Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-05 / 54. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. március 5., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM MAGYAR ÍRÓK AZÚRORSZÁGBAN Mióta 1910-ben a II. nemzetközi nőkonferencia nemzetközi nőnappá nyilvánította március 8-át, számos grafika, rajz, plakát foglalkozott ezzel az ünneppel. A munkásmozgalom korai nőábrázolásai mozgósító erejükkel hatottak. Nem a kor szépségeszményei jelentek meg a plakátokon, hanem a nyomor, a munkanélküliség kiszolgáltatott áldozatai, akik sorsuk megbosszulásáért kiáltanak, a kizsákmányolás ellen agitálnak. Felszabadulás utáni nőnapi plakátjainak zömét kiváló könyvgrafikus illusztrátoraink akkor induló tagjai készítették. Reich Károly, aki a magyar könyvgrafikát európai színvonalra emelte, az 1947-es nőnapra megragadó plakátot készített a gyermekrajzok modorában, egy ágon csiripelő anyamadarat rajzolt fiókáival. Kass János, az Iparművészeti Főiskola sokoldalú tanára az 1956-os női napra csodálatos, fiatal, szép anyát és gyermeket ábrázol plakátján — az anyaság örömeit hangsúlyozva. Plakátgrafikusaink mai derékhada már nem is emlékezhet a háború előtti kétségbeejtő nyomorra. Jelképi világa ezért gyökeresen más, mint a megelőző nemzedékekéi. Áttettebb tartalmakat tükröz modern formai megjelenítésben Szivásy Nándornak, plakátművészetünk külföldön is elismert képviselőjének 1974-es nőnapi plakátja a világ négy égtáját szimbolizáló, ritmikusan elhelyezett hat női profillal, mely a világ nőinek összefogását jelképezi. 1976-os nőnapi plakátja pedig a nemzetek zászlóiból csavart, vöröstörzsű életfával az élet mindenek feletti tiszteletével az évezredes termékenységi hagyomány modern, nagyon hatásos és közérthető formába öltöztetése. Lírai felfogásúak Görög Lajosnak, modern plakátművészetünk másik prominens képviselőjének alkotásai az évfordulóra Merőben új hangnemet képvisel 1979-es nőnapi plakátja, derűs, optimista felfogásával, világos színeivel. Kék alapon virágokból kirakott földrészekkel díszített ünneplő földgömböt ábrázol. 1980-as nemzetközi nőnapra készített plakátjának mélyértelmű, szürrealisztikus megoldása a nőt, mint a világmindenség lényegét jeleníti meg a tavaszi tájban a felhőkből sejtelmesen előderengő szép fiatal lányfejjel, akinek szempárja a bárányfelhőkben lebeg, szája pedig a tengerfelszín és a látóhatár közé rajzolódik. Brestyánszky Ilona Görög Lajos plakátja (1980) A busz megáll a falu közepén. A veterán kertjében gyönyörű szőlőt termeszt. Malacokat is hizlal. Valamikor ő volt a főkáderozó, az egyszemélyes hatalom. — Magának sokan éljeneztek akkor? Van haragosa? — Akad. A földművesszövetkezet havonta egy vagon lisztet kapott, a pékek szétosztották egymás között, megsütötték a kenyeret, és jegyre szétmérték. A szomszédomban lakó péknek ment a legjobban, s egyik alkalommal kifizette az egész havi szállítmányt, elhappolta a többiek elől — mondja az öreg a történetbe feledkezve. A szobában ülünk, régebbi bútorok, televízió, rádió és néhány szakállas kiadású könyv társaságában. Napilap az asztalon. — Jöttek hozzám panaszra, nincs miből sütniük, intézkedjek, mielőbb, háborog a nép. Visszaadattam a szomszéddal! Ezért haragszik. Azt hányja a szememre, megvolt a tőkéje, s amit ma lehet, akkor akarta elkezdeni. Nem néz másra, csak a maga kamrájára. — Maga néz? — A községi vezetés tagja vagyok, a fiatalokkal törődök, próbálom őket irányítani, összefogni. Nehéz. Akik segíthetnének, a diplomások, pénz után szaladnak, akinek meg pénze is, szabad ideje is van, botrányosan viselkedik. A nyugdíja meghaladja a havi hétezer forintot. Tsz-elnök korában együtt evett, ivott, vadászott a magasságos istenekkel, elintézték, hogy egészségesen, ereje teljében, s idő előtt nyugdíjazzák. Szép gyümölcsöse, háztáji