Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1946-08-22 / 32. szám

SZABÓMESTEREK! SZABÓIPAROSOK! FIGYELEM! SZÖVETET, ••ab­ók­el­léket legjobban vásár­oltunk te szabószaküzletében, Budapest, VI. kerület, Király­ utca 15 .HALADÁS. NEHÉZ ESET AZ OPERA Írta: Márkus László Végre csönd van az Operában és remélni lehet, hogy ha az ősszel me­gint hangzatos lesz a tiszteletreméltó épület, most már csak a muzsika tiszta hangzatai verik fel a csöndet. A­ megoldás azt is ígéri, hogy a hely­zet stabilizálódik és nem keletkeznek hamis látszatok, ha például nekem is akad az Operáról valami mondaniva­lóm, aki jó húsz esztendő alatt bősé­ges tapasztalatokat szereztem az inté­zet működéséről speciálisan és az em­bereket illetőleg általában. Most már engem se lehet ambíciókkal és aspirá­ciókkal meggyanúsítani, ha nem­ is köztudomású még rólam, hogy az én lelkemben sohasem nyílhat ki többé az áldozat készségének szép és nemes világa, az a vágy, amely az embere­ket kockázatos kalandokra hevíti és ráviszi arra, hogy teszem azt, az Ope­rát igazgatni áhítozzanak. Néha, mikor titokzatos sejtések ingerére ez a he­roikus kívánság felgerjed a lelkekben, a vágyálmokat stimuláló válsághírek idején olyan méretű az áldozatválla­lók rajzása, hogy ezt a pszichotikus tömegmozgalmat csak regényes illúziók jelenlétével tudjuk magyarázni. A leg­hősiesebb lelkek is meggondolnák, m­ielőtt belefognának a rajzásba, ha világos fogalmuk lenne arról, hogy mi az, amit vállalni olyan tűzzel akar­nak. Minden állami színház alapvetésében paradox képződmény, mert a színház természetes életformái diametrálisan különböznek a bürokrácia tevékeny­ségével maghatározott formáktól. A színház minőségekben gondolkodik, a a hivatal pedig mennyiségekben, az utóbbinak tehát nincs szerve, amely fel tudná fogni a számvevőség jelen­téseiben számszerűleg ki nem mutat­ható hasznosságot. Az állami színház­­ értelme abban van, hogy olyan fela­datokat teljesíthet, amiknek kockáza­tát a magánvállalkozás nem bízja meg, viszont az állami igazgató meg­bukik, ha vállalja a kötelező kocká­zatokat és a nemes va banque ered­ménye nem pozitív. Ez az elsőszámú paradoxon, análaz abból következik, hogy a színház nem olyan üzem, mint például egy cipőfelsőrészkészítő ipar­­­telep, amelynek mechanizmusa előre­látható behatásokra, előrelátható tü­netekkel reagál. A cipőfelsőrész azo­nos marad önmagával, ugyanaz a mi­nődék­z morad, ha ugyanazok a gépek szabják és varrják akár kicsi, akár nagy mennyiségben és az üzem pro­speritása csak olyan tényezőktől függ, amelyek egyszerre befolyásolják az egész ország termelésmennyiségét. A színház inkább a mezőgazdasági üzem­hez hasonlít, mely ki van téve a helyi időjárás esetlegességeinek, amelynek előre nem sejthető kanyarulataival, előre el nem képzelhető utakat je­löl a csapadékelosztás és az átlagos középhőmérséklet váratlan ingadozá­sainak görbéje. A színház prosperitá­sát hirtelen lecsökkentheti vagy fel­villanyozhatja egy egészen idegen je­lenség, két hétre tönkreteheti a szín­házat egy futó politikai tünet, egy he­vesebb utcai demonstráció, egy sztrájk, egy túl meleg vagy túl hideg időjárási periódus, egy félévre tönkre­teheti valami járvány, egy tünékeny rémhír, egy kormányváltozás, egy sze­rencsétlen bukás jégverése, csupa mú­lékony jelenség, aminek ideje sincs arra, hogy a sokkal ellentállóbb ipari mechanizmust befolyásolja. Mikor te­hát a hivatal az állami színháznak egy évre ír elő