Élet és Irodalom, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

2001-03-16 / 11. szám - Urbán Tibor: rajza • kép | illusztráció | grafika | rajz (24. oldal) - Podmaniczky Szilárd: A macskákat lelövik ugye? • könyvkritika • Stephen Hawking: Einstein álma és egyéb írások (Vince Kiadó, 2000.) (24. oldal) - Demény Péter: Alpok utca 3 • könyvkritika • Király László: A Csomolungma bár. (Kriterion Könyvkiadó, 2000.) (24. oldal)

PODMANICZKY SZILÁRD: A macskákat lelövik, ugye? ■ Stephen Hawking: Einstein álma és egyéb írások. Fordította Ungvá­­rainé Nagy Zsuzsanna. Vince Ki­adó, 2000. 199 oldal, 1495 Ft A testünket felépítő nehéz elemek szupernova-robbanáskor keletkez­tek - írja egy másik könyvben egy másik, kozmológiával foglalkozó el­méleti fizikus. És akkor gyorsan a kezünkre nézünk, vagy bele a tükör­be, és úgy tűnik, ennek a kijelentés­nek minden fantáziát és sci-fit meg­hazudtoló valódisága valahogy még­iscsak absztrakt módon értelmezhe­tő. A kozmológusok viszont éppen fordítva, elvonatkoztatások sorozatá­val próbálják leírni a világegyetem ismeretlen területeinek, viszonyai­nak elképzelhető valódiságát. Stephen Hawking angol elméleti fizikus nevét egy jóval korábbi könyve, Az idő rövid története tette is­mertté, kicsit bulvárosabban, azon kevés természettudományos köny­vek egyike, amelyek bestsellerek tudtak lenni, több mint húsz nyelv­re lefordították, és ki tudja, hány millió példányban kelt el, pedig ilyen fejezetcímek voltak benne, mint Elemi részecskék és a természet erői, A fizika egyesítése. Ez a, tekéző szaknyelven szólva, tarolás, Haw­­king-t is ámulatba ejtette annak el­lenére, hogy a bonyolult matemati­kai képleteket kigyomlálta, és az úgynevezett nagyközönségnek szánta a könyvet. De minderről már az Einstein álma és egyéb írások című könyvben számol be. Az új könyvbe előadások írásos változatai, önéletrajzi szövegek és egy rádiós „beszélgetés” anyagai ke­rültek. A rádiós beszélgetés, ugye, Hawking-nél azért bajos, mert a mozgatóideg-sorvadás nevű beteg­ség folytán hangját is elvesztette, egy speciálisan számára konstruált számítógép és egy hangmodulátor segítségével tud kommunikálni. A könyv egyik sajátossága, hogy - mivel különálló előadások írásos változatait olvashatjuk benne — szá­mos okfejtés, ténymegállapítás és hivatkozás megismétlődik. A szak­embereket ez tán kissé untathatja, de a laikusnak vagy féllaikusnak ki­fejezetten előnyös­ ismétlés a tudás anyja alapon legalább néhány alap­tétel megjegyezhető. Már annak, aki úgymond világnézeti alapon nem utasítja el az egészet, rideg, megvető tekintettel kísérve. Hawking-nal alapvetően az ateisták jártak jól, van, aki helyettük is gon­dolkodik, és ha a könyv után felnéz­nek a csillagos égre, nem a nagy bü­dös semmi jut eszükbe, hanem az a sok kis „mocorgás”, elmélet, amit a fizikailag hozzáférhetetlen világ­­egyetemre próbálnak rámodellálni a kozmológusok. A szerző ugyanak­kor nem állítja körömszakadtáig, hogy a világegyetem megismerhető, mert hát éppen ez benne a kihívás, bőven van még mit megismerni, és mint elméleti fizikus mi mást csinál­hatna, mint megpróbálja megismer­ni. És azt sem állítja például, hogy nincsen Isten, „konszenzusra tör”, inkább azt mondja, hogy ha a fizika által megismerhető világtörvények igazak és valóságosak, akkor azok Isten akarata szerint valók. Az ilyen és hasonló konszenzusra törekvő kijelentésekre nagyon is szükség van, mert - magánpéldával is szolgálhatnék - az úgynevezett humán beállítottságú emberek zö­me a falra tud mászni a természet­­tudósok logikájától, következtetése­itől és a leíró modellekben való gondolkodásától. Ez a ménkű nagy irritáció alapvetően félreértéseken alapul, éppenséggel azon, mintha a fizikusok azt állítanák, hogy tudo­mányuk majd mindenre kielégítő választ tud adni, a csecsemőgondo­zástól a művészetekig. Ennek cáfo­latára is találunk a könyvben le­írást, plusz egy olyan tételmonda­tot, amitől sokan felsóhajthatnak: „Az alapvető természeti törvénye­ket és az emberi viselkedés törvé­nyeit egymástól függetlenül kell tárgyalni.” Mert ha még képesek is lennénk néhány részecske jövőjét „megjósolni”, azaz a rájuk vonatko­zó egyenleteket megoldani, az agy­ban közel 10­6 részecske található, és ha a kiinduló feltételekben pará­nyi eltérés is van, a végeredmény - ha ugyan megoldható ennyi egyen­let - egészen­ nagyon más lesz. A könyv másik érdekessége, hogy egyes tanulmányok és dilemmák fölött eljárt az idő. Az 1976 és 1992 között írt munkák a tudomány ép­pen akkori állását mutatják, de pél­dául azóta bebizonyosodott, hogy a világegyetem gyorsulva tágul, a Nagy Zutty-elmélet, hogy egyszer minden anyag és energia meg a téridő visszatér az ereden, ősrobba­nás előtti állapotba, nem látszik va­lószínűnek. Meg például épp a kö­zelmúltban sikerült a fényt megállí­tani, majd elindítani. Mindezzel együtt az alapkérdés maradt: vajon sikerül-e egyetlen olyan egyenletet felállítani, ami egyedüli törvény­ként képes leírni a világegyetemet, a benne található anyag és energia, téridő természetét? Ez volt Einstein álma is, s bár Hawking jóslatokba bocsátkozik e képlet kifundálásá­nak időpontjára, azért nagyon való­színű, hogy a Hawking után követ­kező fizikusgeneráció „kozmológus­pápája” nyugodt szívvel írhat majd könyvet Hawking álma címmel, amelyben talán kicsit másként, de az álom - a leányzó - fekvése ugyanez lesz. Amiket pedig kivált élvezettel ol­vashatunk ebben a könyvben, azok a morbid példálódzások. Például a fent említett emberi agy bonyolult­ságának okán soha nem jósolhatjuk meg az emberi viselkedést, ennek okán az ember nem determinált, hanem szabad akarata van. És ak­kor jön a példa annak illusztrálásá­ra, ha valaki mégis a determinált­­fajtának gondolja magát. „Lehetsé­ges, hogy a nagy egyesített elmélet előre meghatároz mindent, amit te­szünk. Ha ez az elmélet azt határoz­za meg, hogy felakasztanak ben­nünket, akkor nem fogunk vízbe fulladni. De annak, aki egy keskeny csónakban a viharos tengerre me­részkedik, nagyon biztosnak kell lennie abban, hogy a sors elrendel­­tetése szerint bitófán fogja végezni.” Ugyanakkor ebben az elvetemült példában azért az is benne van, hogy hátha a nagy elmélet adja az elrendelést. A válasz erre az, hogy igen is, meg nem is. Mert ha az agy­ra elvileg felírhatók is az egyenletek, megoldásuk nem lehetséges. A nagy egyenletet két különálló­an és részben igaz elmélet egyesíté­sétől várják. Az egyik a relativitásel­mélet, a másik a Heisenberg-féle határozatlansági elv. A relativitásel­méletből adódik, vagyis azt fejezi ki többek között, hogy az idő nem ab­szolút, hanem viszonylagos, mindennek saját ideje van, és az egymáshoz képest mért idő az egy­máshoz képest mért sebességtől függ. Ha nagyon gyorsan moz­gunk, netán közel a fénysebesség­hez, akkor a mi karóránkon keve­sebb idő múlik azéhoz képest, aki csak a pamlagon dekkol. De ez a napi életben nem számottevő. Oly­annyira nem, hogy uszkve 400 mil­­liószor kellene körberepülni a Föl­det (ezúttal repülőgéppel), hogy egy másodpercet „hosszabbítsunk” az életünkön - szóval, marad a fit­­nesz és a ránctalanító krém. A Heisenberg-féle határozatlan­sági elv pedig azt mondja ki, hogy egy időpillanatban nem tudjuk egy­szerre meghatározni egy részecske sebességét és helyét. Vagy csak az egyiket, vagy csak a másikat. Vagy ebből is egy kis hibával, és amabból is egy kis hibával. De természetesen erre is van egy példa, modell. (A modellezésről Hawking természet­szerűleg vállalja azt a pozitivista ál­lítást, amely szerint modelleken ke­resztül ismerhető meg a világ - pil­lanatnyilag -, ám ezen túlmenően nem érdemes feltenni azt a kérdést, hogy a modell megfelel-e a valóság­nak, mert nem tudjuk, mi valóság, egy modell hitelét az adja, ha vi­szonylag nagy számú megfigyelést lehet leírni vele.) A kvantummecha­nika határozatlansági elvére a kö­vetkező gondolatkísérletet ajánlja, amit Schrödinger macskája néven emlegetnek. Egy dobozba bezárnak egy macskát, majd a dobozra fegy­vert irányítanak. A fegyver akkor sül el, ha egy radioaktív atommag elbomlik. Ennek a valószínűsége öt­ven százalék. Ha tehát a dobozt ki­nyitjuk, a macskát élve vagy holtan találjuk, viszont a doboz kinyitása előtt a macska kvantumállapota a halott és élő állapot keveréke. Vagyis a bezárás és kinyitás közötti múltja („történelme”) bizonytalan, így éppen jó a határozatlansági elv demonstrálására. Ha pedig valaki még ennél is ínyencebb, a fekete lyukakról szóló részben olvashat az eseményhori­zonton át a fekete lyukba zuhanó ember spagettizálódásáról. Urbán Tibor rajzai ÉLET ÉS 19­24 IRODALOM­ II DEMÉNY PÉTER: Alpok utca 3 ■ Király László: A Csomolung­ma bár. Kriterion Könyvkiadó, 2000. 70 oldal, ár nélkül Király László régi vágású költő: bízik még a szavakban. Nép, sors, hatalom, ország, haza, már­cius, vers - mindezek új köteté­ben is gyakran felbukkannak, s bár a költő iróniája ellensúlyozza fenségességüket, mégsem tekint­hető véletlennek, hogy éppen a néppel, a sorssal s a többi ilyen „veretes” kifejezéssel küszködik, velük gúnyolódik. E költészet egyik legnagyobb erényének (elsősorban a rendkí­vül erős képek mellett) éppen a távolságtartást gondolom. Már a cím, A Csomolungma bár is erre utal. A Csomolungma a világ leg­magasabb csúcsa, távoli ködökbe vesző, magas hidegség. A bár vi­szont nagyon lent van, füstösen, vodkabűzösen, részegesen és ma­gányosan. „Kiderítjük ha élhe­tünk / kié a terv az érdem / Késes ocsmány ki életünk / látni szeret­né térden / a piros-sárga-kék pa­don / itt lenn a sétatéren/a Rain­bow azaz Szivárvány/kocsma elő­terében” - zárul A sétatéri rém cí­mű vers. A Csomolungma bár, a Szivárvány kocsma... Nem szeret­ném, ha bárki félreértene, mégis kimondom: e kötet egyik rétege mintha éppen a Rainbow azaz Szivárvány kocsma előterében zajlana. S ezen a térségen, a nemzetiszín­padon nyilván nem lehet komolyan venni az „éle­tünk” jellegű nagy szavakat. Nem lehet komolyan venni őket, mert szinte észrevétlenül átala­kulnak: a sétatéri rém valami ki­sebb léptékű, helyi Drakulára utal, és azt sem kell magyarázni, mitől esik térdre az ember egy ivó előtt... Amely egyébként nem feltétle­nül Szivárvány. A kötet egyik legcsodálatosabb sorában, a Ha­láletető című versben ott a Vas­macska is: „A Vasmacskában ferde tengerészek”. Mintha ezek a fer­de tengerészek néznének min­denre és mindenkire. „Eladom - hallom - az ősi kardom. / De a puskámat megtartom.” Mintha ez a makacsság is a ferde tenge­részeké lenne. És mintha A ma­gyar megoldás számtani műveleteit is ők végeznék: „Volt szeretőm: 13 / Elhagyott: 10 / Maradt: 3 // Megcsalt: 2 / Megmaradt: 1­ // Észt az 1-et / Ihatja észt az 1-et / ÉN csalom meg!” Ez a kényszerű, de kétségtelen erő végig érződik a köteten. „Az ó kék kerek égből idő hamva hull / Nem irgalom nélkül / Csak irgalmatlanul” - olvasható az 1998. november 19.