földje, annyi pénze, amennyit nem szégyell, mégis probléma van vele. — Micsoda? — lepődök meg. — A nőket hajkurassza! Fiatalt, középkorút megkörnyékezi, a pénzével csábítgat és kurasszál. Visszásságot, ellenszenvet vált ki, hogy volt vezető létére ilyen. A presszóban kávét iszom. Fiatalok munkaruhában söröznek, vidámak és hangosak, zenegép bömböL Ennyien szabadnaposak? Telik az idő. A kinti világ senkinek se sürgős. Ez a presszó nem szívderítő. Koszos és elhanyagolt. Régi házból alakították ki, az ablakok függöny nélkül pókhálósak, feketék a falak, az egyik helyiség padlós, a másik kövezett. Fehér kocsiból, jól szabott öltönyben az ősz hajú, volt tsz-elnök száll ki. Emeletes palotája van, és számtalan irigye. A presszósnővel sutyorog, ölelgeti és summa pénzt gyűr a zsebébe A sarokból figyelem az eseményeket. A fiatalok közül páran elhúzzák a szájukat, s a távozó után legyintenek. A pirosarcú, nagy hangú legény, aki az előbb még azt kiabálta: — Hogy van, elnök elvtárs? — szélesen vigyorog. A társaihoz fordul, felemeli a sörösüveget, és ezt mondja: — Játssza az eszit a vén kani, minden nyulat most akar megugrató. Valaki észhez téríthetné. Az utcán látom a veteránt. Kerékpárján tolja a tápot Utánalépek, a buszmegálló irányába igyekszünk. — Meggyőződhetett róla, nem a levegőbe beszélek — mondja némi elégtétellel és hunyorít —, épp a presszósnő az egyik macája. — A felesége hagyja? — Annak hallgass a neve! Odalök pár ezer forintot, a többit meg elveri, szoknyára költi. — Haragszik rá, vagy irigykedik? — Nem szeretem az adósokat A főagronómus fiatal, jó szakember. Megkeresem. Ebédidőben érdeklődöm utána az irodában, a könyvelők mosolyognak, s némi élccel adják tudtomra, pótműszakot tart. Az istállóban hat bikaborjú. A főagronómus éppen aljaz alóluk. — Ez a lényeg — mondja komolyan. — Sok időt elrabol, de nem csap be, a végén jól fizet. — Elismernek, jól megfizetnek. Minek a túlhajtás? Leteszi a vasvillát, tessékel a szépen berendezett családi házba. Az alsó konyhában gyorsan mosakszik, átöltözik, tovább vitázhatunk. — Két életet követel a kor, az előbbre jutás. Akik nem érik fel ésszel, alul maradnak. Mindegy ki, hol dolgozik, az az egyik élete, a másik az otthoni, s ebben nagyon egységes a falu, foggal-körömmel termeli belőle a pénzt. Más háttérbe szorul. Kilépjek a sorból? Többet keresek ezzel, mint a közösbeli fizetésem. Vastag bukszával mindent elérhetek. — Vezető vagy — vetem közbe —, miért nem a teljesebb életre tanítod az embereket? — Termelek, ami új és jó, igyekszem felhasználni. Másra nincs időm, egy-két előadásra talán. Nagy szaktudást, szakértelmet követel a gazdálkodás. Aki egy hektár részes őszibarackot művel, abból évi 150 ezer forintot beseperhet, ehhez a háztáji föld, a közösből jutó kereset járul. Szépirodalmi könyvet nem olvas, rendezvényekre nem jár, de a termesztésről, a szakmáról szóló könyvet keresi, bújja, mert anélkül nem boldogul. Aki mást mond, az szent beszédet mond. Annyit is ér! „Lágyan tünedező élet” (Justh Zsigmond) Justh az első magyar író, akinek komoly (és sajnos tragikus) „viszonya” volt Azúrországgal. A párizsi szalonok süppeteg szőnyegein bennfentes biztonsággal lépkedő, művészetittas világfi, egy „ideges”, beteg, túlfeszült világ éles szemű megfigyelője, aki tépett tüdővel kóválygott az Azúrparton. Először huszonkét évesen került Franciaországba, s évről évre lerándult a Földközi-tenger mellé. A legjobb szállodákban lakott, a kor kiváló írói egyengették pályáját, és közben a magyar irodalom akkor nem éppen reménytelennek látszó exportján dolgozott. 1982-ben megjelenik franciául a magyarul az előző évben kiadott A puszta könyve, melyhez olyan kiválóságok gratuláltak, mint Taine, Huysmans, Coppée, Bourget, Sully-Prudhomme. A siker és a halál, az elismerés és a vég közt vergődve írja haza egy barátjának: „Ne hidd, hogy félek meghalni! Mitől félnék? A halál csak a szenvedéseimet fogja megszüntetni.” A tüdőbaj egyre jobban kimeríti. 