költségvetést, azzal arra készteti, hogy óvakodjék minden kockázatosabb kísérlettől és éppen azt ne csinálja, amiért a világon van. Erre aztán a kritika kezdi dorgálni a színházat, a közönség szívesen át­veszi a kritika ellenzéki kifogásait, mert így ő is okosabbnak érezheti ma­gát az igazgatónál, aki ideig-óráig el­lavíroz az államszámvitel és a kultu­rális követelmények ellentmondó szempontjai között, de kiegyenlítő megoldást soha nem találhat, tehát rövidesen megbukik. Ebből az ősparadoxonból burjánzik aztán a nehézségek dús szövevénye, amin persze segítene egy célszerűbb rendszer, mondjuk öt évre szóló költ­ségvetés. Ez talán kiegyenlítené a bi­zonytalan évek mérlegét valami el­viselhető átlagban, de ez túl egyszerű és túl szép lenne, ne is beszéljünk róla. Ezidőszerint egyéb, speciálisan korszerű nehézségek is szórakoztatják az állami igazgatót, akinek előbb létre kell hozni a színházat, jófor­mán semmiből, hogy aztán legyen neki mit igazgatni csakugyan. Álta­lában más lett az ország és más struktúrában kell megújulni az Operá­nak. Mi öregek egyszer már átéltük azt a csodát, hogy a nagyszerű kon­junktúra, mikor az igazgató felsze­dett vaalmi darabot az utcáról, oda­tette a színpadra és a közönség le­adta érte pénzét engedelmesen, a bol­dog konjunktúra hirtelen megbicsak­lott és a másnap már új korba for­dult. Ettől fogva csak az lett siker, ami valami különös okból érdekelte a közönséget és csak azért volt haj­landó fizetni, igen vékonyan és csak imitt-amott, amiben siker szagát er­rontotta. A mi Operánk is kénytelen volt vállalni a konkurrenciát, kényel­mes udvari műintézetből átképezte magát dinamikus színházzá és le kel­lett számítolnia azt a keserves adott­ságot, hogy az operába lelki szük­ségletek okából beváltakozó közönség alig népesebb öt-hatezer főnyinél. Vagyis egy szezonban egy mű átlag öt-hatszor kerülhet színre, ennélfogva szükség van olyan gazdag repertoárra, amely a háború előtt közvetlenül le­hetővé tette, hogy valami százhúsz betanult előadás legyen készenlétben és egy szezon alatt 80—85 darab ke­rülhessen színre. Még tovább bonyo­lította a feladatot az a körülmény, hogy az Operaházi egyetlen, volt az országban, tehát műsora nem specia­lizálódhatott zenei szekták szerint, ha­nem tartalmaznia kellett a világiro­dalom remekeit és a magyar termést objektív teljességben és ehhez szük­sége volt nemcsak teljes kapacitású nagy zene- és énekkarra és nemcsak elsőrendű énekesgárdára, hanem arra is, hogy a második és harmadik ki­osztásokat is el tudja ütni állandó személyzetéből és maga nevelje után­pótlását, nem úgy, mint a boldogabb hazak operaházai, amelyek telefon­hívásra kapnak kisegítőt a közeli vi­dék operáitól, esetleg a helybeliekből és amelyek készen kaptak utánpót­lást számos más operák neveléséből. Ez bizony döntően befolyásolta az egész műsorpolitikát és a szervezet egész elvi alapvetését. Ma pedig az a helyzet, hogy az Opera műsora alig tartalmaz egy tucat műnél többet, a díszletanyag jórésze elpusztult, ami megmaradt, azt premierek kiállítá­sára elhasználták a keserves anyag­hiányban. Talán nem illik, de mégis megkockáztatom, hogy utaljak a most leváltott rezsim legtragikusabb tévedésére, arra, hogy olyan bemuta­tókra fecsérelt munkát és anyagot, amelyek helyett három-négy szüksé­ges műsordarabot állíthatott volna helyre egyetlen felesleges premier anyagából. Az új közönségnek éppen olyan új egy Varázsfuvola vagy akár egy Turandot, mint