valaki még ennél is ínyencebb, a fekete lyukakról szóló részben olvashat az eseményhorizonton át a fekete lyukba zuhanó ember spagettizálódásáról. Urbán Tibor rajzai ÉLET ÉS 1924 IRODALOM II DEMÉNY PÉTER: Alpok utca 3 ■ Király László: A Csomolungma bár. Kriterion Könyvkiadó, 2000. 70 oldal, ár nélkül Király László régi vágású költő: bízik még a szavakban. Nép, sors, hatalom, ország, haza, március, vers - mindezek új kötetében is gyakran felbukkannak, s bár a költő iróniája ellensúlyozza fenségességüket, mégsem tekinthető véletlennek, hogy éppen a néppel, a sorssal s a többi ilyen „veretes” kifejezéssel küszködik, velük gúnyolódik. E költészet egyik legnagyobb erényének (elsősorban a rendkívül erős képek mellett) éppen a távolságtartást gondolom. Már a cím, A Csomolungma bár is erre utal. A Csomolungma a világ legmagasabb csúcsa, távoli ködökbe vesző, magas hidegség. A bár viszont nagyon lent van, füstösen, vodkabűzösen, részegesen és magányosan. „Kiderítjük ha élhetünk / kié a terv az érdem / Késes ocsmány ki életünk / látni szeretné térden / a piros-sárga-kék padon / itt lenn a sétatéren/a Rainbow azaz Szivárvány/kocsma előterében” - zárul A sétatéri rém című vers. A Csomolungma bár, a Szivárvány kocsma... Nem szeretném, ha bárki félreértene, mégis kimondom: e kötet egyik rétege mintha éppen a Rainbow azaz Szivárvány kocsma előterében zajlana. S ezen a térségen, a nemzetiszínpadon nyilván nem lehet komolyan venni az „életünk” jellegű nagy szavakat. Nem lehet komolyan venni őket, mert szinte észrevétlenül átalakulnak: a sétatéri rém valami kisebb léptékű, helyi Drakulára utal, és azt sem kell magyarázni, mitől esik térdre az ember egy ivó előtt... Amely egyébként nem feltétlenül Szivárvány. A kötet egyik legcsodálatosabb sorában, a Haláletető című versben ott a Vasmacska is: „A Vasmacskában ferde tengerészek”. Mintha ezek a ferde tengerészek néznének mindenre és mindenkire. „Eladom - hallom - az ősi kardom. / De a puskámat megtartom.” Mintha ez a makacsság is a ferde tengerészeké lenne. És mintha A magyar megoldás számtani műveleteit is ők végeznék: „Volt szeretőm: 13 / Elhagyott: 10 / Maradt: 3 // Megcsalt: 2 / Megmaradt: 1 // Észt az 1-et / Ihatja észt az 1-et / ÉN csalom meg!” Ez a kényszerű, de kétségtelen erő végig érződik a köteten. „Az ó kék kerek égből idő hamva hull / Nem irgalom nélkül / Csak irgalmatlanul” - olvasható az 1998. november 19.-ben, a költő ötvenötödik születésnapján. „Elhagyod kulcsaid, szíved emberül. / Csupa fehér bálna tengereidben. / Próza minden, a fene is elkerül. / Nem tudod, ki hagy itt, ki visz el innen” (Születések napja). Ezekre a fehér bálnás sorokra gondolok, amikor erőről beszélek. A kép úgy jelenik meg, mint azok a ferde tengerészek. Egyszer s mindenkorra, félelmetesen és visszavonhatatlanul. Pedig csak egy hajszálon múlik, hogy ne „erdélyi versek” szülessenek, egyik súly-alatt-a-pálma, egyik kagylóban-a-gyöngy a másik után. De itt valami véglegesebb és könnyedebb történik, valami egy tömbből faragott bizonytalanság. „Mondd meg, a szabadság / állat, vagy kínai nagy madár?” — olvassuk a kérdést A sókerti méhes első, Kínai madár című darabjában. Persze vannak itt állítások is, de magabiztosságuk ismét csak valami nehezen megfogalmazható szomorúság felé mozdítja a verset. „Nem hasonlítunk senkire. / Zenél