1892 telét az Azúrparton tölti, s állapota javul: december 7-én diadalmasan írja Pekárnak: „Én itt roppant sétákat teszek. Ma 27 kilométert tettem meg gyalog, innen San Remóba menve.” Tavaszra a mentőm Hotel Alexandrából átteszi székhelyét a cannes-i Grand Hotel Montfleurybe (már nincs meg, a mai Montfleury teljesen új!), ahol nem ő az egyetlen magyar, ott van Vay Péter is. Aztán megint Menton: „Ülök a napon és nézem az életet. Ez is foglalkozás. De azért már ismét el fogok kezdeni dolgozni, hiszen az, amit írok, az igazabb annál, amit átélek...”. 1893 telét Cannes-ban tölti, az Auguste Szállóban (ez sincs már meg). November 2-án írja Pekárnak: „Még most nagyon köhögök, még tegnapelőtt is köptem vért. Aztán meg lázak, hideg izzadás. Talán ez a vég kezdete? Nem tévedett, az volt! 1894. október 6-án írta utolsó levelét, ezt is Pekár Gyulához, aki ekkor még nem az a szigorú és maradi kultúrpolitikus volt, mint később, hanem bohém párizsi diák, aki a Montmartre-i mulatókban vörösöves selyemfiúnak öltözve grasszált „Én olyan gyenge vagyok, hogy alig bírom e pár sort megírni. „Szeptember végén barátai még felolvasták utolsó regényének, a Fuimus-nak a kefelevonatát. Ágya mellett ott állt Melchior de Polignac, az egyik legősibb főúri család tagja (mellesleg a Károlyiak rokona), buzgó támogatója, szenttornyai vendége, magyar költemények fordítója; Malonyzó Dezső művészettörténész, a De Gerandocsalád barátja és Pekár Gyula. Polignackal 1894 telén együtt voltak Nizzában. Ekkor írta neki Bródy Sándor A hét 1894. január 7-i számában megjelenít Levél Nizzába című episztoláját, amely egyúttal a Gányó Julcsa című új Justh-regény méltatása is volt. Levelét Bródy ezzel zárta: „Jere haza, hozzál... egy kis illatos, tavaszi levegőt nekem.” Justh persze már nem hozott haza semmit, saját fiatal fáradt magát sem — január 19-én, még azt írta egyik legbizalmasabb barátnőjének (félreértés ne essék: Justhot a nőkhöz érdektelen barátság fűzte!), Mme de Coudekerque- Lambrecht asszonynak, nemeskéri Kiss Miklós leányának: „Depuis que Melchior est id, je me porté beaucoup mieux.” (Mióta nálam volt Melchior, sokkal jobban érzem magam.) A 48-as emigráció egyik vezérének Margit lányával hol magyarul, hol franciául levelezett Egy korai — 1886-os, itthon kelt — levelében így áradozott Margit édesapjáról: „... ne felejtse el, hogy ide rokoni és baráti kötelékei fűzik, hogy itt beszélik azt a nyelvet, amely atyjának anyanyelve volt, atyjának, kinek neve a magyar történet legfényesebb korához, 48-hoz fűződik. . Azért idézem e sorokat, hogy lássuk: a kozmopolitának tartott Justh, a hervatag fin de siécle érzésének sápadt ápolója, bonyolult lélek volt, a nagyvilági salermard büszkén tekintett hazája történelmének küzdelmes napjaira. Kiss Margit egyébként a háziasszony szerepét játszotta, mikor szenvedő barátja teaestélyt adott. Augusztus 23-án hozzá írt leveléből kiderült: azt tervezte, hogy felutazik Párizsba a kor csodadoktorához, Gruby Dávidhoz, aztán Pallanzába meg Ajaccióba megy. Ebből nem lett semmi: október 9-én eljött a végkifejlet. Érthető, hogy kíváncsi voltam: miként jelentette a helyi sajtó halála hírét? A Petit Nicols 1894. január 1-i számában találtam a hírt Nizzába érkezéséről, az „előkelő idegenek jegyzéke” című rovatban: Hôtel de Paris — De Justi Hongrie. A lap október 10-i száma pedig azt jelentette, hogy megérkezett a Cannes-i Auguste Szállóba. A nizzai lap október 11-i számának gyászhírei közt olvashatjuk: „Egy magyar irodalmár, Sigismond Ziga de Justh (sic!), aki néhány nap óta vendégünk volt, tegnapelőtt elhunyt.” Ugyanez a lapszám az anyakönyvi hírekben