a merőben indo­­kolatlan Pique Dame és ha most el­képzeljük, hogy a zenekart is szét­verte az általános katasztrófa és zene­kart rögtönözni nem lehet, ahhoz, hogy bármilyen kitűnő művész­egyéniségek belemódosuljanak a zene­kar egyéniséget feloldó és mégis egyé­niséget kívánó paradox egységbe, nem­csak sokévi együttjátszás, hanem a ge­nerációk folyamatos váltakozása, a ha­gyományok sima átörökítése is szük­séges, ha elképzeljük továbbá, hogy a legjobb énekkari tagnak is be kell könyv nélkül tanulni vagy ötven ope­rét, amíg hasznát vehetik és hogy a műszaki személyzet is csak éppen ezen a színpadon tanulhatja meg tennivalóit hosszú praxisban, akkor valami képet kapunk arról, hogy az új igazgatóra micsoda emberfeletti munka vár, ha operát kell teremteni ebből a mai semmiből. Nehéz eset kétségtelenül. Nem is tudnám hirtelenében megállapítani, hogy milyen kvalitások kellenek a munka teljesítéséhez. Akármilyen ki­tűnő zenész valaki, nem szükségkép­pen operai igazgató. Olyan remek kar­mester kezén, mint Bruno Walter, se­hogysem virágzott a bécsi opera, legfeljebb egypár jó előadása volt, amiket maga Bruno Walter gondozott, de ezek éppen olyan jók lettek volna akkor is, ha ő vezető karmester és valami nem gyakorló zenész, de zenei kultúrával telített organizáló talentum az igazgató. Nem a zenei vezetés exe­kutív része illeti az igazgatót, úgy, ahogy nem az igazgató dolga éneke­seket nevelni, sőt egyáltalában nem az operáé, mert erre létesültek a ze­nei főiskolák. Schalk ragyogó tanító, mester volt, valóban páratlan gyé­mántköszörűs, de a folytonos köszö­rülés bizony elvonta a figyelmét és energiát a bonyolult szervezet életbe­vágóan fontos problémáitól. Az se jó, ha olyan komponista az igazgató, aki valami zenei szekta prófétája és az se, ha egy ilyen zenei szekta hivatott és hittételeit izzóan átélő pontifexe. Valami rugalmas művészi szemlélet, valami személytelen igazgatói tárgyi­lagosság kell, hogy különösen a ma­gyar Operaház egyforma hittel és ügybuzgalommal szolgálhasson minden törekvést, ami talán a direktornak személy szerint idegen, amit azonban másnemű, de hasonlóan jogosult mű­vészi szemléletek kvalifikálnak a nem­zeti kultúra egységébe. Bizony meg kell alkudni a jó igazgatónak, ma különös­­en, mikor a repertoár tényleg ob­­jektív teljességű kiépítéséről van szó, s mint új Kőmíves Kelemen csak akkor emelheti fel az új házat, ha belefalaz áldozatul mindent, ami egyéni lírizmusának kedves, de ami éppen ezért elvonhatja figyelmét a lé­nyegtől. Nem tudom és különösen a szűk helyen meg se próbálhatom fel­­rajzolni az igazgató imaginárius por­­tréját, úgy látszik, valami egészen különös tehetség is kell ehhez a mes­terséghez, amit módszeres vizsgála­tokkal lehetne talán felderíteni. Min­denesetre bizonyos, hogy nagyon kell ismernie és nagyon széles és tág kul­túrhorizontokban és távlatokban kell szemlélnie a célokat és az embereket, a lehetőségeket és a megvalósítás optimális adottságait. Biztos érzék kell, hogy megtalálja legalkalmasabb munkatársait, akik azonban mind különváló és nehezen irányítható egyé­­niségek és megtalálja és megszerezze minden lehetőségét annak, hogy mun­katársai szabadon dolgozhassanak egyszerre a maguk és a közösség ja­vára. Minden eset más a színháznál, nincsenek használható precedensek, nincsenek minták, minden kérdést önmagából következő módszerekkel kell megoldani, mert­ csupa izolált, váratlan és sürgős problémából adódó színházi