bennünk a Hold szive. / Tizedes úr, az élet tombol. / Hozz sípot Nyizsnyij Novgorodból.” (Tass Károly) Mikor nincs valami kétkedő ellentét, akkor éppen a fentebb említett, kurucos erő emeli föl a verset. „Ág reccsen, roppan, patakom csobban. / Nyomom vész szarvasos vágóitokban.” (A méhes) Vagy: „Meg se született meg se hótt / búcsúzó erdélyi donkihót / magasztos útján halálra lesték / kurva kutyák csahos menyecskék // hite mely hol vót hol nem vót / nem kíván ezredfordulót / nincs aki mézes dalt fakasszon / cemende torkú czifra asszony” (Réztányér). Fentebb már próbáltam a köteteimet értelmezni, de talán egy másféle magyarázat is indokolt. A létező és már-már szakrális helynevek (Sókert, Vásárhely, Parajd, Kolozsvár, Bem rakpart stb.) mellett nagyon éles ellenpontot képeznek azok, amelyek valahogy profánabbak, és bár nem kevésbé létezők, valami furcsa irrealitás lengi be őket. Ezek közé tartozik a már említett Rainbow, a Középhatósugarú versben az elsiratott költő- és színészbarátok emlékét idéző COLA besúgóközpont, Fehér Tó városnegyed, Angyal utca, Marx Károly közgáz, az Ursus és a Kiseleff kocsma. Megannyi olyan elnevezés, mely akár Bodor Ádám regényeiből is származhatna. Nem azon csodálkozunk, hogy Hervay Gizellától Bencze Ferencig és Szilágyi Domokostól Vásárhelyi Gézáig mindenki belepusztult ezekbe a negyedekbe, utcákba és kocsmákba, azon csodálkozunk inkább, hogy egyáltalán éltek itt emberek. Mint ahogy éltek az Alpok utca 5-ban is: „Most már élni is tudtam volna / Nem hagy aludni az Alpok utca 3 / Harmincöt éve megállt egy óra / Házkutatók dögszaga almavirágon”. Ugyanebben a versben mondja ki legtisztábban a költő, hol találhatók ezek a helyek: „Égben sehol van az Alpok utca 3”. A sor azért is fontos, mert Király költészetének másik fontos sajátosságára világít rá: arra, hogy ez a líra leginkább az emlékekből él. Az igék gyakran múlt idejűek; a költő egyre a múltban történt dolgokat nézi, elemzi, írja meg. E vonás s egyben a múlttól való félelem a Tekercs című vers indításában fogalmazódik meg nagyon pontosan: „ha szereznél nékem egy dobozt / melyben a múltam elrejthetném”. Ami nem múlt idejű, az is a múltba néz vissza. „Bizonnyal bízom: a derű a víz / megjelenik egyszer még Anyíz” (Anyíz); „Ha megkérdeztél volna és/beleegyeztem volna / most egy büntetőszázad ÉN / ENGEM kötélre vonna” (Vallomás); „mióta vívunk rendíthetetlen / sokezer oldalon a magyar nyelvben” (A szerelmesek). Minden a múltban indult, minden a múltban volt szép vagy romlott el. Méghozzá nem tegnap-tegnapelőtt: távoli múlt ez, a nosztalgia mindig nagyon távoli múltja, amelyre már talán csak a költő emlékszik. A jelen romlott, furcsa, ijesztő, még ami pozitívum, azt sem lehet pozitívumként megélni: „Ránkszáll a csönd. / Végül azt halljuk: / Elestek kurucok, / Labancok, hajdúk. // Vagy élnek boldogan - / Szerencsétlenek. / Erdélyies népség: / Lehet - nem lehet” [kiemelés tőlem - D. P.]. Király László kétségtelenül erdélyi költő: szimbólumai, szomorúsága, legyintő lemondásai nagyon erdélyivé teszik. Mégsem provinciális: képei, ritmusai, rímei mindig hitelesek; a verseket nem a világmegváltó indulat írja, s ezért nem ideologikusak. Szikárak, szomorúak, erősek. Szépek. __________________________________________________________________________ 2001. MÁRCIUS 16.