-ben, a költő ötvenötödik születésnapján. „Elhagyod kulcsaid, szíved em­berül. / Csupa fehér bálna tenge­reidben. / Próza minden, a fene is elkerül. / Nem tudod, ki hagy itt, ki visz el innen” (Születések napja). Ezekre a fehér bálnás so­rokra gondolok, amikor erőről beszélek. A kép úgy jelenik meg, mint azok a ferde tengerészek. Egyszer s mindenkorra, félelme­tesen és visszavonhatatlanul. Pedig csak egy hajszálon mú­lik, hogy ne „erdélyi versek” szü­lessenek, egyik súly-alatt-a-pál­­ma, egyik kagylóban-a-gyöngy a másik után. De itt valami végle­gesebb és könnyedebb történik, valami egy tömbből faragott bi­zonytalanság. „Mondd meg, a szabadság / állat, vagy kínai nagy madár?” — olvassuk a kérdést A sókerti méhes első, Kínai madár cí­mű darabjában. Persze vannak itt állítások is, de magabiztosságuk ismét csak valami nehezen megfogalmazha­tó szomorúság felé mozdítja a verset. „Nem hasonlítunk senki­re. / Zenél bennünk a Hold szive. / Tizedes úr, az élet tombol. / Hozz sípot Nyizsnyij Novgorod­­ból.” (Tass Károly) Mikor nincs valami kétkedő ellentét, akkor éppen a fentebb említett, kuru­­cos erő emeli föl a verset. „Ág reccsen, roppan, patakom csob­ban. / Nyomom vész szarvasos vágóitokban.” (A méhes) Vagy: „Meg se született meg se hótt / búcsúzó erdélyi donkihót / ma­gasztos útján halálra lesték / kur­va kutyák csahos menyecskék // hite mely hol vót hol nem vót / nem kíván ezredfordulót / nincs aki mézes dalt fakasszon / ce­m­ende torkú czifra asszony” (Réztányér). Fentebb már próbáltam a kö­teteimet értelmezni, de talán egy másféle magyarázat is indokolt. A létező és már-már szakrális helynevek (Sókert, Vásárhely, Parajd, Kolozsvár, Bem rakpart stb.) mellett nagyon éles ellen­pontot képeznek azok, amelyek valahogy profánabbak, és bár nem kevésbé létezők, valami fur­csa irrealitás lengi be őket. Ezek közé tartozik a már említett Rainbow, a Középhatósugarú vers­ben az elsiratott költő- és színész­barátok emlékét idéző COLA be­súgóközpont, Fehér Tó városne­gyed, Angyal utca, Marx Károly közgáz, az Ursus és a Kiseleff kocsma. Megannyi olyan elneve­zés, mely akár Bodor Ádám re­gényeiből is származhatna. Nem azon csodálkozunk, hogy Hervay Gizellától Bencze Ferencig és Szilágyi Domokostól Vásárhelyi Gézáig mindenki belepusztult ezekbe a negyedekbe, utcákba és kocsmákba, azon csodálkozunk inkább, hogy egyáltalán éltek itt emberek. Mint ahogy éltek az Al­pok utca 5-ban is: „Most már élni is tudtam volna / Nem hagy aludni az Alpok utca 3 / Harmincöt éve megállt egy óra / Házkutatók dögszaga almavirágon”. Ugyan­ebben a versben mondja ki leg­tisztábban a költő, hol találhatók ezek a helyek: „Égben sehol van az Alpok utca 3”. A sor azért is fontos, mert Ki­rály költészetének másik fontos sajátosságára világít rá: arra, hogy ez a líra leginkább az emlé­kekből él. Az igék gyakran múlt idejűek; a költő egyre a múltban történt dolgokat nézi, elemzi, ír­ja meg. E vonás s egyben a múlt­tól való félelem a Tekercs című vers indításában fogalmazódik meg nagyon pontosan: „ha sze­reznél nékem egy dobozt / mely­ben a múltam elrejthetném”. Ami nem múlt idejű, az is a múltba néz vissza. „Bizonnyal bí­zom: a derű a víz / megjelenik egyszer még Anyíz” (Anyíz); „Ha megkérdeztél volna és/belee­­gyeztem volna / most egy bünte­tőszázad ÉN / ENGEM kötélre vonna” (Vallomás); „mióta ví­vunk rendíthetetlen / sokezer ol­dalon a magyar nyelvben” (A sze­relmesek). Minden a múltban in­dult, minden a múltban volt szép vagy romlott el. Méghozzá nem tegnap-tegnapelőtt: távoli múlt ez, a nosztalgia mindig na­gyon távoli múltja, amelyre már talán csak a költő emlékszik. A jelen romlott, furcsa, ijesztő, még ami pozitívum, azt sem le­het pozitívumként megélni: „Ránkszáll a csönd. / Végül azt halljuk: / Elestek kurucok, / La­bancok, hajdúk. // Vagy élnek bol­dogan - / Szerencsétlenek. / Erdélyi­­es népség: / Lehet - nem lehet” [ki­emelés tőlem - D. P.]. Király László kétségtelenül er­délyi költő: szimbólumai, szo­morúsága, legyintő lemondásai nagyon erdélyivé teszik. Még­sem provinciális: képei, ritmu­sai, rímei mindig hitelesek; a verseket nem a világmegváltó indulat írja, s ezért nem ideolo­­gikusak. Szikárak, szomorúak, erősek. Szépek. __________________________________________________________________________ 2001. MÁRCIUS 16.

Next