minőséget kell összehangolni a bürokrácia egészen másnemű minő­­ségeivel. Legfőképpen pedig és minde­dennekfelett teremteni kell légkört, létrehozni az emelkedett közösségi szemléletnek, a művészi felelősségnek, a kollektív együttélésnek és a­z egyéni ambíciónak, a minden művé­­szietlen motívumtól tiszta, előkelő és zárt szellemiségnek azt az atmoszfé­­ráját, amelyben megéled a bizalom, szolidaritássá nemesedik az egymásra­ utaltság, felelősségérzet virul ki, tisz­telet és áhítat a feladat iránt, önként kívánt fegyelem, világos tudata a köö­zös célnak, mely az egyénével azonos, egyszóval kivirul és gyümölcsöt érlel az operai munkaközösség és a művé­­szet testvériségében feloldódik a mun­­káltató és a munkavállaló, a vezető és a vezetett egyéni és eredendő el­­lentét. Most regélhetjük — minden okunk megvan rá —, hogy ez a jó igazgató itt van és hogy őt Tóth Ala­­dárnak hívják. " TUDÓSOK SZIGETE Irta: Bród/ Lili Késő délután Gesztenyével sétálunk a Szigeten. Gesztenye kétesztendős, nő­nemű és az én gyerekem, szép, jó, okos, kedves, tehát nem látok rá sem­mi okot, hogy ne legyek elragadtatva tőle és ötleteitől, mialatt itt ballagok vele a bombasérült fák alatt, ötlete van száz egy ilyen hétévesnek, kezdve a Gyerekszállító Darun, amely arra volna hivatva,­ h­ogy­ a pesti parton szájába vegye a gyerekeket s letegye a Szigeten, mint egy gólyamese, ilymó­don fölöslegessé téve a hidakat és a h­ajókat — folytatva azzal, hogy miért ne lehetne gyereklegelőt csinálni itt a fűben, ügyesen elvórt csokoládékkal és mogyoróbéllel s a fák odvaiban el­helyezett, ötletesen összeállított tízórai­csomagocskákkal? Gesztenye izgatottan tervezget, mert ez a parlagon heverő sziget erősen szívügyünk; f­elmerül a Szabadtéri Iskola ötlete, ahol a tanító­néni egy fa tetején ülve kérdezi az egyszeregyet az ágakon párosával ül­dögélő gyerekektől s nem elvetendő az a terv sem, m hrogy a Szigeten kizárólag madarak é­s fiúak cs­uosan berendezett összkomfortos A.'Mkákban, amelyeket a fák ágaira akasszanak. Így szórako­zunk, aztán elnézzük a lassan kigyúló pesti partot s a csillagokat az égen, hangulatunk érzékenyebb és elmélyü­lőbb lesz az estével együtt, csorba ár­nyak, szénaillat és fiatal romok vesz­nek körül, a csillagokról beszélgetünk s én elmondom, hogy nem is olyan pi­cikék ők, mint ahogy mi látjuk őket, csak azért látszanak kicsinek, mert messze vannak. Gesztenye hallgat, azu­tán megszólal töprengve: • Anyukám, talán én se vagyok kicsi, csak messze vagyol?» Este, amikor Gesztenye már alszik, kikönyöklök az ablakból és nézem a Szigetet. Fiatal romokból itt is van elég a parton, a holdfény jól áll ne­kik, szemérmesen tündökölnek, való­színűleg azzal a titkos igyekezettel, hogy meghagyják őket így az időknek s ők is megcsinálják majd a maguk ügyes kis rom-karrierjét —, miért, mennyivel különb az a Parthenon. A kaszinó romjai, a klubházak romjai, mulatók és csárdáik romjai nézegetik magukat a sima esti vízen; komolynak és elmélyültnek látszanak, mint az operettszínésznők, akik a katasztrófa után elhatározzák, hogy beiratkoznak az egyetemre vagy regényeket fognak írni. Nem sajnálom a kaszinót, sem a csárdát, még a klubházakat sem —, a fákat sajnálom, a tölgyeket és a jege­nyéket, amelyek karjukat, lábukat, szárnyaikat vesztették el a bombatá­madásoknál s nem hiányzik szívem­nek a valcer sem, amelyet ilyenkor este hozott át a szél a látványos ope­rettek első felvonásának modorában bedíszletezett