is említi, nevét még jobban eltorzítva: „Ziga Dejusthe Sigismond, 31 éves, nőtlen.” Keserűen lapoztam tovább, így intézték el a nagyreményű ifjút, aki a párizsi irodalmi élet színevirágával tartott fenn bensőséges kapcsolatot! A 14-i számban valamelyest méltóbb megemlékezésre leltem: „Sigismond de Justh úr, egy nagy tehetségű fiatal magyar író, most halt meg Cannes-ban, ahol nyaralt. „Imádta az életet, ami lágyan tünedezett benne” — amint Szomory Dezső mondta. Bajomi Lázár Endre AZ ÉLŐ HAL Tűnődések egy versesfüzet fölött Rossz is, jó is, hogy előbb ismertem egy-egy sorát, minthogy az bárhol megjelent Talán szerencsés, mert most nem Szokolay Zoltán „vers-művészetén”, a szerkezetein, szóképein, technikai bravúrjain tűnődöm. ★ Hiába, hogy érteni akaró szívvel ülök írásai mellé, azon vagyok kénytelen gondolkodni, hogy ez a kötet kezdete-e valaminek, vagy egy túl hosszúra sikerült nekifutás vége. A néhány kétségtelenül „istenáldotta” tehetségről árulkodó írás micsoda, vagyis hát — mi lehet? A botcsinálta kritikusban korszakoló hajlam bizsereg továbbá: egy iskolához, csoportosuláshoz, irányzathoz tartoztatás (tartóztatás) reflexe. Eltűnődöm a versek fölött, milyen nehezen bírja ki az ember, hogy egyszerűen csak az érzékeny tehetséget felmutató fiatal írásait keresse. ★ Mélyen vésődött belénk, hogy költő az, akinek verseskötete jelent meg (minél vaskosabban és minél gyorsabban, annál jobb). Induló tehetség, akinek tegnap, fiatal költő, akinek múlt hét, és költő, akinek tavaly óta van kötete. Félelmetes gondolkodási panelek ezek. Reflexeit ezzel kapcsolatban bárki kipróbálhatja magán. Tanulságos. Hát akkor most kicsoda Szokolay Zoltán, akinek versesfüzete jelent meg a minap? ★ Zavarban vagyok, vagyunk így sokan, akik számára ez a fiatalember régen nem „első kötetes” költő. Fejben-gondolatban összesűrűsödött a kép, a versek sora, amiket a képzelet-emlékezet a Magyar Nemzet, a Hevesi Szemle, a Napjaink, az Új írás, antológiák, diáklapok hasábjairól ismert, beszélgetések, viták, káromkodások, játék közepette hallottunk - láttunk megfogalmazódni. Két könyv lenne hát? Egy létező és egy nem létező? Az előbbi egy felismerhetetlenül egyéni, nehezen, keservesen összeálló, munka- és lakásnélküliségből összegyúrt, hitből összerakott.★ És létezik az utóbbi, egy karcsú csupa rács, tömbfekete színű „költészet”? Árnyéka csupán ez a könyv Szokolay Zoltán életének, mely persze — mint tudjuk — az ÉLET egy lehetősége csupán?★ Amennyire a versek hagyják magukat megismerni, Szokolay sokat próbált és korosztályához képest egészségesen szívós ember. Mégis, a szerencsétlen szóval arroganciának nevezhető valami hiányzik belőle, s ez a perifériára tessékelheti, ott tarthatja. Nem tehetünk mást, hiszünk benne, a költő bejárja a maga pályáját, ha rákényszerítik, egyedül is. Ha nyitott szemmel és értelemmel gondolunk irodalmi közéletünk mai, úgynevezett csoportjaira, (hármak, ötök, tizennyolcak, ötszáztizenhatok stb.) ne féltsük Szokolayt, hogy látszólag kimarad belőlük. Karcos, idegesítően tömören fogalmazó költő. Úgy indult, hogy kemény legyen. Adjon a sors neki kemény fejet, és erős falakat hozzá. Talán nem is biztos, hogy szükség lenne erőszakosságra, bár ágaskodó kérdés: hogyan lehet létezni anélkül ebben az irodalmi lökdösődésben, tülekedésben, ricsajban?! Mi használna vajon legjobban annak érdekében, hogy egy valóban tehetséges költőnek ne kelljen okvetlenül tíz esztendőt várni egy kötettel? A deus ex machina, vagy az arrogancia?★ Végül is mit akar ez a fiatalember, tud tisztában kell legyen vele: a közgazdaságtan mellett a költészet ma csupán mostohatestvérkedik? A kép összeáll. A kötetek is később, széfjén sorjában, ahogy illik. Bár a költő nem biztosíték semmire, nem szavatol semmit A költő — ha teheti — ír. Halmai István