éttermek terraszáról. Nem hiányzik a kis bárpult előtt állt merev térdharisnyás inasnak maszkíro­zott pincér sem, aki angol whiskyt hozott az uraknak s frissítőket a höl­gyeknek s maguk a hölgyek sem hi­ányzanak, akik pirosbársony garnitú­rákban csevegtek itt, minden igyeke­zetükkel azon, hogy elfeledtessék társa­ikkal és önmagukkal azt a kis anyagi természetű árnyalatot, amely e helyi­ségeket az igazi grófi kastélyoktól megkülönböztette. Búsulni ha akarok, nem érzem kényszerítő szükségét an­nak, hogy a csárda várjon barackpá­linkával és paprikáscsirkével s egész­ségemnek sem a póló hiányzik a Szi­getről.­­Pedig, mint mondják, újra ilyesmire készülnek itt, bárokra és bá­lokra, Édenre és Eldorádóra, modern változatban; a fiatal romoknak tehát semmi esélyük a halhatatlanságra, mert eleven kolléganők készülnek,, a helyükre. A szegedi árvíz-katasztrófa után azt ígérte a jelszó, hogy Szeged szebb lesz, mint volt­­, a budapesti ostrom után úgy látszik valami olyasmi lesz, az új jelszó, hogy a Sziget fölös­legesebb lesz, mint valaha. Mint hall­juk, amerikai tőke jön fehér lován, életrecsókolni a luxust a Szigeten, a térdharisnyás inasnak maszkírozott pincér elmozdul a múlt színpadán, megdörzsöli a szemét és már szalad is a whiskyért a bárpulthoz, a lokálok­ban nagyot durran a pezsgő, a ga­lamblövész nyújtózik egyet s elsüti fegyverét s végre felnyitja csodálatos szemeit a luxus maga, a királykisasz­szony, aki fölöslegesebb, mint valaha volt, de akinek fölöslegességéről azt tartja a világnak belőle élő része, hogy még mindig nagyon szükséges dolog. Könyöklök­ az ablakban s nézem ezt a néma és várakozó Szigetet, amely olyan szomorú és tehetetlen most az éjszakában, mint egy elárvult nőalak, aki sorsára vár. „Mi lesz veled, Sziget?" gondolom barátsággal. „Mi lesz a sor­­sod? Visszaimlégy az operetthez vagy családot alapítasz vagy mégis megta­nulsz valami rendesebb mesterséget?­­ Gesztenye ötleteire gondolok s arra a másik tervre, amelyről kevesebb szó esik, mint a luxus-Sziget tervéről — arra a tervre, amely a tudomány szi­getét akarja megcsinálni valahol Ma­gyarországon. Arra a tervre, amely össze akarja gyűjteni a világ minden tájára került magyar tudósokat s alkal­mat adni nekik, hogy itthon és együtt dolgozzanak tovább. Miért ne itt, miért ne a Szigeten? Miért itt függőkertek és luxushotelek s valahol az ország mélyén a tudósok, a Bakonyban vagy az Alföldön, ha tényleg sikerülne a gyönyörű terv, hazahozni a legkülön­beket, akik ott is a legkülönbek lettek, hova elkerültek innét , akik az elsők között is elsők lettek végig a világon. Csendben mentek el az utolsó huszon­öt év alatt, de az utolsó huszonöt év alatt alig volt olyan tudományos felfe­dezése a világnak, amely közül ne sze­repelt volna egy közülük való, egy kö­zülünk való. Moszkvai laboratóriumok­ban, amerikai egyetemeken, angol tu­dományos intézetekben i­, mint az an­gol szövet, mint a jénai üveg, mint a francia parcellán, olyanná vált a világ értékelésében még a név megjelölése nélkül is maga a fajta: a külföldön élő magyar tudós. Jöjjenek ide a szi­getre, bárok és tánctermek helyett építsék itt fel nekik a csarnokokat, a tudományét; csárdák és strandok helyett rendezzék itt be nekik a labo­ratóriumokat és a könyvtárakat — bor és pezsgő helyett szállítsanak ide oxigént és étert, fényt és hőt, bocsás­sák rendelkezésükre a csöndet és a csillagokat. Adják meg itt nekik a bé­kés munka lehetőségét s az eszközöket, amelyekre szükségük van a természet­tel való beszélgetéseiknél, mert a ter­mészet a maga nyelvén beszél s meg­értéséhez többnyire tolmács kell: idő vagy hőfok, réz vagy üveg, motor vagy ballon, feldobott kő vagy lerögzí­tett tükör. Az aranyunk már hazaér­kezett, jöjjenek utána ők is, a tudósok, a szellemi aranyfedezet, a kultúra aranyfedezete, akiknek munkásságára és eredményeire az a másik hitel épül: az anyagi hitel után a szellemi hitel. Övék legyen a Duna két ezüst karja között a Sziget, ők teremtsenek és al­kossanak itt, nem főpincérek és póló­trénerek s egyetlen fényforrássá válva újra ők bizonyítsák be, amit Gesztenye csak feltételezett, hogy talán mi se va­gyunk olyan kicsik, csak messze va­gyunk. . .,, 1 : ( ..,--« rint IH Só forintért Jól festünk Jól tisztítunk Mindenféle textilanyagot kitisztítunk szolid árakon. „EDITH" kelmefestő­üzem, Práter-utca 5. Telefon: József 11—46. Valódi BÖSENDORFER zongora Eleröt száj, forint tíT ERZSÉBET-KÖRÚT 19. (Barcsay-utca sarok.) Kölcsönzongorák legolcsóbban. A Magyar Lovaregylet augusztus 25-én versenyt tart. Kezdete délután 3-kor. TT:' '.­.^iRf-fr^. TITT tű, cérna ? MERLUSZT cig. papkr ? MERLUSZT légyfogó ? MERLUSZT gyufa, tűzkő ? MERLUSZT képeslap falvédő cipőkrém pergament LEGOLCSÓBB UTÁNVÉTTEL ! MERLUSZT ? MERLUSZT ? MERLUSZT T MERLUSZT BUDAPEST, DOB-UTCA 53. H. G. WELLS önéletrajzában Wells megjövendöli, hogy még tizenkét esztendeje van a dolgok tiszta és a hanyatlás szomorú árnyaitól meg nem zavart eszméléseire. E jóslata jóformán hibátlanul betel­­jesedett: tizenkét évvel az önéletrajz megjelenése után, élete nyolcadik év­­tizedének kikerekedése előtt halt meg. Gazdag és boldog élet távozott egyre barátságtalanabb napszakba ha­­nyatló, szép szóra s jó szóra egyre kevésbbé hajló világunkból. Úgy távo­­zott, hogy utolsó lehelletéig hitt tt fejlődésben, a tervszerű és észszerű viágrend eljövetelében, a­­haladott gondolkodóban*, mint egyedül üdvö­­zítő emberi állapotban. Az eszmélken­dés számára boldogító funkció volt, korunk minden tudományát, techni­­kai haladását fel bírta szürcsölni s azután alakok sokaságába, derűlátóan­ kieszelt történetek szövevényébe át, ömleszteni; vidám tettrekészséggel járta a világot, mint az eljövendő szo­­cialista világköztársaság nagykövetei napjaink nagyjaival tárgyalt, levele­­zett, szervezett s dolgozott szakadat­­lanul független és napsugaras ottho­­nában vagy odakünn a nagyvilágban, ahová kíváncsisága, filantrópiája, kü­­lönc csökönyössége és telivér okvetet­­lenkedése hajtotta. Rendületlen utó­­pista volt, az átlagminőségű jó angol­, szász vérmérséklet szerencsés jövőben látója, távol a Swift és a Huxley szigetországi tébolyt súroló logikai lá­­tomásaitól. E szorgalmas, derűsen küzdelmes, önelégülten kiterebélyesedő plebejus angol másodenciklpédista élet­ellett hadakozik a gótikus, kelta-katolikus szellemi örököt keltegető másik Anglia, Chesterton és Hilaire Belloc. Jóllehet pengéik mindig a fürgés vívó ellenfél, G. B. Shaw felé suhintanak. De a porondon vol­­­taképen nem a szeszélyes, lidércesen ugrándozó, esellesen riposztozó G. B. Sh., hanem a megbízható, becsületes kiállásában rendületlen H. G. W. áll. Valamelyik könyvében jóelőre megj­jövendölte, hogy a második világhá­­ború Danzig miatt tör ki. Új Danzi­­gok árnyékában szívesen kapaszkodó nánk sohasem remegő, szívós kezébe*­ ­ Kürti Pál ! llMILILIÓiVH ÁTLÁTSZÓKABÁT SPORTRUHA Vatenta V., NÁDOR-UTCA 13

Next